40.
rész
Kate szemhéjai nem akartak
engedelmeskedni agya parancsának, és hiába erőlködött, nem tudta kinyitni a
szemét. Nyaka elmerevedett, és amikor megpróbálta felemelni a fejét, éles
fájdalom járta át. Ösztönösen akart odanyúlni, hogy megmasszírozza, de karjai
meg sem moccantak, hála a béklyónak, mellyel egy székhez erősítették. Válla
elgémberedett, ujjai bizseregtek, neki pedig, fogalma sem volt, mióta lehet a
székhez kötözve. Amint agya tisztulni kezdett, és szemét is kinyitotta, egy
gyéren megvilágított, üres termet látott maga körül, ami leginkább egy
raktárhelyiségre emlékeztette. A mennyezetről egyetlen lámpa lógott le, melynek
fénye éppen az ő székére vetült, sötétségbe burkolva a terem többi részét. Kate
első gondolata az író volt, és igyekezve hozzászoktatni szemét a félhomályhoz,
körbe nézett a helyiségben, de nem látta sehol. Minden erejét összeszedve
próbálta kihúzni kezét a csuklójánál összekötött kötélből, de azon kívül, hogy
érezte, amint a kötél belevág bőrébe, nem ért el eredményt. Hirtelen a távolból
cipő kopogásának egyenletes hangját hallotta, majd fordult a kulcs a zárban, és
nyikorogva tárult szélesre a vasajtó, vele szemben. Kate hunyorogva, szemét
összehúzva tett kísérletet, hogy megtudja, ki érkezett hozzá.
-
Beckett nyomozó! Örülök, hogy felébredt
– hallott meg egy karcos, mély, ugyanakkor méltóságteljesen zengő hangot,
melynek tulajdonosa most közelebb sétált, így már azt is láthatta, hogy Arthur
Baca-hoz van szerencséje. A férfi, akárcsak a képen, ezúttal is sötét öltönyt
viselt, mely még inkább kihangsúlyozta szikár termetét. Fehér ingéhez vörös
nyakkendőt kötött, fekete sétapálcáját pedig, elegánsan pihentette fekete, lakozott
cipőbe bújtatott lába mellett. Ősz haját régimódi stílusban fésülte hátra, kék
szeme pedig, hidegen mérte végig a nyomozónőt.
-
Hol… - próbált volna beszélni Kate, de
szája kiszáradt, és csak halk suttogás tört fel torkából.
-
Te jó ég, milyen modortalan vagyok! –
ingatta meg fejét szégyenkezve Arthur, miközben elsétált a nő mellett. Kate
követte a tekintetével, így láthatta, hogy a helyiség jobb oldalán, a fal
mellett egy asztal áll, rajta egy kancsó víz, és egy pohár, amelyet a férfi
teletöltött a frissítő nedűvel, majd visszasétált, és megállt előtte, felé
nyújtva azt – parancsoljon! Nyilván teljesen kiszáradt a torka. Sajnálatos
módon, csak ebben a dohos helyiségben tudom Önt fogadni – kért elnézést
udvariasan, miközben a nyomozónő szájához emelte a poharat. Először megfordult
Beckett fejében, hogy elutasítja a felkínált italt, aztán meggondolta magát.
Száraz torka szinte kiabált a víz után, így engedve szervezete követelésének,
nagyot kortyolt – Lassan! Lassan! – figyelmeztette olyan hangsúllyal a férfi,
mint egy óvó apa a gyermekét. Amikor elvette a poharat, visszavitte az asztalkához.
-
Hol van Castle? – találta meg végre
hangját Beckett, mire Arthur felé fordult.
-
Ne aggódjon, a barátja is jól van!
Nemsokára itt lesz – közölte nemes egyszerűséggel, majd ismét a nő elé lépett –
Tudja, teljesen lenyűgöz engem! Az, hogy eljutott hozzám, figyelemreméltó –
csengett elismerés a hangjában, melyről azonban Kate tudomást sem vett.
-
Arthur Baca! Maga ölte meg Antonio
Parozzi-t, igaz? – tette fel a kérdést Kate, mire Arthur bólintott.
-
Jobb szeretem, ha Pietro-nak hívnak, és
a válaszom, igen. Én voltam – jelentette ki szárazon, minden bűnbánat nélkül,
majd hirtelen nyílt az ajtó, és Joel Stanford lépett be rajta, aki ezúttal nem
öltönyt, hanem fekete inget, és fekete nadrágot viselt, melynek hála, ősz haja
szinte világított fején.
-
Mozgás! – reccsent a hangja ingerülten,
és amikor közelebb jött, csak akkor látta a nő, hogy nincs egyedül. Előtte
Castle lépkedett, lassan, megfontoltan, ami azonban csak addig tartott, amíg
észre nem vette, hogy Kate ül a székben. Amint meglátta, fittyet hányva arra,
hogy Joel pisztolyt fog rá, megiramodott a nő felé, és letérdelt elé.
-
Jól vagy? – kérdezte aggodalommal a
hangjában, mire Beckett megkönnyebbülten bólintott. Annak ellenére, hogy még
nem kerültek ki a slamasztikából, már annak is tudott örülni, hogy az író
életben van, és szemlátomást sérülés nélkül úszta meg a kalandot. Castle
villámgyors mozdulatokkal állt neki kioldozni szerelme köteleit, aki vállának
bizsergéséből érezte, hogy enged a csomó, és lazulnak el végtagjai.
-
Hé! Maga meg, mi a fenét művel? –
dörrent rá Joel, mire Castle mozdulatai megálltak fél úton.
-
Hagyd, Joel! Egy hölgyet amúgy sem illik
béklyóban tartani – vált elnézővé Arthur, majd folytatta – a fegyverét
elvettük, nálad viszont ott a pisztoly. Biztos vagyok benne, hogy nem
próbálkoznak semmi ostobasággal – vélte meglepően nagy bizalommal a férfi, de
hangjából érezhető volt, nem is ajánlja, hogy akár a fejükben is megforduljon
ilyesmi. Amikor Castle végzett, Kate fájdalmas grimasz kíséretében kezdte masszírozni
karjait, majd akaratlanul vándorolt keze a homlokán lévő sebhez, melyen legnagyobb
meglepetésére, egy ragtapasz díszelgett. – Ó, igen. Ezért is elnézését kérem! A
társam egy kicsit, hogy is mondjam, túlreagálta a dolgot. Halálra rémült
szegény, amikor megtudta, hogy az irodámba jöttek szaglászni, ezért nagyobbat
ütött a kelleténél. Utólagos engedelmével, elláttam a sebet – hajolt meg
tiszteletteljesen Arthur, mire Kate értetlenül nézett rá. A tett, amivel
vádolta, és amit beismert a férfi, szöges ellentétben állt azzal, ahogy most viselkedett.
Úgy érezte, mintha Mr. Hyde-ot üldözné, és Dr. Jekyll állna előtte.
-
Mr. Baca, miből gondolja, hogy Parozzi
meggyilkolása után, megússza, ha megöl egy rendőrt, és egy írót? – kérdezte
nyugodt hangon.
-
Egy híres bestseller írót! – pontosított
a nyomaték kedvéért Castle, mire Kate égnek emelte a szemét, de nem reagált a
kijelentésre, csak folytatta.
-
A társaim tudják, hogy maga az elsőszámú
gyanúsított, és bármikor kideríthetik, hogy itt vagyok! Megölhet, de a törvény
elől így sem menekül! Az állam összes rendőrét meg akarja ölni? – vetette fel,
mint abszurd lehetőséget, mire Arthur finom mosollyal a szája szegletében
válaszolt.
-
Remélem is, hogy hamar ideérnek, mert
nem venném a lelkemre, ha a szükségesnél tovább kellene ebben a mocskos
helyiségben tartózkodnia egy olyan gyönyörű nőnek, mint kegyed! – mosolygott a
férfi, mire Castle értetlenül meredt rá, ő pedig, folytatta - Beckett nyomozó,
egyáltalán nem áll szándékomban megölni sem magát, sem az író, bocsánat, híres
bestseller író barátját – felelte olyan arccal, mint aki jót mulat még a
feltételezésen is – Soha nem tapadt ártatlanok vére a kezemhez, és ezúttal sem
fog!
-
Ha nem akar megölni, miért vagyunk itt?
– értetlenkedett Castle, mire Arthur megvonta a vállát.
-
Idő, Mr. Castle! Időre van szükségem,
hogy eltűnjek, hogy hazamehessek, vagy legalábbis egy olyan helyre, ahol nincs
kiadatási szerződés az államokkal – válaszolta készségesen, majd Joel felé
intett fejével – menj és hozd ide a kocsit! Pár perc, és indulunk.
-
Miért tette? – jött a következő kérdést
az írótól, aki mindenáron tudni akarta, hogy egy ilyen művelt, régimódi divatot
követő ember, hogyan válik gyilkossá, és miért.
-
Mint arra már nyilván rájöttek,
nácivadász vagyok, akárcsak Joel – fogott bele, hogy elmesélje a történetet
Arthur – én is egy vagyok azok közül, akik elvesztették valakijüket a fasizmus
alatt. Az egész életemet arra tettem fel, hogy bosszút álljak, és a törvény elé
citáljam a háborús bűnösöket!
-
De Parozzi-t megölte, nem hagyta, hogy a
törvény ítélje el, hanem saját kezébe vette az igazságszolgáltatást! – vetette
szemére a nyomozónő, mire Arthur bólintott.
-
Így van, bár nem így terveztem – ismerte
el nyugodt hangon – Az elején minden szépen alakult, úgy, ahogy szerettük
volna. Joel beépült, gyűjtötte a bizonyítékokat, és alig néhány hónap alatt,
világossá vált, hogy megtaláltuk, akit kerestünk. A terv az volt, hogy azon az
estén tartóztatjuk le.
-
Miért változtattak? – kotyogott közbe az
író, mire Baca megvonta a vállát.
-
Szembesítettem a vádakkal, ő pedig, az
arcomba nevetett. Azt mondta, sosem fogják elítélni, és a korára való
tekintettel, még csak bíróság elé sem állítják. – felelte keserű hangon a férfi
– Akkor rájöttem, igaza van. A 2000-es éveket írjuk, ma már senkit sem érdekel,
kik haltak meg 1944-ben. A túlélők is megöregedtek, nincs, aki tanúskodna az
ilyen férgek ellen, a fiatalabb nemzedéket pedig, senki sem emlékezteti a
történelem eme sötét oldalára. Meglehet, egy-egy újságcikk született volna
belőle, hogy egy háborús bűnös kerül bíróság elé, amire előkúsztak volna az emberjogi
aktivisták! Szegény öreg, beteg, meg ugye ott vannak a személyiségi jogok is –
húzta el a száját undorodva, majd tovább beszélt – Igaza volt! Törvényes úton,
sosem fizetett volna meg a múlt bűnei miatt! Talán ez az igazság okozta
fájdalom volt az, ami miatt képes voltam meghúzni a ravaszt – vélte
filozofikusan elgondolkodva, majd megrántotta a vállát – nem bánok semmit!
Magától sem várom, hogy elnéző legyen, csak azért, mert egy tömeggyilkost
küldtem a pokolba – jelentette ki, Kate-re nézve – Még egyszer, bocsásson meg,
amiért ilyen körülmények közé kényszerítettem, de lássa be, nem volt más
választásom. Nem megyek börtönbe, maga pedig, nem fog elengedni, jól gondolom?
– tette fel a kérdést, mire Kate megrázta a fejét.
-
Nem tehetem – nyögte nehezen, mert bár,
egyetértett a férfival abban, amit elmondott, kötelességét nem tudta háttérbe
szorítani. Akárki volt is Antonio Parozzi, meggyilkolták, neki pedig, az a
feladata, hogy kézre kerítse a gyilkost, és bíróság elé vigye.
-
Igen, gondoltam! – bólintott megértőn az
öregúr, majd kalapját fejére téve, megszólalt – ne búslakodjon amiatt, hogy
ezúttal nem sikerült rács mögé juttatnia egy gyilkost, gondoljon inkább arra,
hogy ez Isten kegyelméből történt így.
-
Ezt meg hogy érti? – kérdezte Castle,
mire a férfi most felé fordult.
-
Ha Isten rámosolyog egy olyan ronda
dologra, mint a bosszú, az két dolgot jelent. Egyrészt, nem ellenzi, hogy
megtörténjen, másrészt, egyenesen kedvére való – adott magyarázatot arra, miért
is kellene megúsznia a gyilkosságot, majd az ajtó felé indult, de még
visszaszólt – Ne aggódjon, a barátai hamarosan megérkeznek! Amint elérem a
határt, telefonálok, hogy tudják, hol keressék magukat – ígérte figyelmesen, de
a következő pillanatban, torkára forrt a szót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése