11.
rész
Andrew meglepetten vette észre a könnyeket a mogyoró
barna szemekben csillogni, és hirtelen, már egyáltalán nem érezte győzelemnek a
tényt, hogy a nő fogja védeni. Fogalma sem volt róla, milyen beszélgetés
zajlott le az ügynök és felettese között, de szívét ismeretlen érzés járta át,
ahogy kiolvashatta a csalódottságot, és szomorúságot a nő tekintetéből.
Legszívesebben finoman végig simított volna arcán, és csókokkal tüntette volna
el a bánatot az érzéki ajkakról, mely érzés megrémítette. Még soha eddigi
életében nem érzett ekkora kényszert arra, hogy védelmezzen valakit, és ez
nemcsak új volt, hanem ijesztő is a számára. Hogy zavarát leplezze, félszeg
mosolyra húzta ajkát.
- Látom,
nem dobja fel a tény, hogy védenie kell – jegyezte meg halkan, miközben a nő
egy szót sem szólt, ő pedig, folytatta – megértem. Nem indult valami jól a
kapcsolatunk… - fűzte hozzá, mire Melanie szeméből eltűnt a szomorúság, ahogy
rájött, nem volt elég óvatos, és a másik leolvasta arcáról érzelmeit. A barna
szemekbe olyan gyorsan tért vissza az ellenállás, és a dac, mintha más érzelem
sosem lett volna benne, amikor a férfira nézett.
- Kapcsolat?
Mr. Wright! Jegyezzen meg valamit! Köztünk az égvilágon semmilyen kapcsolat
nincs, világos?! – fordult a férfi felé büszkén, és Andrew már sem a korábbi
bánatot, sem a szomorúságot nem látta rajta, csak ugyanazt a hivatalos álarcot,
amit azelőtt – Maga pusztán egy tanú, akit meg kell védenem! Ennyi! –
jelentette ki kissé ingerülten, mire Andrew farkasszemet nézett vele néhány
másodpercig. Ösztönei azt súgták, fél tőle a nő, vagy legalábbis attól a
helyzettől, hogy kettesben maradjanak. Szerette volna hinni, hogy azért, mert
vonzódik hozzá, és attól retteg, nem tud ellenállni neki, de szíve mélyén
érezte, hogy ennél sokkal többről lehet szó. Egyre kíváncsibbá tette az előtte
álló ügynöknő, és egyre inkább úgy érezte, nem lesz nyugta addig, amíg az
összes titkára fényt nem derít, amíg fel nem fedi előtte valódi személyiségét.
- Mégis
fél tőlem – válaszolta halk, nyugodt hangon, mint egy ténymegállapítást, és
azonnal tudta, hogy nem tévedett, amikor Melanie felháborodva nézett vissza rá,
majd hirtelen gúnyosan húzta el a száját, és mérte végig.
- Hogyne!
Rettegek attól, hogy amint kettesben leszünk a lakásban, a karjaiba omlok majd!
– felelte olyan hangon, hogy a férfinak még csak eszébe se jusson, milyen közel
jár a válasz az igazsághoz, mialatt ő sem akart erre gondolni – Mert, ugye, más
oka nem is lehet annak, hogy nem akarom védeni, igaz? Hiszen, eddig bármilyen
nővel találkozott, egy sem volt képes ellenállni magának! Miért én lennék
kivétel? – kérdezte még mindig gúnyos hangon, mire Andrew továbbra is komolyan
nézett rá. A zöldes-kék szemek olyan áthatón pásztáztak végig arcán, mintha a
lelkéig látnának, és ez egyre kényelmetlenebbé tette Melanie számára a lift
szűk helyiségét.
- Többnyire
így szokott lenni – bólintott lassan Andrew, mire Melanie megforgatta a szemét,
hallva az öntelt, magabiztos választ, a férfi pedig, folytatta – de maga,
valóban kivételes. Talán éppen ez teszi olyan vonzóvá – felelte, még mindig
egyenesen a barna szemekbe nézve, mire Melanie érdeklődve lépett hozzá kicsit
közelebb.
- Értem.
Követve a logikáját… ha nyíltan felkínálnám magam, már nem is lennék olyan érdekes?
– kérdezte kissé kihívó hangon, mire Andrew egy pillanatig eljátszott a
gondolattal, mit tenne, ha a nő valóban felkínálná magát, itt a liftben.
Meglepetten állapította meg, hogy valóban elveszítené az érdeklődését, hiszen
attól kezdve, semmivel sem lenne különb, mint azok a nők, akikkel eddig dolga
volt. Azok, akik erkölcsi aggályok nélkül követelték ki maguknak a figyelmét,
nem törődve azzal, mennyire alázzák meg magukat közben. El sem tudta képzelni
az előtte álló nőről, hogy képes lenne erre, s noha nem ismerte régóta, mégis
szilárdan hitte, hogy Melanie sokkal büszkébb ennél.
- Talán
– köszörülte meg torkát bizonytalanul Andrew, ami nem kerülte el Melanie
figyelmét, miközben tekintete az érzéki, keskeny ajkakra vándorolt, és orrát
megcsiklandozta a férfiból áradó arcszesz illata. Csak egy lépést kellett volna
tennie, egyszerűen csak ajkára tapasztani az övét, hogy megízlelje, és bár itt
lett volna a lehetőség, hogy véget vessen a közöttük cikázó feszültségnek,
képtelen volt megtenni, hogy olyannak mutassa magát, amilyen valójában nem.
- Majd,
ha a Föld visszafelé forog, Mr. Wright! – távolodott el hirtelen a kísértéstől
Melanie, mialatt igyekezett szívének vad dobogását csillapítani, Andrew pedig,
lassan engedte ki tüdejéből a megkönnyebbült sóhajt. Bár minden vágya volt,
hogy ajkán érezze a cseresznye ajkakat, csalódásnak élte volna meg, ha Melanie
felkínálja magát, neki pedig, rá kellett volna jönnie, hogy tévedett, amikor
azt hitte, más, mint a többi nő.
- Ennek
tényleg kisebb a valószínűsége, mint annak, hogy Whoopy-ból aktív klán tag
legyen – húzta el a száját látszólag csalódottan, miközben mindennél erősebben
érezte, hogy akarja az előtte álló nőt. – Ezt értsem úgy, hogy egyáltalán nem
vonzódik hozzám? – kérdezte kihívó hangon, miközben a lift megállt, de Melanie
nem szállt ki, csak felé fordult, és végig mérte.
- A
legkevésbé sem! – hazudta szemrebbenés nélkül, mire Andrew mindent tudón
elmosolyodott, és csökkentve kettőjük között a távolságot, kérdezte.
- Akkor
miért fél kettesben maradni velem? – jött az újabb kérdés, majd a választ meg
sem várva, azonnal folytatta – láthatólag megkönnyebbült, amikor rám lőttek, és
tudta, hogy megszabadulhat tőlem, ezen kívül az irodában is mindent elkövetett,
még a felettesével is hajlandó volt szembeszállni annak érdekében, hogy valaki
más védjen! Miért? Mondjon egyetlen más okot!
- Mondok
kettőt! – nézett bele egyenesen a most magabiztosan csillogó zöldes-kék
szemekbe – egy, nem félek magától, nincs rá okom! Kettő, nem annak örültem,
hogy magára lőttek, hanem annak, hogy kaptam egy nevet, amivel ki tudok kerülni
a zsákutcából, ahova a nyomozás során kerültünk! – válaszolta, miközben
igyekezett nem foglalkozni azzal a rémisztő ténnyel, milyen könnyedén átlát
rajta, és érzésein a férfi.
- Csalódott
volt, amiért védenie kell – kötötte az ebet a karóhoz Andrew, mire Melanie
mélyet sóhajtott, és amikor be akart csukódni az ajtó, türelmetlen mozdulattal
állította meg tenyerével.
- Egy
ügynök sem örül, ha leveszik a nyomozásról, és arra kényszerítik, hogy egy
szobában ücsörögjön, és a lábát lógassa, azt remélve, hogy talán akcióba kerülhet,
ha a rossz fiúk rátalálnak a tanúra – felelte nyugodt, érzelemmentes hangon,
mire Andrew kérdőn nézett vissza rá.
- Ezt
reméli? Hogy lelőnek? – kérdezte kissé szomorkás hangon, mire Melanie negédesen
elmosolyodott.
- Inkább
azt remélem, hogy nem én lövöm le – felelte sokat mondón, így jelezve, hogy vékony
jégen táncol a férfi, majd a választ meg sem várva, kilépett a liftből, Andrew
pedig, vidáman követte.
Alig
egy óra múlva Melanie leparkolta autóját Boston külvárosának ipari negyedében,
egy többszintes téglaépület előtt. Amikor kiszállt, Andrew elhúzott szájjal
nézett végig a koszos, sötét sikátorokkal körülvett környéken, orrába
orrfacsaró bűz kúszott be, miközben látta, hogy két hajléktalan egy kuka körül
halkan beszélget, és időközben feléjük néznek.
- Kellemes
környék. Ha nem Clark lő agyon, majd elvisz egy fertőzés, amit itt szedek össze
– jegyezte meg undorodva, mire Melanie, felnyitva a csomagtartót, kiemelte
mindkettejük táskáját, és a férfiét a kezébe nyomta.
- Sajnálom,
hogy az F.B.I nem tud hilton-i körülményeket biztosítani – válaszolta, de hangjában
nyoma sem volt a sajnálkozásnak, Andrew pedig, még mindig hitetlenkedve követte
a téglaépület bejárati ajtaja felé.
- Tudom,
hogy mostanában nem megy jól a szekér az igazságszolgáltatásnak, de azért ezt
mégis túlzásnak érzem – felelte, figyelmen kívül hagyva a csípős megjegyzést,
majd aggodalommal telve nézte, hogy a két hajléktalan feléjük indul. Melanie is
felfigyelt rájuk, de arcán inkább nyugalom, semmint gyanakvás látszott, ahogy a
férfiak közelebb értek.
- Kész
a lakás? – kérdezte a magasabb, vékony testalkatú férfitól, akinek arcvonásai
felismerését megnehezítette az éjszaka sötétsége, és a rárakódott kosz.
- Minden
patent, ahogy Johnson kérte – felelte kissé rekedtes, náthás hangon, miközben
zsebkendőt halászott elő a zsebéből, és megtörölte orrát – fél óra múlva itt a
váltás, akkor végre hazamehetek.
- Ahogy
bűzlesz, kizárt, hogy Kathleen beengedjen – vigyorodott el a mellette álló,
köpcös, kopott, foltozott ballonkabátot, és hasonlóan rongyos nadrágot viselő
kopasz férfi, mire a vékonyabb gúnyosan nézett rá.
- Nekem
legalább van kihez hazamennem – vágott vissza, a kopasz pedig, megrántotta a vállát,
majd Melanie felé fordult.
- Ketten
fent vannak, a szemközti lakásból figyelnek majd. Kizárt, hogy ezt a helyet felfedezzék,
de…
- Fő
a biztonság – bólintott Melanie, befejezve a mondatot, majd elköszöntek, és a
két álruhás ügynök távozott. Andrew érdeklődve figyelte a távolodó alakokat,
majd ahogy rájött, hogy egyedül maradt, sietős léptekkel érte utol a bejárati
ajtónál álló nőt.
- Tehát
nem a szegényes gazdasági helyzet miatt rendezték be itt a búvóhelyet –
állapította meg mindent értőn Andrew, mialatt Melanie kinyitotta az ajtót, és a
lépcső felé vette az irányt.
- Ez
a környék az utolsó, ahol a tanúkat keresik. Többnyire mindenki azt hiszi,
bérlakásban, hotelben, vagy egy kietlen erdei kunyhóban rejtjük el az ügy
szempontjából fontos személyeket. – felelte Melanie, miközben felfelé baktattak
a harmadik emeletre. – Senki sem gondolja, hogy egy lepukkant külvárosi lakás a
védelmi övezet. Itt mindenki zsaru! A szomszéd, a hajléktalanok, a kukás… egy
szóval mindenki. Ha idegen téved ide, mi tudjuk meg először! – állt meg egy
barnára lakozott, de színében már erősen kopott ajtó előtt, majd zsebéből
előhalászta a kulcsot, és behelyezte a zárba.
- Szóval…
két okból jön ide valaki – kezdett bele Andrew, mire Melanie ránézett, és
bólintott.
- Védeni,
vagy ölni – fejezte be helyette, mire a férfi nagyot sóhajtott. Szeméből
látszott, most értette meg csak igazán, hogy amibe belekeveredett, az életét is
elveheti. Melanie szélesre tárta az ajtót, és Andrew, ahogy belépett,
meglepetten nézett körül. A nappali, ahova érkeztek, egyszerű, de kényelmes,
tiszta bútorokkal volt felszerelve. Helyet kapott egy kanapé, egy dohányzóasztal,
egy könyvespolc, különböző folyóiratokkal. A nappaliból boltíves átjáró vezetett
a kicsi, de látszólag jól felszerelt konyhába, és két ajtó vezetett a
fürdőszobába, illetve vélhetően a hálószobába.
- Egész
tűrhető – jegyezte meg elismeréssel a hangjában, mire Melanie a kanapé mellé
hajítva táskáját, levette kabátját, és fáradtan ropogtatta meg gerincét, amitől
telt keblein megfeszült a fehér ingblúz, odavonzva Andrew pillantását, aki
érezte, hogy melege lesz a látványtól.
- Mit
gondolt? Hogy patkányokkal kell majd aludnia? – kérdezte kissé sértett hangon,
amiért a férfi fejében egyáltalán megfordult, hogy az F.B.I olyan körülmények
közé kényszerítené, mire Andrew elmosolyodott.
- Reméltem,
hogy nem – felelte őszinte tekintettel, majd pillantása a hálószoba ajtó felé
siklott – de ahogy nézem, mindenképpen lesz társaságom az ágyban – húzta fel
szemöldökét sokatmondón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése