9.
rész
Melanie kíváncsian fordította oldalra a fejét,
amikor az utca túloldalán észrevette egy sötét autó fényszóróját, ahogy
bevilágította szinte az egész kertvárost. Magában feltette a kérdést, miért nem
kapcsolja le a sofőr a lámpáit, és vált tompított világításra, amikor az út
szélén sorakozó villanyoszlopok éppen elegendő fényt adnának ahhoz, hogy
tökéletesen belássa az előtte lévő területet. Nem tudott azonban tovább
töprengeni a dolgon, mert Andrew lágy hangja visszaterelte figyelmét korábbi
beszélgetésükre.
- Nem
is válaszol a burkolt meghívásomra? – kérte számon kissé sértett hangon a
férfi, mire Melanie lassan bólintott, így jelezve, hogy szándékában áll
felelni.
- Én…
nem hinném… - fogott volna bele, de rossz érzését nem tudta kiűzni magából az
autó miatt, amely szokatlanul lassan közeledett feléjük. Fejét ismét a fekete
sedan felé fordította, és gyanakodva húzta össze szemét, ahogy az, egyre
közelebb ért hozzájuk – Szomszéd? – intett fejével a már csak alig néhány
méterre lévő kocsi felé Melanie, mire Andrew érdektelenül rántotta meg a
vállát, és szinte oda sem pillantva válaszolt.
- Nem
ismerem a szomszédokat, alig néhány hete lakom itt – felelte, és hangjából jól
ki lehetett venni, jelen pillanatban nem is nagyon érdekli, kik laknak
körülötte. Egyetlen dolog kötötte le minden figyelmét, hogy választ kapjon a
kérdésére, miközben az autó már egészen közel ért hozzájuk. Melanie ösztönös
mozdulattal nyúlt oldalához, és lassan, óvatosan tűrte el kabátját, hogy minél
hamarabb hozzáférhessen fegyveréhez, mire Andrew döbbenten követte pillantásával
a mozdulatot – le akarja lőni őket, csak azért mert takarodó előtt nem értek
haza? – kérdezte viccelődve, de a következő pillanatban ajkára fagyott a
mosoly.
- Földre!
– kiáltotta el magát az ügynöknő, és Andrew már csak azt érezte, hogy elveszíti
egyensúlyát, és a gravitációnak engedelmeskedve, tehetetlenül zuhan hanyatt a
bejárati ajtó előtti járdára. Még érezte, hogy Melanie puha teste az övén
landol, és fél szemmel látta, hogy a nő előveszi fegyverét, aztán minden
figyelmét elvonta a körülötte cikázó golyók, és az éles hang, mellyel a pár
másodperc alatt kialakult lövöldözés járt. A fekete sedan ablakából sorozatban
adták le a lövéseket, melyek csak azért nem értek célba, mert a nő időben
észrevette a lehúzott ablakon keresztül kidugott fegyver csövét. Szíve az
adrenalintól hevesen vert, miközben fejét, és felsőtestét kissé megemelve,
igyekezve a ház előtti bokrok takarásában maradni, a távolodó autó után lőtt,
nem is egyszer, legnagyobb bosszúságára azonban, egyszer sem talált célba. Az
ismeretlen kocsi percek alatt eltűnt a látóteréből, ő pedig tudta, esélye
sincs, hogy utolérje, még akkor sem, ha most azonnal beül autójába, és a
nyomába ered. Ismerte a környéket, így azt is tudta, hogy az utcából kikanyarodva,
legalább két kereszteződés is következik, ilyen sebességgel pedig, nyomtalanul
eltűnhetnek a szeme elől, és fogalma sem lenne, merre fordultak el. Dühösen
csikorgatta meg fogait, majd, mintha álomból ébredne, hirtelen rádöbbent, hogy
Andrew azóta nem szólt egy szót sem, mióta a lövöldözés elkezdődött. Nagyot
nyelve, félelemmel a szívében pillantott az alatta fekvő férfira, és rettegett
attól, hogy azért van ilyen csendben, mert eltalálta egy golyó, nem volt elég
fürge, hogy megvédje. – jól van? – kérdezte látszólag nyugodt hangon, miközben
minden sejtje a választól rettegett.
- Soha
jobban – mosolygott fel rá a férfi, mire mázsás súly gördült le a nőről, és
megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát.
- Látta
a rendszámot? – jött az újabb kérdés, mire Andrew bűnbánón nézett bele a
várakozón csillogó barna szemekbe, mely ilyen kis távolságból, hogy arcuk
majdnem összeért, még különlegesebbnek látszott.
- Sajnálom…
nem… - válaszolta szomorkásan, miközben szíve legmélyén, hálás volt merénylőinek,
amiért most testéhez simulva érezhette a karcsú alakot, mellkasához préselődni
a telt melleket az ing alatt, és épp csak egy hajszálnyit kellett tekintetével
játszania ahhoz, hogy a blúz kivágásán keresztül jobban szemügyre vehesse
azokat. Orrát csiklandozta a nőből áradó barack illat, mely még intenzívebbnek
hatott, és még inkább elbódította, mint a kapitányságon, miközben érezte, hogy
teste minden apró mozdulatra reagált, ahogy Melanie megtámaszkodott tenyerével
feje mellett a járdán – elkerülte a figyelmemet – tette hozzá sokatmondó
mosollyal ajka szegletében, és nem tudta megállni, hogy végig futtassa
pillantását a nő testén. Lassan, minden centimétert alaposan szemügyre véve
simogatta végig tekintetével először a telt ajkakat, melyek most résnyire
nyíltak a döbbenettől a választ hallva, majd haladt egyre lejjebb. Zöldes-kék
szemében a vágy szikrája villant, ahogy a kecses vonalú nyak után,
megállapodott egymáshoz préselődött mellkasukon, miközben érezte, hogy hirtelen
Melanie még inkább ránehezedik, majd könnyed, ruganyos mozdulattal pattan fel,
ő pedig, csalódottan állapította meg, hogy szíve szerint, visszahívná a
lövöldözőket.
- Sajnálom,
ha megütötte magát, amikor földre vittem, de jobb nem jutott az eszembe – kért
elnézést a rögtönzött cselekedet miatt, figyelmen kívül hagyva az egyértelmű
megjegyzést arra vonatkozóan, mi kötötte le annyira Andrew-t, hogy nem nézte
meg az autó rendszámát, miközben hálát adott a sötétségnek, mely elrejtette égő
arcát a kutatón fürkésző zöldes-kék szemek elől. Tisztában volt vele, hogy
ösztönösen tette, amit tett, és azt is tudta, hogy más esetben nem is érezné
kínosan magát miatta, de a tény, hogy ilyen közel érezte magához a férfi izmos
testét, ahogy érezte, hogy a férfi mellkasa emelkedik és süllyed minden
lélegzetvételnél, kizökkentette nyugalmából, és tekintetét nem tudta levenni a
keskeny, érzéki ajkakról, melyek mintha egészen közel kerültek volna hozzá,
szinte érezte a férfi forró leheletét ajkán. Megrémítette az érzés, mennyire
kívánja, hogy ne csak testük, hanem ajkuk is összeérjen, legalább néhány
másodpercre, csak annyira, hogy kiderítse, milyen íze lehet a férfinak, és
dühös volt magára emiatt.
- Ó,
higgye el, ennél jobb nem juthatott volna eszébe! – mosolygott Andrew, mire
Melanie hitetlenkedve meredt rá egy percig, aztán amikor rájött, miért olyan
elégedett a másik, bosszúsan tűrte el a homlokába hullott néhány tincset, mely
kiszabadult a copf fogságából.
- Tartsa
meg a megjegyzéseit! – villant tekintete dühösen, Andrew azonban, csak
ártatlanul tette fel mindkét kezét.
- Csak
dicsérem a szakmai hozzáértését. Nem is tudja, milyen fontos, hogy váratlan
helyzetekben a legjobb döntést hozzuk meg. Azt kell mondjam, maga a
legtökéletesebb megoldást választotta – ismételte meg korábbi kijelentését,
mire Melanie szigorúan összehúzott szemekkel lépett hozzá egészen közel.
- Ne
kísértsen, hogy megbánjam, amiért így döntöttem – figyelmeztette vészjósló
hangon a férfit, Andrew pedig, érdeklődve húzta fel szemöldökét.
- Ezek
szerint, nem bánta meg, hogy rajtam landolt? – feszítette tovább a húrt pimasz
tekintettel, Melanie pedig, megrázta a fejét.
- Nem!
Így legalább életben maradt, és végre elmondhatja az igazságot, hogy mégis mi a
fenébe keveredett tulajdonképpen, és kik akarták megölni az imént – felelte
határozottan, mire Andrew csalódottan húzta el száját. Arcáról jól leolvasható
volt, nem erre a válaszra számított, de Melanie-nak esze ágában sem volt, hogy
elmondja, milyen érzések cikáztak végig testén, és lelkén egyaránt a férfi
közelségétől. Előbb harapta volna le a nyelvét, mintsem sebezhetővé tegye magát,
és ismét egy Daniel-féle karjaiban kössön ki, aki csak megalázná, és minden
önérzetét a földbe tiporná. Noha, ösztönei azt súgták, téved, ha azt hiszi,
Andrew is úgy bánik a nőkkel, mint korábbi barátja, a bizalmatlanság, melyet
Daniel ültetett el a szívében, óvatosságra intette.
- Fogalmam
sincs – jelentette ki Andrew őszinte tekintettel, ami kissé elbizonytalanította
a nőt, de végül felülkerekedett benne a nyomozó, és kétkedve rázta meg a fejét.
- Nem
hiszek magának! Szerintem, éppen az a bizonyíték a bűnösségére, hogy meg
akarták ölni! – válaszolta nem túl magabiztosan, mire Andrew türelmetlenül
sóhajtott.
- Nézze,
nem tagadom, eddig egészen jól szórakoztam, élveztem a szócsatáink minden
percét, de amikor azt mondom, hogy nem csináltam semmit, nem azért mondom, hogy
levegyem a lábáról, hanem azért, mert ez az igazság! – lépett ő is közelebb a
nőhöz, és hirtelen megfogta a kezét. – Kérem, higgyen nekem! – kérlelte
idegesen, és arcán jól látszott, mennyire fontos neki, hogy az ügynöknő
elhiggye, amit mond. Melanie kétségek között őrlődött, fogalma sem volt, mit
tegyen, végül úgy döntött, esze helyett, a szívére hallgat, és bólintott.
- Tegyük
fel, hogy elhiszem, amit mond – fogott bele, mire Andrew hálásan szorított rá
kezére, ő pedig, azonnal kihúzta, amint megérezte az erős ujjak gyengéd
mozdulatát – csak tegyük fel! – figyelmeztette a férfit, még mielőtt az, azt
hinné, feltétel nélkül megbízik benne. – Ha fogalma sincs semmiről, ami a háta
mögött zajlott a cégnél, miért akarják megölni?
- Talán
azért… - gondolkodott hangosan Andrew, miközben fejében végig pörgette az
elmúlt napok eseményeit – mert mégis van róla fogalmam… - tette hozzá, amivel
sikerült teljesen összezavarni az ügynököt.
- Döntse
már el, az ég áldja meg, hogy bűnös, vagy ártatlan! – tört fel belőle türelmetlenül,
de meglepetésére Andrew nem vágott vissza pimaszul, mint általában, hanem
továbbra is komoly, töprengő arccal folytatta.
- Vagyis,
persze, nem tudom, mi folyik itt, de azt hiszem, akaratlanul belenyúltam a
közepébe – sóhajtott mélyet, majd, mivel Melanie nem szólt, csak várta a
folytatást, tovább beszélt – néhány nappal ezelőtt feltűnt, hogy a
könyvelésben, számlázásban, és a gazdasági statisztikában nem stimmelnek az
adatok. Még apámtól tanultam, hogy mindegy, mennyire bízok meg az embereimben, készítsek
saját kimutatásokat. – fűzte hozzá magyarázatképpen, majd folytatta –
behívattam az alelnököt, akinek a kezében összefutnak ezek a beszámolók, és aki
véglegesíti, végül táblázatba rendezi a számomra, és nagyon hamar kiderült,
hogy az a rohadék nem kevés pénzt lopott ki a cég vagyonából.
- Magyarázatot
követelt tőle? – kérdezte Melanie, miközben agyában elraktározta az információkat
amiket hallott.
- Természetesen.
Nehezen, de bevallotta, hogy mit tett. Közöltem vele, hogy ki van rúgva, és
minden egyes centet vissza fogok fizettetni vele. – válaszolta Andrew sokkal
készségesebben, mint, amilyen a kapitányságon volt.
- Hogy
hívják az alelnököt? – jött a következő kérdés a hirtelen rögtönzött
kihallgatáson a kertvárosi ház bejárati ajtaja előtt, mire Andrew letörten
sóhajtott.
- William
Clark – adta meg a nevet, mire Melanie szemöldökét összehúzva pergette le
fejében az összes dokumentumot, ami átment keze alatt az ügy során.
- Ilyen
névvel nem találkoztam – rázta meg fejét bizonytalanul, mire a férfi keserű mosolyra
húzta a száját.
- Mert
az a szemét rohadék mindent az én nevemmel írt alá! – túrt bele hajába ideges
mozdulattal, amitől homlokába hullott néhány rakoncátlan, sötét tincs. – Ma
délelőtt, amikor a kollégái megjelentek, és szívélyesen az F.B.I irodába
invitáltak, jót röhögött a markába, és sietősen távozott. Valószínűleg azért
akar tőlem megszabadulni, mert fogalma sincs, milyen saját kimutatásaim vannak
még, és nem akarta, hogy beszéljek a ma reggel történtekről. – vélte elgondolkodva,
mire Melanie ismét bólintott, és telefonja után nyúlt.
- Van
egy jó és egy rossz hírem, Mr. Wright! Melyikkel kezdjem? – kérdezte komolyan a
férfira nézve, mire Andrew örömtelenül húzta el ajkát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése