10.
rész
Andrew
gyanakodva húzta össze szemét. Nem régóta ismerte Melanie-t, de ilyen rövid idő
alatt is óvatossá tették a barna szemekben megjelenő sejtelmes szikrák. Tarkója
bizseregni kezdett, mint mindig, valahányszor úgy érezte, megpróbálják csapdába
csalni. Az üzleti életben számtalanszor vette hasznát, eme kis figyelmeztető
jelnek, így most sem siklott át felette. Szemöldökét ráncolva nézett a nőre,
majd mindenre felkészülve sóhajtott.
- Kezdje
a rossz hírrel, hogy legyen időm emészteni – adta meg magát, miközben
igyekezett elhitetni magával, hogy ösztönei ezúttal becsapják, és csak
képzelődik, amikor a győzelem szikráit véli felfedezni a nő szemében.
- Úgy
néz ki, nemcsak velem nem fog együtt vacsorázni, hanem a közeljövőben
egyáltalán nem fog randevúzni – felelte nyugodt hangon, mialatt minden erejével
azon volt, hogy elhallgattassa a kis belső hangot, mely azt suttogta, milyen
szívesen találkozna a férfival.
- Ennyire
biztos benne, hogy sikerül megölniük? – kérdezte kissé csalódott hangon Andrew,
és Melanie nem tudta, hangjának furcsa csengése annak szól, hogy nem megy vele
vacsorázni, vagy annak, hogy esetleg felmerül a lehetősége, hogy megölhetik.
- Kétségem
sincs a felől, hogy sikerülne – válaszolta azonnal, gondolkodás nélkül, ezúttal
is őszintén, mire Andrew lehangoltan húzta el a száját.
- Kivételesen
hazudhatott volna – jegyezte meg sértetten, majd tanácstalanul túrt bele sötét
hajába, ismét elindítva a vágyat a nőben, hogy a homlokába hullott tincseket
félresimítsa. - Ezek után izgatottan várom, mi lehet a jó hír? – fűzte hozzá,
amivel sikerült kizökkenteni Melanie-t a gondolataiból, hogy vajon, milyen
érzés lehet végig simítani a selymes tincseken, mélyen beletúrni a férfi
tarkóján összefésült, sűrű hajba.
- Tekintettel
a körülményekre, az F.B.I minden valószínűség szerint, védelem alá helyezi.
Visszamegyünk az irodába, és a felettesem majd kirendel maga mellé egy ügynököt
– felelte hivatalos hangon, igyekezve elrejteni abbéli örömét, hogy végre
megszabadulhat a férfitól, és attól a belső feszültségtől, érzelmi
hullámzástól, melyet a jelenléte váltott ki belőle, és amely felett úgy érezte,
nem képes uralkodni.
- Magát?
– kérdezte reményteli hangon Andrew, mire Melanie úgy érezte, ha ez
megtörténne, azzal a legrosszabb rémálma válna valóra. El sem tudta képzelni,
mit kezdene egy olyan helyzettel, amikor egy légtérbe lenne zárva napokig a
férfival, és minden alkalommal meg kellene küzdenie a vonzalommal, amit iránta
érez, és amelyről tudja, hogy csak a vesztébe vezetné.
- Sajnálatos
módon, ez ki van zárva. Én a nyomozással foglalkozom majd – válaszolta komoly
tekintettel, de ajka akaratlanul is mosollyá húzódott, és hálás volt a sorsnak,
amiért ösztönei nem csapták be, a férfi valóban ártatlan. Szégyellte, de még
örült is a lövöldözőknek, mert így már semmi oka nem volt rá, hogy a közelében
legyen. Gyanúsítottként megszűnt a számára, tanúként nem az ő dolga lesz majd,
hogy védje, férfiként pedig, nem érdekelhette, hiszen azt Daniel-ből okulva,
megtiltotta magának.
- Hihetőbb
lenne a sajnálkozása, ha nem mosolyogna olyan elégedetten mellé – jegyezte meg
Andrew fintorogva, miközben Melanie-val ellentétben, ő átkozta a sorsot
kegyetlenségéért. Kénytelen volt elismerni, hogy a nő túl makacs ahhoz, hogy
találkozzon vele, annak ellenére, hogy most már egyértelmű volt, hogy ártatlan,
ugyanakkor, ha védelem alá helyezik is el kell távolodnia tőle. Minden terve
dugába dőlt ettől az egyetlen mondattól arra vonatkozóan, hogy a váratlanul
jött kényszerhelyzet esetleg közelebb hozhatja őket egymáshoz. Biztos volt benne,
hogy ha lehetősége lenne kettesben maradni hosszabb ideig az ügynöknővel, nem
tudna ellenállni neki, ahogy a többi nő sem volt képes soha. – Most már csak
azt nem értem, mi ebben a jó hír? – kérdezte fanyalogva, értelmet keresve arra,
amit a nő korábban mondott, mire Melanie értetlenül nézett vissza rá.
- Mondtam
talán, hogy mindkét hír a magáé? – kérdezett vissza válasz helyett, mire Andrew
bosszankodva sóhajtott, Melanie pedig, le sem tagadhatta volna, mennyire élvezi
a kialakult helyzetet. Végre úgy érezte, ő irányítja az eseményeket, a férfi
már nem tud fölé kerekedni vonzó mosolyával, csábító zöldes-kék szemével,
érzéki szájával, és búgó hangjával. Vidáman, és felszabadultan gondolt arra,
hogy már csak egy-két órát kell kibírnia a közelében, ellenállni a kísértésnek,
és ismét ugyanaz a magabiztos nő lesz, aki volt, mielőtt ez az idegen beférkőzött
a gondolataiba.
- Optimista
ember vagyok, így nem csüggedek. Még az is lehet, hogy tényleg maga fog a védelmébe
venni. Míg élünk, remélünk! – húzta ki magát Andrew, lerázva magáról a borús gondolatokat,
amiért minden reménye elveszett arra, hogy közelebbről megismerje Melanie-t.
Úgy döntött, ugyanazt az elvet vallja, mint az üzleti életben, ahol alapelve
volt, hogy nincs veszve semmi, amíg ki nem mondták, hogy vége, amíg akár egyetlen
másodperc, vagy egy hajszál reménye van arra, hogy változtatni tudjon a dolgok
menetén. Már pedig, ő biztos volt benne, hogy nem fogja feladni, és mindent
elkövet annak érdekében, hogy legalább egyszer életében ajkán érezze a nőét,
belefúrhassa ujjait a lágyan leomló, szőkés-barna tincsekbe, és láthassa a
vágyat fellobbanni a mogyoró barna szemekben.
- Szíve
joga hinni a csodákban, de ennek nagyjából annyi esélye van, mint annak, hogy
Whoopy Goldberg lesz a Ku Klux Klán nőegyletének az elnöke – emelte meg fejét
büszke elégedettséggel Melanie, aki már teljesen biztos volt győzelmében, és
előre örült annak, hogy végre maga mögött hagyhatja az elmúlt napot, és a
felkavaró érzelmeket.
Johnson kapitány szemöldök ráncolva
hallgatta Stanford ügynök beszámolóját, miközben Andrew unottan, és kedvtelenül
pöckölgette le fekete, Armani öltönynadrágjáról a nem létező szöszöket. Melanie
nem hallgatott el semmit, bemutatta az összes dokumentumot, elmondta, amit
Andrew mesélt neki William Clark-ról, valamint a lövöldözésről is beszámolt,
olyan pontos leírást adva az autóról, amennyire csak emlékezett, és amennyit
csak látott a sötét, éjszakai utcán. A kapitány, miután Melanie végzett, néhány
percig szótlanul forgott fekete bőrfoteljében, miközben szürke szeme, melyben
keménység csillogott, töprengve pásztázta végig kis irodájának bútorait. A
hatalmas íróasztal mögött ülő, szikár termetű, 50-es éveinek végén járó férfi,
elgondolkodva vakarta meg borostás állát, majd nagyot sóhajtva túrt bele ősz
hajába. Tekintetén jól látszott, szeme semmit nem fog fel a mahagóni barna
polcokból, melyeken roskadoztak a könyvek, és különböző akták, a falra
erősített emlékplakettekből és kitüntetésből. Gondolatai távol jártak, miközben
a legjobb megoldáson gondolkodott. Amikor már a csend szinte elviselhetetlenné
vált, megköszörülte torkát, és megfontoltan megszólalt.
- Mit
mondjak, szép kis szarba keveredett, Mr. Wright! – jegyezte meg halkan, és
Andrew meglepődött, milyen karcosan szól a férfi hangja, akinek ráncokkal
barázdált arca inkább egy jólelkű édesapára, vagy nagypapára emlékeztette. –
Sikkasztás, pénzmosás, gyilkosság, és gyilkossági kísérlet. Nem sok ez egy
napra? – kérdezte ironikusan, mire Andrew ártatlanul vonta meg vállát.
- Született
maximalista vagyok. Vagy mindent, vagy semmit! – válaszolta cseppnyi humorral,
de azonnal elkomolyodott, amikor látta, hogy a kapitány egyáltalán nem találja
viccesnek.
- Főnök!
Mr. Wright-nak védelemre van szüksége – szólt közbe Melanie, aki sürgetni
akarta az elválást, és vissza kellett tartania a megkönnyebbült sóhajt, amikor
Johnson egyetértőn bólintott.
- Magam
is így vélem! – válaszolta hivatalos hangon, miközben a telefonért nyúlt, és
fürge ujjakkal egy számot kezdett tárcsázni. Néhány pillanatot várt, majd
amikor a vonal végén felvették, megszólalt – készítsék elő a védelmi lakást!
Egy óra múlva ott lesz egy ügynök! – utasította a másik felet, majd letette a
kagylót, és ismét Melanie-ék felé fordult – pakolj össze néhány holmit, és Mr.
Wright-ot is vidd haza, hogy ugyanazt tehesse. Néhány napra a Fork Street-i
lakásba költöztök – tette hozzá, mire Andrew arca látványosan felderült,
Melanie pedig, levegő után kezdett kapkodni, ahogy megértette, mire is kapott
utasítást.
- Kapitány!
Én… nem vállalhatom! Enyém a nyomozás! – próbálta megvédeni magát nemcsak a
feladattól, de a férfitól is, és az azzal járó feszültségtől, mire a kapitány
érdektelenül pillantott rá.
- Ron
egyedül is képes lesz végig vinni a feladatot. Kezdetnek utánanéz majd ennek a
William Clark-nak, vagy, hogy a rossebbe hívják! Te pedig, megvéded Mr.
Wright-ot, ahogy kértem!
- Harry!
– használta a férfi keresztnevét ezúttal Melanie – nem teheted ezt velem! Nem vehetsz
le az ügyről! – támaszkodott meg az asztalon, és figyelmét elkerülte, hogy
Andrew érdeklődve figyeli a helyzetet.
- Nem
leveszlek róla, csak más feladatot kapsz! – felelte Harry Johnson nyugodt
hangon, miközben tisztában volt vele, hogy Melanie teljes joggal háborodott
fel. Eddig sosem volt szokás, hogy egy adott ügynököt a nyomozásról a védelemre
állítsanak rá, de nem tréfált, amikor azt mondta, veszélyes ügybe keveredett
Andrew Wright. A fickók, bárkik is legyenek azok, hatalmas kockázatot vállaltak
azzal, hogy a nyílt utcán, a lakása előtt próbálták megölni a férfit, és éppen
elég tapasztalata volt már bűnözőkkel ahhoz, hogy tudja, az ilyenek semmitől
nem riadnak vissza. Nem hagyhatta, hogy Melanie veszélybe kerüljön, nem
kockáztathatta, hogy elveszítse, hiszen ígéretet tett az apjának, hogy megvédi,
még az élete árán is, még akkor is, ha ezért a döntéséért, Melanie haragudni
fog rá. Úgy szerette, mintha a lánya lett volna, hiszen 13 éves kora óta
nevelte, és ezért hajlandó volt megszegni még a szabályokat is.
- Más
feladatot? El akarsz távolítani! – paprikázódott fel a nő, aki más esetben
bosszankodva ugyan, de szó nélkül vette volna tudomásul az új feladatkört.
Ezúttal azonban, nem engedhette, hogy a kapitány, akit apjaként szeretett,
ilyen helyzetbe sodorja, és napokra összezárja Andrew Wright-tal, akinek
egyetlen pillantása, egyetlen véletlen érintése képes volt kizökkenteni
magabiztosságából.
- Mr.
Wright! Kérem, várakozzon odakint a továbbiakban! – intézte most szavait a
kapitány Andrew-hoz, aki leheletnyi tétovázás után, bólintott, és távozott az
irodából, majd Johnson felemelkedett a székből, és Melanie felé fordult –
megtiltom, hogy megkérdőjelezd a parancsaimat! A lányomként tekintek rád, de
ebben az irodában a felettesed vagyok, megértetted?! – csattant keményen a
hangja, és amikor Melanie szóra nyitotta a száját, egy kézmozdulattal némította
el – Ha azt mondom, te fogod védeni Andrew Wright-ot, akkor két lehetőséged
van! Az egyik, hogy azt mondod, értettem, Uram, a másik, hogy ideadod a
jelvényedet, a fegyveredet, és kisétálsz az ajtón, egy felfüggesztéssel a
nyakadban, parancsmegtagadás miatt! Világos voltam?! – villant szeme
ellentmondást nem tűrő hangon, miközben szívét összefacsarta a fájdalom, ahogy
meglátta a nő szemében a csalódottság, a keserűség és a dac könnyeit.
- Igen!
– nyelt nagyot Melanie, hogy véletlenül se potyogjanak ki a könnyek.
- Elmész
a lakásba, és védelmed alá vonod ezt a pasast! – adta ki még egyszer az
utasítást, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a nőről.
- Értettem,
Uram! – szűrte fogai között a választ Melanie, mire Johnson mélyet sóhajtott,
és megtörölve homlokát, ereszkedett vissza székébe.
- Helyes!
Várom a folyamatos jelentéseket, Ügynök! – tette hozzá, majd, amikor a nő
látta, hogy felettese nem mond mást, feltartott fejjel távozott az irodájából.
Andrew kíváncsian pattant fel a székből, ahogy asztala felé közeledett, de
hiába remélte, hogy Melanie bármibe beavatja, a nő szótlan maradt, csak
mozdulataiból látszott, mennyire ideges, ahogy felkapta a székről kabátját, és
a lift felé indult.
- Mi
lett a végeredmény? – kérdezte Andrew, szapora léptekkel utolérve a nőt, akinek
minden önuralmára szüksége volt, hogy ne rajta vezesse le indulatát. Mivel nem
válaszolt, a férfi érdeklődve vizsgálta meg arcát, összeszorított száját,
dühtől csillogó szemét. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjön, megkapta a
sorstól a kegyet, és mégis Melanie fogja védeni. – Szóval… - kezdett bele,
miközben megérkezett a lift, és ők beszálltak – Whoopy Goldbergnek biztosan
remekül áll a fehér csuklya. Kiemeli a szemét – utalt szemtelen mosollyal a nő
korábbi kijelentésére, így utalva rá, pontosan tudja, mi lett a kimenetele a
beszélgetésnek. Melanie ebben a pillanatban, hirtelen felé fordult, és attól,
amit a barna szemekből kiolvashatott, Andrew a másodperc tört része alatt bánta
meg pimasz kijelentését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése