4.
rész
Victoria
fejét hátrahajtva a kanapé támlájára, szemét lehunyva hallgatta apját, aki a
cég üzleti ügyeiről tartott beszámolót éppen. A vacsorán már túl voltak, ami
ezúttal is nagyon finomra sikeredett. A bejárónő, akit Theresa halála után vettek
fel, minden tekintetben megfelelt az elvárásoknak, kivéve talán azt az egyet,
hogy Victoria sosem volt képes olyan kapcsolatot kialakítani vele, mint
dajkájával. Ezen azonban nem is volt, mit csodálkozni, hiszen Theresa a lány 3
éves kora óta jelen volt az életében, szinte a saját lányaként nevelte fel, míg
a 40-es éveinek közepén járó Polly mindössze négy éve állt alkalmazásban náluk,
és bár tökéletesen végezte el a rábízott munkát, szilárdan kitartott amellett,
hogy ő csak egy alkalmazott, így mindig következetesen megtartotta a két lépés
távolságot.
- Figyelsz
te rám, kislányom? – hallotta meg apja hangját, mire erőt vett magán,
kinyitotta szemét és ránézett. Az 58 éves férfi még mindig szikár termetű volt,
az öltöny kifogástalanul állt magas termetén. Valaha sötét, szinte már fekete
hajában bőven akadtak ősz hajszálak, de szürke szemében még mindig élénkség
csillogott. Bár az üzleti életben határozott, kemény ember hírében állt, akinek
haragját senki nem szerette volna magára vonni, azt csak kevesen tudták, hogy
van egy másik oldala is. Egy gyengéd, érzelmes oldala, melyet lányának és
feleségének tartogatott. Victoria tudta, hogy szülei házassága őszinte
szerelmen alapult, mi sem bizonyította ezt jobban, mint az, hogy John Kincaid
még 27 évvel Anne halála után is az ujján hordta karikagyűrűjét, íróasztalán
tartotta a fényképét, és valahányszor szóba került a felesége, könnyes lett a
szeme. Soha nem nősült újra, annak ellenére, hogy mindössze 31 éves volt,
amikor özvegy maradt. Még akkor sem, amikor barátai bizonygatták, hogy lányának
anyára lenne szüksége. Mindig az volt rá a válasza, hogy senki sem tudná úgy
szeretni Victoriát, mint az édesanyja, de hogy elhallgattassa a szerinte,
feleslegesen aggódókat, és ő is visszatérhessen a munkájához, felvette Theresa-t,
aki egyszemélyben látta el a háztartást és a kislányt is. Hogy volt-e bármilyen
kapcsolata más nőkkel, arról Victoria semmit nem tudott, de az kétségtelen,
hogy a férfi senkit nem hozott haza, és senkit nem mutatott be neki. John
rajongásig szerette a lányát, nem győzte hangsúlyozni, mennyire hasonlít az
édesanyjára, és ez az évek elmúltával sem változott. Roppant büszke volt rá,
amikor elvégezte az orvosi egyetemet, és abbéli félelmében, hogy egy
nagyvárosba költözik, távol tőle, a diploma után szinte azonnal intézkedett,
hogy elhelyezkedhessen a nelson-i kórházban. Victoria örömmel fogadta a
segítséget, hiszen apja és közte különleges kapcsolat volt, és ő sem hagyta
volna szívesen magára. Bár elköltözött, és saját lakásában lakott, arra mindig ügyelt,
hogy hetente több alkalommal együtt vacsorázzanak. Így volt ez most is, annak
ellenére is, hogy pokoli fáradtnak érezte magát a több mint 24 órás műszak
után.
- Ne
haragudj – kért azonnal elnézést, miközben elnyomott egy ásítást. – Tegnap
ügyeletes voltam, és…
- Miért
nem mondtad? – vágott közbe aggodalmasan John, miközben közelebb lépett
lányához, és alaposan szemügyre vette. – Elhalaszthattuk volna a vacsorát
holnapra – tette hozzá és arcán látszott, bűntudat gyötri, amiért nem gondolt
erre korábban, de Victoria csak legyintett.
- Minden
rendben, csak nehezen tudok most figyelni az üzlettel kapcsolatos hírekre –
mosolygott apjára, aki megértőn bólintott.
- Igazad
van, Vicky – becézte lányát kedvesen. – Nem is értem, miért téged terhellek
ezzel – simított végig még mindig sűrű, hátrafésült haján.
- Valakivel
meg kell beszélned, akiben megbízhatsz, és ha nem szív le a kórház, tökéletes
hallgatóság vagyok – villantott fel egy mosolyt a doktornő, mire apja halkan
felnevetett, majd elkomolyodott.
- Ugye
tudod, hogy ez a problémánk is könnyű szerrel megoldódna, ha végre elfogadnád
Steven udvarlását, és hagynád, hogy oltár elé vezessen – jegyezte meg halkan,
mivel pontosan tudta, milyen reakcióra számíthat, ami nem is késlekedett
sokáig.
- Jaj,
apa, kérlek! – sóhajtott fel elgyötörten Victoria. – Steven és én még viccnek
is rossz! – rázkódott meg látványosan, miközben folytatta – semmi közös nincs
bennünk, nem tudok vele beszélgetni, nincs humora… - sorolta az érveit, de apja
közelebb lépett hozzá és leült mellé a kanapéra.
- Ez
kialakulhat idővel, kicsim – próbálta meggyőzni lágy hangon, majd a választ meg
sem várva, folytatta – nem is töltöttetek még annyi időt egymással, hogy igazán
megismerd.
- Talán
azért, mert megismertem annyira, hogy tudjam, nem akarok több időt tölteni vele
– feleselt Victoria, mire John mély levegőt vett, és nyugalmat erőltetett
magára.
- Vicky,
Steven jó ember – fogott bele más oldalról, a doktornő pedig lesújtva vette
tudomásul, hogy megint ugyanaz a téma, ami az elmúlt két évben minden
alkalommal, mióta a férfi, apja üzlettársa lett a cégnél. A 35 éves, szőke
hajú, vékony, mégis sportos testalkatú férfi Nelson egyik leggazdagabb
családjának volt egyetlen sarja, és túl azon, hogy elvégezte a közgazdasági
egyetem üzleti szakját, ki is használta, hogy az apja által felépített cég igen
befolyásos a környéken. Victoriát azonban egyáltalán nem hatotta meg a pénz,
ami körül vette, annál inkább taszította viszont simulékony modora, az
erőltetett udvariasság, amit láthatóan magára kényszerített, amikor találkoztak,
miközben tekintetével majdnem felfalta. – Biztonságot nyújthatna neked és
bizonyos szempontból nekem is – zökkentette ki gondolataiból apja hangja, mire
meglepetten nézett rá. – Ne érts félre, kislányom, nagyon büszke vagyok rád,
arra, hogy orvos lettél! De van egy vállalat, amit nem fogok tudni örökké
vezetni – sóhajtott gondterhelten. – Abbéli reményem, hogy egyszer te viszed
tovább a céget, elszállt, amikor közölted, hogy orvos szeretnél lenni, és ki is
tartottál emellett tíz éves korodtól kezdve. De sokat jelent nekem ez a cég, és
azt akarom, hogy biztonságban tudjam a halálom után is!
- Apa,
ne beszéljünk erről… - próbálta leállítani apját a doktornő, mert belegondolni
sem akart, mi lesz vele, ha apja már nem lesz. Ő volt az egyetlen az életében,
akire mindig számíthatott, Nate elfelejtette, Theresa meghalt, ha apja is
elmegy, teljesen egyedül marad a világban, és erre gondolni sem akart.
- Valamikor
muszáj! – kötötte az ebet a karóhoz John határozottan. – Steven jó férjed
lenne, ebben biztos vagyok és a céget is rá merném bízni. Nem beszélve arról,
hogy milyen kedvező hatása lenne annak, ha az esküvőtök után az Arnetti
Vállalat és a mi cégünk összeolvadna! Az egész Nelson-i piacot uralhatnánk –
érvelt tovább a férfi, de Victoria csak sóhajtott.
- Hidd
el apa, megértelek, de képtelenségnek tartom, hogy valaha igent mondjak
Steven-nek – tartott ki álláspontja mellett, mire John elhúzta száját, ő pedig
folytatta – ő és én… egyáltalán nem illünk össze! Egyszerűen nem a zsánerem!
- Nem
a zsánered? – húzta fel szemöldökét apja, majd felállt a kanapéról és járkálni
kezdett a szobában – édes lányom, van egyáltalán zsánered? Az elmúlt években
alig akadt udvarlód, sorba kikosaraztad mindet! Ott volt például az az
orvostanhallgató fiú. Hogy is hívták? Két évig jártatok, már azt hittem, ő lesz
a vejem, a családja is jómódú volt, te meg szakítottál – tárta szét kezeit
tanácstalanul John, mire Victoria elmosolyodott a kitörést hallva.
- Két
évig jártunk, és mégsem emlékszel a nevére – jegyezte meg somolyogva, mire John
bosszúsan fújtatott.
- Nyilván
nem érdemelte meg, hogy megjegyezzem a nevét – jelentette ki magabiztosan,
észre sem véve, hogy ezzel fegyvert adott lánya kezébe, aki győzelemittasan
húzta ki magát.
- Látod?
Pont ezért szakítottam vele, mert rájöttem, hogy engem sem érdemel meg – vágta
ki magát ügyesen, John pedig reményvesztetten sóhajtott.
- Az ég szerelmére, elmúltam 58 éves! Unokákat
szeretnék! – nézett könyörgőn a lányára, aki egészen megsajnálta apját.
- Lesznek
majd unokáid, apa – állt fel Victoria is a kanapéról és apja elé sétált, majd
megállt előtte és komolyan a szemébe nézett. – Tényleg annyira rossz dolog,
hogy olyan házasságot szeretnék, amilyen neked volt anyuval? – kérdezte nagyot
nyelve, miközben fejéből nem tudta kiverni az idegent, akit ma este ellátott a
vizsgálóban. Ő volt az első férfi, aki felkeltette az érdeklődését, akitől
megdobbant a szíve, de legnagyobb sajnálatára, az idegen köddé vált, mire
letette a telefont. Még most értette, miért tűnt el olyan hirtelen, amikor
néhány perccel korábban még a közös vacsoráról beszélgettek, abban pedig kár
lett volna reménykednie, hogy egyszer csak ismét felbukkan a kórházban.
- Dehogy
rossz dolog, kincsem – ingatta meg fejét nagyot nyelve John, miközben lerogyott
a fotelbe. – Én csak azt szeretném, ha adnál egy esélyt Steven-nek – nézett
kérlelőn a nőre, aki érezte, hogy gyengülni kezd az ellenállása. – Lásd be,
eddig még egyetlen alkalommal sem fogadtad el a meghívását, ki tudja, talán meg
tudna lepni – vélekedett a férfi, aki jó üzletemberként pontosan látta, mikor
sikerült annyira megpuhítani a másikat, hogy hajlandó a kompromisszumra, mire
Victoria nagyot sóhajtott.
- Rendben
– állt rá a javaslatra fogát összeszorítva – adok egy esélyt Steven-nek, de csak
egyet! – emelte fel ujját figyelmeztetőleg. – Elmegyek vele vacsorázni, de
ígérd meg, hogy ha még akkor sem találom szimpatikusnak, békén hagysz ezzel az
egész őrültséggel!
- Megígérem!
– emelte esküre kezét John, miközben majd’ szétvetette az öröm, és már látta
maga előtt, ahogy oltár elé vezeti lányát, és végre unokák hada veszi majd
körül a tágas, de annál magányosabb házban. – Ha gondolod, holnap szívesen
beszélek Steven-nel és elmondom neki, hogy ráérsz valamelyik este – javasolta
vidáman, de elég volt lánya rémült arcára néznie ahhoz, hogy tudja, túl
messzire ment.
- Eszedbe
ne jusson! – figyelmeztette apját, majd folytatta – megígérem, hogy elfogadom a
meghívását, ha legközelebb önként ajánlja fel, de nem szeretném, ha bármit
tennél ez ügyben!
- Rendben
– állt rá az apja, meglepően könnyedén, melyre hamarosan választ is adott. –
Tekintettel arra, hogy Steven minden alkalmat megragad, hogy elhívjon valahova,
nem kell sokat várnunk – mosolyodott el elégedetten, mire Victoria kelletlenül
húzta el száját.
- Igen,
én is pont ettől tartok – jegyezte meg orra alatt, mire apja felemelte fejét.
- Mit
mondtál, kicsim? – kérdezett vissza, mire a doktornő mosolyt kényszerített
magára.
- Csak
azt, hogy rettentő fáradt vagyok – hazudta szemrebbenés nélkül, mire apja bólogatni
kezdett.
- Hogyne,
menj haza és pihenj! – kísérte ki a bejárati ajtóig lányát, ahol aztán szorosan
megölelte, és két puszit nyomott az arcára, majd el sem mozdult onnan addig,
amíg Victoria el nem hajtott autójával. Tisztában volt vele, hogy lánya nem túl
boldog a megállapodástól, amit kötöttek, és teljes szívéből kívánta neki, hogy
megismerje azt a szerelmet, amely őt a feleségéhez kötötte, de azt is tudta,
hogy ez esélytelen, ha nem bújik ki a csigaházából. Jól tudta, miért utasít el
mindenkit olyan hevesen, biztos volt benne, hogy még mindig Nate Jamison jár a
fejében, az a gyerekkori szerelem, amit ő már 20 évvel korábban sem nézett jó
szemmel. Semmi baja nem volt a fiúval, intelligens, rátermett, őszinte
kölyöknek tartotta, de képtelenségnek tartotta, hogy a bejárónő fia legyen a
lánya udvarlója. Amikor Theresa megjelent az akkor 5 éves fiúcskával, még örült
is neki, amiért a két gyerek olyan gyorsan összebarátkozott, és később sem
vette rossznéven, hogy együtt mulatták az időt, de ahogy egyre nagyobbak
lettek, úgy kezdte egyre inkább zavarni az a szoros barátság, ami kialakult a
két gyermek között. Victoria felnézett a fiúra, bárhova képes volt követni,
amaz pedig egy oroszlán elszántságával és bátorságával védte meg bárkitől a
kislányt. Titokban még tetszett is neki az a gyermeki szerelem, ami a szeme
előtt bontakozott ki, de ő sokkal jobbat szánt a lányának egy bejárónő fiánál.
Ez volt az egyetlen oka, amiért annak idején felajánlotta Theresa-nak, hogy
fizeti Nate tanulmányait az Államokban, egészen 18 éves koráig. Szilárdan hitt
benne, hogy ezzel mindkét gyermeknek jót tett. Nate lehetőséget kapott egy
szebb jövőre, Victoria pedig arra, hogy saját társadalmi körében találja meg a
szerelmet. A szíve majdnem megszakadt, amikor Victoria napokig siratta kis
barátját, de aztán szép lassan az idő begyógyította a sebeket, és eljött az a
nap, amikor a lány már ki sem ejtette száján a fiú nevét, ő pedig elégedetten
állapította meg, hogy ösztönei ezúttal sem csapták be. Ezzel a gondolattal,
mosollyal az arcán tért nyugovóra, miközben fogalma sem volt róla, hogy a város
egyik hotelszobájában, egy 32 éves fiatalember teljesen másképp emlékszik
ugyanerre a történetre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése