Várok rád 3. rész

 

3. rész

Tekintete elidőzött a karcsú alakon, melyet a fehér köpeny alatt viselt fehér ingblúz és a feszes farmernadrág csak még inkább kihangsúlyozott, majd feljebb vándorolt a telt keblekre, a kecses nyakra, a telt ajkakra, a gyönyörű arcra, hogy aztán megállapodjon a ragyogó kék szemeken. Szíve gyorsabban kezdett dobogni, amikor a doktornő közelebb lépett, miközben mélyet sóhajtva hunyta le pár másodpercre a szemét. Még soha, egyetlen csinos nő sem volt rá ilyen hatással, és ez meglepte.

- Szédül? – szólította meg az orvosnő, ő pedig kinyitotta szemét, ahogy meghallotta a lágy, dallamos hangot, majd lassan megrázta fejét.

- Nem, jól vagyok – mosolyodott el, mire Victoria zavartan mosolygott vissza rá. Fogalma sem volt, mi ütött belé, miért jött zavarba a jóképű idegen láttán, akinek zöldes-kék szeme szinte megbabonázta.

- Hogy hívják? – jött a következő kérdés, miközben egy dobozból steril kesztyűt vett elő, és rutinos mozdulatokkal felhúzta, de amikor az idegen nem válaszolt, kérdőn húzta fel szemöldökét. – Emlékszik a nevére? – kérdezte óvatosan és már éppen eljátszott a CT gondolatával, amikor a férfi kisfiúsan rámosolygott.

- Emlékszem, csak… - torpant meg egy rövid időre, majd nagy levegőt vett. – Nézze, nem ugorhatnánk át ezt a részt? Tudja, nem szeretném, ha kiderülne, hogy itt vagyok – magyarázta feszengve, mire az orvosnő töprengve futtatta rajta végig a pillantását. A fehér ing, melyet itt-ott vér borított, tökéletesen feszült széles mellkasára, sötét haja a homlokába hullott, éppen ott, ahova zsebkendőt szorított, keskeny ajkán várakozó mosoly játszott. Bárhogy erőlködött, nem tudta felidézni, hol láthatta a férfit korábban, de mivel ismerősek voltak számára a vonásai, feltette a kérdést, ami foglalkoztatta.

- Maga valamiféle híresség? – kérdezte, mialatt egy széket húzott az ágy elé, ahol a férfi ült, így egy magasságba került az arcuk, majd a készenléti tálcát maga mellé vonta.

- Híresség? – kérdezett vissza az idegen, miközben nagyot nyelt, ahogy orrába bekúszott a finom rózsa illat, mely a nőből áradt. – Ezt nem mondanám, mégis, szeretném, ha kettőnk között maradna, hogy kórházba kerültem.

- Rendben, nálam biztonságban van a titka – mosolygott rá a nő, ő pedig megbabonázva nézte a gyönyörű vonásokat. – Kövesse az ujjam! – emelte fel most jobb kezének mutatóujját a doktornő, ő pedig engedelmesen követte azt tekintetével, majd figyelte, ahogy köpenyének zsebéből egy ceruzához hasonlító lámpát vesz elő, bekapcsolja, és azzal is alaposan megvizsgálja a látását. – Hányinger, szédülés, eszméletvesztés volt? – faggatózott tovább Victoria, mire a férfi mindegyikre nemet intett fejével. – Mi történt egészen pontosan? – nyúlt fel a zsebkendőért, és óvatosan emelte le a férfi kezét, aztán szemét összehúzva vizsgálta meg a sebet.

- Hibát követtem el – ismerte be az idegen, mire Victoria érdeklődve nézett bele a szemébe, ő pedig folytatta – elhittem, hogy a sofőr, aki a taxit vezette, tudja, mit csinál – tette hozzá szarkasztikusan, mire az orvosnő felnevetett, ő pedig élvezettel hallgatta a lágy nevetést.

- Legközelebb talán jobban jár, ha autót bérel – javasolta könnyedén, mire amaz elhúzta száját.

- Gondoltam rá, de nemrégen érkeztem, és azt hittem, gyorsabb, ha taxit fogok – magyarázta nyugodtan, miközben rezzenéstelen arccal tűrte, hogy a doktornő kitisztítsa homlokán a sebet.

- Gyorsabbnak gyorsabb, de semmiképpen sem biztonságosabb – válaszolta az orvosnő, és nagyot dobbant a szíve, amikor az ismeretlen férfi rámosolygott. – Úgy látom, ez szerencsére csak felszíni sérülés. Néhány öltés elég lesz – tért vissza a munkához, hogy visszanyerje önuralmát. – Allergiás valamire? – kérdezte, mire amaz komiszul rámosolygott.

- A taxisofőrökre – válaszolta vidáman, amivel ismét sikerült megnevettetnie a doktornőt, aki fejét ingatva szívott fel egy fecskendőbe érzéstelenítőt, és amilyen óvatosan csak tudta, körbe injekciózta a területet, aztán munkához látott.

- Csak pár perc és megvagyunk – nyugtatta a férfit, bár egyáltalán nem érezte, hogy az türelmetlen vagy ideges lenne, megszokásból mégis kicsúszott a száján a mondat.

- Egyáltalán nem sietek – válaszolta mély baritonján amaz. – Tulajdonképpen, egészen kellemes itt – emelte pillantását a nőre, akinek fogalma sem volt róla, hogyan értse a szavait. A rendelőre gondolt vajon, vagy arra, hogy ilyen közel vannak egymáshoz? – tette fel magában a kérdést, de inkább csendben maradt, és úgy döntött, nem válaszol. – Nagyon ügyesen dolgozik, nem is érzem – dicsérte meg halkan a férfi, mire Victoria, igyekezve figyelmen kívül hagyni a jól eső érzést szívében, elmosolyodott.

- Ez sokkal inkább az érzéstelenítőnek köszönhető, nem nekem – válaszolta szerényen, de az idegen nem fogadta el az érveit, mert megszólalt.

- Van, amit meg lehet tanulni az orvosin, és van, amire születni kell – magyarázta nyugodtan, mialatt a doktornő serényen dolgozott. – Véleményem szerint, maga erre a pályára született. Mindig is orvosnak készült? – tette fel a kérdést kíváncsian, az orvosnő pedig megrázta fejét.

- Nem – válaszolta halkan – sőt, amíg valaki fel nem hívta rá a figyelmemet, eszembe sem jutott, hogy az legyek – tette hozzá, mialatt szeme előtt megint megjelent az a délután, amikor bekötötte Nate térdét.

- Nyilván sokat jelentett a véleménye a maga számára, ha végül orvos lett – vélekedett hangosan az idegen, mire Victoria bólintott.

- Nagyon sokat – felelte nagyot nyelve, majd megrázva fejét, kiűzve a régmúlt képeket belőle, nagy levegőt vett. – A nevét nem árulja el, de azt megmondja, hogy mi hozta Nelson-ba? – dobott fel egy témát Victoria, mire az idegen megvonta széles vállát.

- Munka – válaszolta tömören, és Victoria érezte, nem is óhajt többet mondani, ezért nem erőltette, helyette tovább öltötte a sebet, majd percekkel később, elégedetten szemlélte meg a katonás sorban álló varratokat.

- Kész! – jelentette ki és nem tudta, hogy megkönnyebbülést vagy csalódottságot érezzen, amiért valószínűleg nem látja többé a férfit. – Bekötöm és mehet is a titkos dolgára – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire az felnevetett.

- Remélem, nem gondolja, hogy kém vagyok – kereste meg a nő tekintetét, aki éppen leragasztotta egy hófehér tapasszal a homlokát, majd távolabb gurult a székkel, és viszonozta a pillantást.

- Fel sem merült bennem – rázta meg fejét határozottan, mire amaz csalódottan biggyesztette le száját.

- Köszönöm – felelte megjátszott sértettséggel, mire az orvosnő szabadkozva emelte fel kezét.

- Azt hiszem, félreértett – kért elnézést, majd folytatta – Nelson-ban már az kihívást jelentene bárkinek, hogy találjon valami érdekeset. Egy kém itt halálra unná magát – magyarázta bocsánatkérőn, amiért a férfi úgy érthette szavait, hogy őt nem találja elég jó kiállásúnak ahhoz, hogy kém legyen. Határozottan férfias volt, erőt sugárzott, és tele volt titokzatossággal, ő pedig könnyű szerrel képzelte el róla, hogy a kormánynak dolgozik, de azt már nehezebben, hogy itt, Nelsonban.

- Ez tévedés – ingatta meg fejét az idegen lassan – én csak alig két órája vagyok itt, és máris találtam valami érdekeset – fúrta zöldes-kék szemét mélyen a nőébe, aki megint úgy érezte, mintha látta volna már a férfit valahol korábban.

- Mondja, nem találkoztunk mi már? – kérdezte gyanakodva, de amaz megrázta fejét.

- Nem hinném, arra emlékeznék – mosolygott rá megnyerőn, Victoria pedig érezte, hogy elpirul a bók hallatán.

- Ez kedves magától, de tapasztalatból tudom, hogy felejthető vagyok – erőltetett ki magából egy mosolyt, ahogy eszébe jutott Nate és az ígéretük. – Nos, a sebet tartsa tisztán, és ügyeljen rá, hogy ne érje víz. Két hét múlva kell kiszedni a varratokat, de ha vörösödik a környéke, akkor jöjjön vissza – evezett vissza ismét a hivatalos mederbe, mert szokatlannak és rémisztőnek találta azt, ahogy a férfi hatott rá.

- Köszönöm – pattant le ruganyos könnyedséggel a vizsgáló asztalról a férfi, Victoria pedig csak most vette észre, milyen magas. – Hálás vagyok, amiért ellátott, és azért is, amiért megőrzi a titkomat – bólintott felé mosolyogva, mire Victoria, aki éppen lehúzta kesztyűjét és a szemetesbe hajította, nyugodtan nézett vissza rá.

- Nem nehéz megőriznem, mert azt sem tudom, mi az – világított rá arra a tényre, hogy a férfi nem árulta el a nevét, mire az váratlanul közelebb lépett hozzá.

- Szívesen megosztanám magával minden titkomat – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire a doktornő érezte, hogy kiszárad a szája, és nagyot nyelve mosolyodott el, a férfi pedig folytatta – mit szólna hozzá, ha meghívnám vacsorázni? – bukott ki belőle a kérdés, és bár tisztában volt vele, hogy nem akar sokat időzni a városban, mégsem tudta kihagyni a lehetőséget, hogy több időt töltsön a nővel. Akárki is volt az előtte álló, mágnesként vonzotta, úgy, ahogy még egy nő sem korábban.

- Azt, hogy maga aztán nem vesztegeti az időt – mosolygott rá zavartan Victoria, de a férfi állta a pillantását, és lassan közelebb sétált hozzá.

- Felkeltette az érdeklődésemet, és szeretném jobban megismerni – vallotta be őszintén, egyenesen, amivel ismét meglepte a nőt, majd keserűen elmosolyodott. – Ezen kívül, az életem során megtanultam, hogy nem érdemes várni. Könnyen csalódás lehet a vége – tette hozzá enyhe fájdalommal a hangjában, mire a doktornő egyetértőn bólintott.

- Tudom, mire gondol – nyelt nagyot, ahogy eszébe jutott, hány év várakozás után kellett csalódnia abban az emberben, akiben megbízott. Nem az fájt neki a leginkább, hogy nem tartotta be ígéretét, hiszen gyerekek voltak még, hanem az, hogy képtelen volt saját maga leírni neki az életében bekövetkező változásokat. Megértette és elfogadta volna, csak őszintének kellett volna lennie.

- Akkor? Mi a válasza? Velem vacsorázik ma este? – kérdezte meg újra az idegen, mire Victoria sajnálkozva húzta el ajkát.

- Ma estére programom van – felelte és döbbenten vette észre, hogy a sajnálkozás, amit mutat, nem a szokásos álarc, melyet akkor viselt, ha Steven hívta el valahova, hanem teljes szívéből sajnálja, amiért nem tud több időt tölteni az idegen társaságában.

- Ó… - ráncolódott össze a szemöldöke a férfinak, miközben nem értette, hogyan kerítheti féltékenység a hatalmába attól, hogy az orvosnő mással találkozik, amikor még csak most ismerte meg. – Értem… mondhatta volna előbb is, hogy van valakije – tette hozzá csalódottan, mire a doktornő elmosolyodott. Igazán jól esett neki, hogy az ismeretlen ennyire érdeklődött iránta, már csak azért is, mert számára sem volt közömbös.

- Tudja, amikor ellátok egy beteget, többnyire nem azzal kezdem, hogy van-e valakim – magyarázta somolyogva, amire egy mókás grimaszt kapott válaszul, de ez csak még inkább növelte a jókedvét – amúgy pedig… édesapámmal kell találkoznom, ezért nem érek rá – fűzte hozzá, így dobva második lehetőséget a férfinak, amit ő maga sem értett. Munkája során számtalanszor próbálták már elhívni valahova, de most először érzett valódi kedvet hozzá, hogy el is fogadja.

- Értem – jelent meg megkönnyebbült mosoly a jóképű idegen ajkán, majd zavartan túrt bele hajába. – Akkor esetleg holnap? Vagy azután? Még néhány napig a városban leszek, szóval, elmehetünk holnap és holnapután is – kacsintott a nőre, aki nem állta meg, hogy fel ne nevessen. Határozottan tetszett neki a férfi humora és magabiztossága, és már éppen válaszolni akart volna, amikor zsebében megszólalt a telefonja.

- Egy pillanat – emelte fel ujját, így kérve néhány percnyi időt, és amikor amaz bólintott, füléhez emelte a készüléket. – Victoria Kincaid! – mutatkozott be a másik félnek, és mivel hátat fordított páciensének, nem láthatta, hogy annak arcáról eltűnik a mosoly, és nagyot nyelve, döbbenten mered rá. Annyira belemerült a telefonálásba, hogy azt sem vette észre, amikor a férfi felkapta zakóját, és eltűnt a vizsgálóból.