5.
rész
Nate
Jamison elgondolkodva forgatta kezében a kristálypoharat. Az aranyló színű
italban már régen elolvadtak a jégkockák, ő azonban észre sem vette. Tekintete
szállodai szobájának ablakán keresztül a távolba révedt. A hotel a Kootenay-tó,
British Columbia legnagyobb tavának partján feküdt és csodálatos kilátást
biztosított a tó mögött elterülő hegyekre. A vízen megcsillant a hold fénye, ha
kinyitotta az ablakot, hallani lehetett a tücskök ciripelését, az egyre gyorsabban
fejlődő város hangjai azonban nem jutottak el idáig. Nelson kis városnak számított Kanadában,
lakossága alig 10 000 fő volt, akik kihasználták a hely adta természeti
erőforrásokat, és e szerint rendezték be életüket. A visszafogott életmód és az
elhelyezkedése művészeti várossá alakította a helyet, ahol egymást érték a
különböző kézműves boltok, a helyi éttermek, melyek családias légkörükkel
varázsoltak meghitt hangulatot esténként. A tóparton minden évszakban
megtalálhatóak voltak a kirándulni vagy piknikezni vágyó családok, szerelmesek
és a festők, akik igyekeztek megörökíteni a táj szépségét, de szívesen vonultak
el ide az írók is, hogy ihletet merítsenek, vagy nyugodtan tudjanak dolgozni. Mindemellett,
Nelson bőven adott lehetőséget a szórakozásra azoknak is, akik inkább a
sportokat és a mozgást részesítették előnyben a művészet helyett. Nyáron és
tavasszal a túrázás, halászat, és egyéb vízisportok vonzották ide a
látogatókat, télen pedig a korcsolyázás, vagy a hoteltől nem messze lévő
sípálya kínált csábító lehetőségeket. Nate gyerekként el sem tudta képzelni,
hogy eljön az az idő, amikor látni sem bírja majd ezt a helyet. Imádott itt
élni, és még évekkel később is visszavágyott ide. Úgy tervezte, amint befejezi
a tanulmányait, hazatér és családot alapít. Most keserűen emlékezett vissza arra
a napra, amikor mindez megváltozott. Amikor 12 évesen fogadalmat tett Victoria
Kincaid-nek, komolyan is gondolta. A legjobb barátja volt, senkit nem érzett
olyan közel magához, mint a kislányt és a szíve majdnem megszakadt, amikor a
tanulmányai miatt el kellett válnia tőle. Magányosnak érezte magát az
Államokban, a bentlakásos iskolában, ahova került, senkit nem ismert, idegennek
számított. Nemcsak azért, mert a többi gyerekhez képest ő szegény volt, hanem
azért is, mert Kanadából jött. Gyakran vált gúny tárgyává és sokkal többet
kellett tanulnia egy jó eredményért, mint társainak, akik rendelkeztek azzal a
hátszéllel, ami nála hiányzott. Mindez azonban nem érdekelte, mert tudta,
amikor felmegy a szobájába, levél fogja várni Victoriától, és már ennek a gondolatára
is elviselhetőbbé vált az élet az iskola ódon, rideg falai között. Éveken át
leveleztek, megosztottak egymással mindent, ami velük történt, az örömüket,
bánatukat, mialatt számtalanszor biztosították a másikat arról, hogy várni
fognak egymásra. A kezdeti gyermeki barátságból, ahogy cseperedtek, egyre
inkább szerelem lett. Legalábbis Nate részéről. Ugyan egyetlen alkalommal sem
látta a lányt, de beleszeretett a levelei alapján. Szerette a kedvességét, a
humorát, az egész lényét, mely a levelekből sugárzott, és alig várta a napot,
amikor maga mögött hagyva mindent, végre hazatérhet és személyesen is
találkozhatnak. Villámcsapásként érte a hír, amikor tíz évvel az után, hogy
eljött Nelson-ból, anyja levele fogadta a szobában Victoriáé helyett, melyben
leírta, hogy a lányt eljegyezte egy jómódú, fiatal üzletember. Először el sem
akarta hinni, hiszen biztos volt benne, hogy a lány megírta volna, ha feltűnt
volna valaki az életében, de miután többé egy sor sem érkezett tőle, kénytelen
volt beletörődni. A fájdalom és a csalódás beleégett a lelkébe, és többé már
senkiben sem tudott megbízni. Már-már kényszeresen ügyelt rá, hogy ne nyissa
meg újra a szívét, kapcsolatai ettől kezdve felszínesek lettek, és egyetlen
nőnek sem engedte, hogy a közelébe kerüljön, miközben elhatározta, hogy soha
többé nem teszi be a lábát Nelsonba. A sors kegyetlen iróniájának érezte, hogy
még édesanyja halála után sem tudta megszegni ezt a fogadalmát, mivel éppen
akkor több hónapos kiküldetésen volt Kongóban. Semmi esély nem volt rá, hogy
haza tudjon menni a temetésre, később pedig nem látta értelmét, hogy elmenjen a
sírkövéhez. Az csak egy darab beton volt, nem az édesanyja, és így legalább
elkerülhette azt is, hogy összefusson Victoriával, akiről szent meggyőződése
volt, hogy ellentétben vele, boldog házasságban él. Képtelen lett volna
elviselni ezt, ezért meg sem próbált visszatérni Nelsonba, egészen mostanáig.
Ahogy gondolatai megérkeztek a jelenhez, nagyot sóhajtott, és lelki szemei
előtt megjelent a fiatal doktornő. Az első percben elvarázsolta, amikor
belépett a vizsgálóba, el kellett ismernie, hogy gyönyörű nő lett belőle.
Fejéből nem tudta kiverni a kék szemeket, melyek most is olyan beszédesek
voltak, mint gyerekkorukban, a lágy mosolyt az ajkán, a finom illatot, ami körbe
lengte, kezének puha érintését és dallamos, lágy hangját. Ugyan felkészült rá,
hogy itt tartózkodása alatt összefuthatnak, de legmerészebb álmában sem
gondolta volna, hogy így találkoznak először. Még most sem csillapodott
lelkében a keserűség és csalódás érzése, mely elhatalmasodott rajta, amikor
meghallotta, hogy bemutatkozik a telefonban. Egyetlen másodperc alatt élte újra
azt a délutánt, amikor rádöbbent, örökre elveszítette őt. Nagyot sóhajtva
lépett el az ablak elől, és felhajtotta a pohár tartalmát, majd lassan gombolni
kezdte ingét, de gondolatai továbbra is az orvosnő körül forogtak. Jól
emlékezett rá, mert alaposan megfigyelte, hogy nem viselt karikagyűrűt. Ha
látott volna a kezén gyűrűt, biztosan nem hívja el vacsorázni. Egyik
legfontosabb szabálya volt a sok közül, hogy nem kezdett férjezett nőkkel. Vajon,
mi történhetett? Felbomlott a jegyesség? Elvált? Vagy a munkahelyén sosem
viseli? – záporoztak fejében a gondolatok, miközben igyekezett elnyomni a
remény szikráit szívében arra a gondolatra, hogy esetleg Victoria házassága
mégsem sikerült, és kaphat az élettől még egy lehetőséget. Nem! Nem kell tőle
semmi! Soha többé! – határozta el szilárdan. Mélyen megsebezte őt és még arra
sem volt képes, hogy ő közölje vele a döntését! – fortyogott tovább, mialatt
lerántotta magáról az inget, melyet gyorsan követett a nadrág is, felkapta a
törölközőt az ágyról, melyet korábban odakészített a személyzet, és a
fürdőszobába ment. Remélte, hogy egy hosszú zuhany lemossa a keserű emlékeket,
és másnap ismét a régi lesz, akit nem billent ki az egyensúlyából az, hogy
Victoria rámosolyog.
Victoria
egyáltalán nem volt nyugodt, miközben az igazgató irodájában ült. Lábával
ütemesen dobolt a parkettán, ujjai zongorázó mozdulatokat tettek hófehér
nadrágba bújtatott térdén, majd, amikor észrevette, milyen egyértelmű az
idegessége, gyorsan karba fonta kezeit, és szinte erőszakkal érte el, hogy
megállásra késztesse lábát.
- Nyugodjon
meg, Dr. Kincaid – szólalt meg halkan, elnéző mosollyal szája szegletében Dr.
Crohn, aki eddig fel sem nézett a kórlapokból, melyeken dolgozott. – Átnéztem a
leleteket, a vizsgálatokat, melyeket elvégzett, és egyetértek a diagnózisa
helyességével. Biztos vagyok benne, hogy a szakorvos is így fogja látni – állt
fel asztala mellől és közelebb lépett a doktornőhöz, aki nagyot sóhajtott.
- A
diagnózisomban biztos vagyok! – jelentette ki határozottan Victoria – de abban
már kevésbé, hogy egy korosodó, a szakmájában nagy tekintélynek számító, de az
újító eljárások iránt egyáltalán nem érdeklődő, azokat csuklóból elutasító
szívsebész is elfogadja egy fiatal, vidéki orvos véleményét – tette hozzá
elhúzott szájjal, mire az igazgató meglepetten húzta fel szemöldökét.
- Nocsak?
Talán ismeri a specialistát, akit Harper-ék felkértek? – kérdezte döbbenten,
hiszen még ő sem tudta, kire számíthatnak. A beteg veje pusztán annyit mondott,
hogy kikéri más véleményét is, később pedig az orvos titkárnője hívta fel, és
vele egyeztetett időpontot.
- Nos…
- köszörülte meg torkát zavartan Victoria, majd megrántotta a vállát. – Nem –
válaszolta kurtán, mire Dr. Crohn sokatmondón nézett rá, ő pedig felsóhajtott.
– Jó, talán én is előítéletes vagyok, de nehezen viselem, hogy állandóan azzal
szembesülök, a korom miatt nem bíznak meg bennem a betegek vagy a
hozzátartozók! El tudja képzelni, hányszor kértek másik orvost, amikor
megjelentem a vizsgálóban? – tette fel a kérdést, de az igazgató csak
együttérzőn nézett vissza rá.
- Ha
ez vigasztalja, ezen mindannyian keresztül megyünk, amikor kikerülünk az
egyetemről – mosolygott rá szelíden, miközben megtámasztotta csípőjét az asztal
szélén, úgy nézett le a nőre. – De kellő magabiztosságot mutatva, elérhetjük,
hogy ők bizonytalanodjanak el, és a végén még bocsánatot is kérnek kishitűségük
miatt. Meg aztán nem marad örökké fiatal – kacsintott vidáman a nőre, aki
elhúzta száját.
- Szóval,
már csak pár év, és elhiszik nekem, ha azt mondom egy leszakadt lábra, hogy az
nincs a helyén – vonta le a következtetéseket szarkasztikusan, mire Dr. Crohn
szívből jövően felkacagott a hasonlatot hallva.
- Egy
kissé sötéten látja a helyzetet, de tudom, hogy csak a találkozó miatt ideges –
lapogatta meg a nő vállát, majd összeráncolta szemöldökét, és karórájára
nézett. – Erről jut eszembe, már jócskán elmúlt 8 óra. Vajon, hol késhet? –
tette fel a kérdést, éppen akkor, amikor megszólalt asztalán a telefon, ő pedig
azonnal lenyomta a gombot.
- Dr.
Crohn? Megérkezett az úr, akit vár – csendült fel a 30-as éveinek végén járó,
barna hajú, vékony testalkatú titkárnő hangja, mire az igazgató
megkönnyebbülten sóhajtott, Victoria azonban érezte, hogy korábbi idegessége
felerősödik, és megnyugvást keresve nézett az asztalon heverő mappákra,
melyeket ő hozott magával.
- Köszönöm,
rögvest küldje be! – utasította a nőt, majd megszakította a vonalat, aztán a
doktornő felé fordult. – Dr. Kincaid… kérem – nézett könyörgőn a nőre. – Nem
kérek sokat, pusztán annyit, hogy legyen kedves hozzá!
- Vacsorát
is főzzek neki? – kérdezte gúnyosan a doktornő, mire Dr. Crohn égnek emelte a
szemét. Amikor felvette a fiatal nőt a kórházba, lenyűgözték azok az
eredmények, amivel elvégezte az egyetemet és később is bizonyította, hogy
helyes döntést hozott. Szakmai elhivatottságával, kivételes teherbírásával, és
természetes kedvességével, ahogy a betegekkel bánt, hamar belopta magát a
kórház dolgozói és a betegek szívébe, ugyanakkor nem egyszer okozott neki
fejfájást, amikor fékezhetetlen nyelve miatt került bajba.
- Dr.
Kincaid… - fogott volna bele, de ebben a percben nyílt az ajtó, így elharapta a
mondat további részét. Csak remélni merte, hogy beosztottja féken tudja tartani
magát, és nem okoz kellemetlen perceket a számára. Mialatt ő az ajtó felé indult,
hogy üdvözölje vendégét, feszengve vette észre, hogy Victoria meg sem mozdul,
még csak a fejét sem fordítja abba az irányba.
- Dr.
Crohn? Elnézést a késésért – hallotta meg az ismerős mély baritont, mire
döbbenten kapta oda a fejét, és ajkára halvány mosoly költözött, ahogy meglátta
az előző esti idegent, akit azóta nem tudott kiverni a fejéből. – Tudja, még
nem volt időm autót bérelni, a taxikban pedig nem bízom, így inkább gyalog
jöttem – tette hozzá, megindokolva, amiért elkésett, miközben Victoria elnyomta
a mosolyt, mely ajkára kívánkozott a taxiról hallva.
- Semmi
baj, Dr. Jamison! – szólalt meg főnöke, Victoria-nak pedig arcára fagyott a
mosoly, ahogy meghallotta, milyen nevet említett az igazgató.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése