2.
rész
Legjobb tudomása szerint,
barátnőjének nem volt férfi az életében, leszámítva egyet, a milliomos
családból származó, üzletemberként az apja mellett dolgozó Steven Arnetti-t,
aki évek óta próbálta meghódítani. Amikor csak tehette, vacsorázni hívta,
virágokat küldött, mindent bevetett, hogy elfogadja az udvarlását, őt pedig még
a hideg is kirázta a gondolatra, hogy Victoria beadta a derekát, és engedett a
férfinak.
- A
vőlegényedről?! – ismételte meg hitetlenkedve, majd rosszat sejtve húzta el
ajkát. – Steven megkérte a kezed? – kérdezte tőle szokatlan tapintattal,
mialatt arcára volt írva, mi a véleménye a férfiról és arról, hogy barátnője
igent mondhatott.
- Isten
őrizz! – rázta meg fejét borzongva Victoria, majd, amikor látta Amy értetlen
tekintetét, mosolyogva folytatta – Nate-nek hívják, Nate Jamison, és nagyjából
20 éve kérte meg a kezem – fogott bele, hogy elmesélje a történetet, Amy pedig
kíváncsian emelte rá szemét, úgy hallgatta. – Amikor anya meghalt, apa
házvezetőnőt vett fel, aki egyben a dajkám is lett. A fia két évvel volt
idősebb nálam, hamar összebarátkoztunk, és sülve-főve együtt lógtunk – mesélte
mosolyogva, ahogy felidézte a régi szép éveket. – 12 éves volt, amikor az
édesanyja az Egyesült Államokba küldte tanulni. Akkor megígérte, hogy visszajön
és feleségül vesz – nyelt nagyot, ahogy eszébe jutott, milyen sokáig várta,
hogy ez megtörténjen.
- Mi
történt? – faggatta türelmetlenül Amy, akinek romantikus lelke alig bírta
befogadni ezt a mesébe illő történetet.
- Évekig
leveleztünk, szinte nem volt olyan nap, hogy ne kaptam volna tőle levelet –
vett mély levegőt, hogy elnyomja a szívében jelentkező fájdalmat, mely még
mindig, ennyi év után sem szűnt meg. – Húsz éves lehettem, amikor váratlanul
nem írt többé. Az édesanyja elmondta, hogy Nate megismerkedett valakivel –
erőszakolta ki magából a szavakat. Tudta, hogy ostobaság volt az hinnie, egy
gyerekkori ígéret összeköthet éveken át úgy két embert, hogy nem találkoznak,
de ő akkor, azon a délutánon, tíz évesen, valóban elhitte a fiúnak, hogy
feleségül fogja venni és azóta sem szeretett senkit annyira, mint őt. – Komoly
volt a dolog, Nate a lánnyal tervezte a jövőjét, és nem állt szándékában többé
visszajönni Nelsonba – ért a történet végére nehéz szívvel, majd megrázta magát
és könnyedén az ápolónőre mosolygott. – Húsz éves történet, gyerekek voltunk
még, nem is tudom, miért hozakodott elő az emlékeimből – tett úgy, mintha már
nem is érdekelné a dolog, miközben felpattant, elrejtette inge alá a láncot, magára
öltötte hófehér köpenyét, nyakába akasztotta sztetoszkópját, és pakolni kezdte
a kórlapokat, de hirtelen megállt a keze a levegőben, és szomorúan mosolygott
le Amy-re, aki némán emésztette a hallottakat. Még sosem hallotta barátnőjét
így beszélni egyetlen férfiról sem. – Tudod… nagyon sokáig vártam, hogy mégis
hazajön, és ki tudja… talán még mindig várom, ezért nem tudom elfogadni más
udvarlását…
- Steven-re
gondolsz? – húzta fel szemöldökét Amy fintorogva. – Édesem, Steven egy gyökér!
– jelentette ki nyugodtan, amivel sikerült elérnie, hogy Victoria felnevessen.
– Ráadásul egy unalmas gyökér!
- Honnan
tudod, két szót sem váltottál vele soha – emlékeztette a nő Amy-t egy nem éppen
elhanyagolható tényre, mire az látványosan megrázkódott.
- Nem
is vágyom rá! – jelentette ki határozottan, majd komolyan nézett barátnőjére. –
Sokat jelentett neked az a fiú? – kérdezte, mire Victoria szomorkásan
elmosolyodott.
- Ő
volt a legjobb barátom – válaszolta, de csak ő tudta pontosan, mit is
jelentenek ezek a szavak, mire Amy, hogy oldja a hangulatot, legyintett.
- Felejtsd
el! Húsz év telt el, talán azért nem jött vissza, mert csúnya lett és kopasz! –
bocsátkozott feltevésekbe, majd azonnal folytatta – biztosan szégyellte, hogy
rondán öregedett, és inkább az Államokban maradt! – tette hozzá mindent tudón,
mire Victoria szeme előtt megjelent a fiú arca. Sötét, dús haja, mely mindig a
homlokába hullott, zöldes-kék szeme, ami komiszul csillogott, erős, szikár
testalkata, amit az állandó mozgás formált, és megrázta fejét.
- Kötve
hiszem – mondott ellent a nőnek, majd nagyot sóhajtott. – Igazából lényegtelen.
Ő az Államokban él, én pedig itt vagyok, és valószínűleg sosem tudom meg,
milyen férfi lett belőle – tette hozzá látszólag könnyed hangon, majd kérdőn
pillantott az ápolónőre. – Egyébként, miért jöttél?
- Az
igazgató szeretne veled beszélni – adta át az üzenetet, mire Victoria felhúzta
szemöldökét.
- Nem
ezzel kellett volna kezdened?! – pirított rá a nővérre mérgesen, amiért az ő
hibájából megvárakoztatja felettesét, de Amy csak megrántotta a vállát.
- Azt
ígértem neki, megkereslek – felelte halálos nyugalommal – talán még mindig
kereslek, ráadásul a gyerekkori szerelmes történeted is érdekelt – kacsintott
rá komiszul mosolyogva, mire Victoria égnek emelte szemét, úgy sietett az ajtó
felé.
- Mennem
kell – viharzott el barátnője mellett, majd hirtelen megtorpant, visszalépett
az asztalhoz, és felnyalábolta a kartonokat. – Ezeket tedd vissza légy szíves –
nyomta a nő kezébe, aki bólintott. – Az összeset átnéztem, aláírtam, szóval
rendben vannak – hadarta egy levegővel, aztán feltépte az ajtót, és
elviharzott.
- Nate
Jamison… - ízlelgette a férfi nevét Amy mosolyogva – vajon, milyen pasi lett
belőle? – tette fel magának a kérdést, miközben már a nővérpult felé haladt. –
A neve szépen cseng – pakolászta vissza a kartonokat, majd hirtelen ötlettől
vezérelve, leült a számítógép elé, és megnyitotta a közösségi oldalt, aztán
ujjai gyorsan pötyögték be a hallott nevet. Legnagyobb sajnálatára, nem
egyetlen találatot kapott, hanem legalább egy tucatot, és mivel semmilyen
támpontja nem volt, ami alapján keresgélhetett volna, csalódottan zárta be a
lapot. – Nagy kár – motyogta félhangosan, majd a továbbiakban már minden
figyelmét a munkának szentelte.
Victoria
kezét összekulcsolva, szemét összehúzva ült a kórház igazgatójának irodájában,
miközben az fel-alá sétálgatott. A magas, 60-as éveinek elején járó, ősz hajú,
szakállas férfi zavartan túrt bele gyérülő hajába, majd kezeit a köpenye
zsebébe rejtve, melyet öltönye felett hordott, megállt a nő mellett.
- Dr.
Kincaid, meg kell értenie – sóhajtott nagyot, mire Victoria mérgesen emelte rá
kék szemét.
- Mit?
Azt, hogy nem bízik meg a szakértelmemben? – kérdezte bosszúsan, miközben
száját összeszorítva vette le pillantását a férfiról. Amikor meghallotta, hogy
egyik pácienséhez másik orvost hívnak, először el sem akarta hinni. Még soha
nem fordult elő vele, hogy kételkedtek volna a diagnózisában vagy a
szakértelmében, és most szíven ütötte a felismerés, hogy saját főnöke sem bízik
meg benne.
- Hiszen
nem erről van szó! – rázta meg fejét határozottan Alfred Crohn, aki immár 25
éve töltötte be a kórházigazgatói posztot. Tisztában volt vele, hogy milyen
érzékenyen érintheti fiatal orvosát a helyzet, ráadásul ő maga is megvolt
győződve róla, hogy felesleges. Victoria Kincaid, fiatal kora ellenére, az
egyik legjobb orvosnak számított a kórházban, ezen kívül látta a leleteket, a
vizsgálatok eredményét, melyet a nő kért, és ő maga is egyetértett a
diagnózissal. – Mr. Harper lánya és a veje ragaszkodnak hozzá, hogy
meghallgassuk a specialista véleményét. Az illető szívsebész, a holnapi nap
folyamán megérkezik, megvizsgálja Mr. Harper-t, aztán távozik. Biztos vagyok
benne, hogy egyet fog érteni Önnel, Dr. Kincaid – próbálta csillapítani a nőt,
és elégedetten látta, hogy annak enyhülnek a vonásai.
- Rendben
– húzta el száját nem túl boldogan Victoria, aki kezdte megsajnálni az idős
férfit. Ismerve Mr. Harper lányát és vejét, nem is lett volna szabad
csodálkoznia rajta, hogy kikérték egy másik orvos véleményét, hiszen már az
elején egyértelművé tették a számára, hogy nem bíznak benne, mert fiatalnak
tartják ahhoz, hogy kellő tapasztalattal rendelkezzen. – Mit akar, mit tegyek?
– adta meg magát és nem állta meg, hogy ne mosolyodjon el, amikor meglátta,
hogy az ősz hajú férfi megkönnyebbülve engedi ki a tüdejében tartott levegőt.
- Pusztán
annyit kérek, hogy holnap délelőtt legyen itt az irodámban, és tájékoztassa a
kollégát az esetről – foglalt helyet kényelmes, fekete bőrfoteljében az
igazgató. – Aprólékosan vezesse fel neki a tünetegyüttest, a vizsgálatokat,
azok eredményét, egy szóval mindent!
- Bizonygassam,
hogy a diagnózisom helyes? – fortyant fel Victoria, de Alfred nyugtatólag
emelte fel kezét.
- Nem!
– rázta meg fejét határozottan. – Mutassa meg neki, hogy feleslegesen tette meg
azt a nagy utat, és téved, ha azt hiszi, csak mert Nelson kis város, itt
nincsenek kiváló orvosok! – kacsintott a doktornőre biztatón, aki
elmosolyodott, majd összeráncolta szemöldökét.
- Maga
szerint, ezt gondolja? – kérdezte bizonytalanul, mire amaz megrántotta vállait.
- Fogalmam
sincs, mit gondol – vallotta be őszintén, majd szemét az orvosnőébe fúrta. – De
bízom magában, és a diagnózisa helyességében! Nem lesz semmi gond! – jelentette
ki magabiztosan, mire Victoria bólintott és már éppen szóra nyitotta volna a
száját, amikor megszólalt oldalán a csipogója, ő pedig tanácstalanul nézett az
igazgatóra. – Menjen! – adott engedélyt a távozásra, mire a doktornő
felpattant, de mielőtt kilépett volna az ajtón, még után szólt. – Holnap reggel
8-ra várom! Ne késsen!
- Nem
fogok! – ígérte meg, majd elhagyta az irodát, és meg sem állt a földszinten
lévő ambulanciáig. A kórház maga három emeletes volt, így egyetlen lift volt
csak az épületben, melyet főként a betegek szállítására használtak. A
földszinten kaptak helyet a rendelők, traumás ellátó helyiségek, míg a
másodikon voltak a műtők és betegszobák. A harmadik emeleten csak az irodák
helyezkedtek el, így nem is nagyon szorultak rá arra, hogy liftet használjanak.
Victoria percek leforgása alatt ért a földszintre, ahol már egy ápolónő várta.
- A
kettes vizsgálóban van – bökött fejével az említett irányba, majd folytatta,
miközben elindultak a vizsgáló felé. – 30 év körüli férfi, autóbalesete volt. A
feje sérült, felszakadt a bőr, és erősen vérzik – tájékoztatta az orvosnőt, aki
gondolataiba mélyedve, fél füllel hallgatta csak. Még mindig nem tudta kiverni
a fejéből az igazgatóval lezajlott beszélgetést. Fogalma sem volt róla, mire
számíthat a holnapi napon, és csak remélni merte, hogy a specialista, aki
érkezik, nem egy nagyképű, beképzelt, öntelt hólyag lesz, akinek a tekintetétől
is kinyílik a bicska a zsebében. Eddig jutott gondolatban, amikor megérkezett a
vizsgáló elé és belépett, mire a bent ülő, rá váró férfi felkapta fejét, és a
zsebkendővel továbbra is leszorítva a fején lévő sebet, lassan futtatta végig
pillantását az orvosnőn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése