Várok rád 1. rész

 " Kedves Olvasóim! 

Hoztam egy új történetet nektek, de ezt nyilván gondoltátok abból, hogy megváltozott a blog felülete. Remélem, ez is elnyeri a tetszéseteket és legalább olyan örömmel olvassátok, ahogy én írtam! Jó szórakozást! :) " K.B

1.     rész

A kisfiú zöldes-kék szeme könnyben úszott, de fogát összeszorítva, hősiesen tartotta magát. Nem engedhette, hogy akár egyetlen csepp is kigördüljön, hiszen a fiúk kemények, sosem sírnak. Főként nem tizenkét évesen, egy horzsolás miatt, és főként nem a legjobb barátjuk előtt. Most már belátta, édesanyjának volt igaza, amikor megtiltotta, hogy az erdőben sétálva, felmásszanak a szikla tetejére, de akkor nem érezte a veszélyt és a legkevésbé sem tűnt olyan magasnak. Egészen addig, amíg le nem pottyant róla. Az egész egy pillanat műve volt, egy rossz lépés, és már csak azt érezte, hogy nem talál kapaszkodót, a lába kicsúszik alóla és tehetetlenül zuhan. Szerencsésnek mondhatta magát, amiért megúszta egy mélyebb sebbel a térdén, mely most égetett és lüktetett, a felnyílt bőr alól pedig szépen folydogált a vér. A vele szemben törökülésben ülő, nála csupán két évvel fiatalabb kislány aggodalmasan rágcsálta ajkát, úgy hajolt a sebhez közelebb.

- Elég csúnya – állapította meg komoly hangon, mire barátja örömtelenül húzta el ajkát.

- Az – értett egyet lehangoltan. – Anya megöl, ha meglátja – nyelt nagyot, melyből azonnal kiderült, sokkal inkább a rá váró büntetés miatt aggódik.

- Szerintem, be kellene kötni – javasolta kis barátja fontoskodva, majd hirtelen felpattant, de a kisfiú riadtan ragadta meg a karját.

- Várj! Hová mész? – kérdezte értetlenül, mire amaz meglepve pillantott rá, mint, aki nem érti, miért nem egyértelmű.

- Kötszerekért – válaszolta olyan hangon, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, de barátja, akivel hét éve fűzte őket egymáshoz szoros barátság, azóta, hogy az édesanyja meghalt és a fiú megérkezett anyjával a házhoz, akit, mint bejárónő és a 3 éves kislány dajkájaként alkalmaztak, megrázta a fejét.

- Megvesztél? – kérdezte rémülten. – Ha anya megtudja, mi történt, elevenen megnyúz! – jósolta meg sötét jövőjét reszkető hangon, majd folytatta – a sziklákig el sem szabadott volna jönnünk! Veszélybe sodortalak téged is, amiért apukád is dühös lesz!

- Lazíts egy kicsit – mosolyodott el a kislány – először is, nem anyukádtól kérek kötszereket – kacsintott a fiúra cinkosan, akinek ismeretlen melegség járta át a szívét a mosoly láttán, és érezte, hogy csillapodik az idegessége. – Tudom, hol tartja őket, pár perc alatt itt lehetek. Másodszor, nem sodortál veszélybe. Ellentétben veled, nekem volt annyi eszem, hogy ne másszak fel – csipkedte meg a fiút és elégedetten látta, hogy annak szeméből eltűnik a félelem és rámosolyog. Szerette ezt a mosolyt, kedvesség volt benne, csipetnyi cinkosság, komiszság. A közelében sosem érezte magát egyedül, mint a hatalmas házban.

- Rendben, akkor siess! – engedte útjára a kislányt, aki bólintott, majd futásnak eredt a ház felé. 20 perccel később egy kis táskával a kezében került elő. – Mi tartott ennyi ideig? – faggatta szemrehányón a sebesült, mert már aggódni kezdett, hogy lebuktak.

- Nyüzsögtek a házban – rántotta meg vállát unottan amaz, mialatt közelebb hajolt a fiú térdéhez és fertőtlenítőt csepegtetve egy gézlapra, munkához látott. – Apa valami partit ad este, azt készítik elő. Fel sem tűnik nekik, hogy nem vagyunk ott – kuncogott vidáman. Korábbi félelme és aggodalma már elszállt, megkönnyebbült, amiért látta, hogy a fiúnak nincs komoly baja. Amikor észrevette, hogy megcsúszik a lába, és tehetetlenül kezd zuhanni lefelé, a szíve is megállt egy másodpercre, és rettegett tőle, hogy elveszítheti. De már tudta, hogy minden rendben van, így a hangulata is sokkal jobb lett. Ellentétben a fiúval, ő egyáltalán nem félt annak édesanyjától, hiszen tudta, hogy dajkája úgy szereti, mintha a saját lánya lenne, és elég egyetlen szomorkás mosoly, máris megenyhül a vaj szíve irántuk. Nem is egyszer élt ezzel a módszerrel, amikor csávába kerültek és meg akarták úszni a büntetést. – Így észrevétlenül vissza is tudunk menni – magyarázott tovább, miközben óvatosan fehér gézt helyezett a sebre és körbe pólyálta, kis barátja pedig ámulva nézte a végeredményt.

- Hűha! – füttyentett elismerőn, több oldalról szemügyre véve az alkotást. – Szerintem, orvosnak kellene menned – mosolygott a kislányra, aki elpirult a bók hallatán.

- Nem is rossz ötlet – bólintott, majd elkomolyodva emelte kék szemét a fiúra. – Te mit fogsz csinálni az Államokban? – kérdezte, miközben érezte, hogy szíve megtelik szomorúsággal, ha arra gondolt, holnap ilyenkor a barátja, az egyetlen a házban, aki megértette őt, akivel beszélgethetett, játszhatott, már több ezer kilométerre lesz tőle.

- Fogalmam sincs – sóhajtott keserűen a fiú. – Gondolom, be kell fejeznem az elemit, aztán meglátjuk.

- Nem akarom, hogy elmenj – suttogta halkan a kislány és szemében könny jelent meg, mire a fiú elszorult szívvel kúszott hozzá közelebb és vigasztalón átölelte.

- Nem örökre megyek el! Megígérem, hogy visszajövök… - nyelt nagyokat ő is, mialatt érezte, hogy a vékony karocskák szorosan fogját át nyakát. Kissé eltávolodva a kislánytól, komolyan nézett a szemébe. – Sokat fogok tanulni! Okos ember leszek és… gazdag – sorolta a terveit elszánt tekintettel, majd folytatta – aztán ha ez megvan, akkor visszajövök és… feleségül veszlek! – jelentette ki határozottan, mire a kislány értetlenül ráncolta össze szemöldökét.

- Miért? – kérdezett vissza, a fiú pedig elgondolkodott egy pillanatig a válaszon.

- Mert te vagy a legjobb barátom – válaszolta természetes, gyermeki őszinteséggel a hangjában. – Senki mást nem akarok elvenni feleségül, csak téged!

- Na, és ha felnőttként másképp fogod gondolni? – vetette fel bizonytalanul, de a fiú határozottan intett nemet a fejével.

- Nem fogom! Az, hogy felnőtt leszek, semmin nem változtat! – jelentette ki, de a kislányt még nem sikerült meggyőznie.

- Nem is tudom… apu szerint, a felnőttek folyton meggondolják magukat – tűnődött hangosan. – Például, amikor hétvégén megígérte, hogy elmehetek veletek az állatkertbe, aztán mégis lemondta. Annyit mondott csak, hogy meggondolta magát – biggyesztette le száját, mert még mindig fájt neki, hogy lemaradt a közös, izgalmasnak ígérkező programról.

- De én nem olyan felnőtt leszek, mint a többiek! – esküdözött, majd mélyen a kis barátja szemébe nézett. – Nekem mindig te leszel a legjobb barátom, és nem fogom meggondolni magam soha!

- Nekem is te vagy a legjobb barátom – vallotta be mosolyogva a kislány, mire amaz arca felderült.

- Akkor hozzám jössz majd feleségül, ha visszajöttem? – kérdezte várakozón, mire a tízéves kislány komolyan bólintott.

- Hát persze! – vágta rá könnyedén, mire egymásra mosolyogtak, majd a fiú összeszedve minden bátorságát, nagyot nyelt, előrehajolt és szemét lehunyva, ajkát a kislány szájához érintette és megpuszilta. Gyermeki, ártatlan csók volt, az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, de amikor eltávolodtak egymástól zavartan néztek a másikra. – Ezt miért kaptam? – kérdezte a kislány, mire legjobb barátja megvonta a vállát.

- A filmekben is így csinálják – magyarázta komolyan és úgy tűnt, ennyi elég volt a kislánynak, mert egyetértőn bólintott. – Ezzel a vőlegényed lettem, te pedig a menyasszonyom vagy – jegyezte meg halkan a fiú, a másik pedig kíváncsian nézett rá.

- Meddig?

- Amíg haza nem jövök és össze nem házasodunk – válaszolta, majd félve nézett legjobb barátjára. – Megvársz majd? – kérdezte, és szíve megkönnyebbülten dobbant, amikor a kislány határozottan bólintott.

- Persze! Minden nap írok! – ígérte komolyan, és arcán látszott, valóban meg is fogja tenni, a fiú pedig elmosolyodott.

- Én pedig minden nap válaszolok – ígérte ő is, a következő pillanatban azonban erőteljes hang hasított a levegőbe.

- Victoria! – hallották meg a fiú anyjának hangját. – Victoria, merre vagy? – szólongatta tovább, mielőtt azonban elindultak volna a hang irányába, a fiú megfogta a kislány kezét.

- Várj! Ez a tiéd – kapcsolta ki a nyakán lévő ezüstláncot a fiú, melyen egy madártoll medál függött. – Erről mindig eszedbe jutok majd.

- Köszönöm! – mosolygott a fiúra könnyes szemmel, mialatt hagyta, hogy az feltegye nyakába a láncot.

- Victoria! – csendült fel ismét a hang, ők pedig kéz a kézben indultak el a ház felé. – Victoria! – hallotta meg újra a nevét, de ezúttal sokkal távolabbról jött, és még csak nem is hasonlított a dajka hangjára. Az erdő eltűnt, legjobb barátja sem szorította már a kezét, teljesen egyedül volt, csak a nevét hallotta és azt érezte, hogy valaki finoman rázza a vállát. Agya lassan kezdte felfogni a valóságot, már biztosan tudta, hogy nem tízéves többé, nem a házuk melletti erdőben van, hanem a munkahelyén. – Victoria, ébredj! – szólította meg újra a hang, amelyben ezúttal már felismerte legjobb barátnőjét, Amy-t. Nagyot sóhajtva nyitotta ki szemét, és emelte fel fejét a kórlapról. Fogalma sem volt, hány óra lehet, így aztán nyomokban sem tudta követni, mióta lehet már a kórházban.

- Mennyi az idő? – fordult az ápolónő felé, miközben kinyújtóztatta hátát és elnyomott egy ásítást.

- Este öt – válaszolta a nő, miközben odahúzott egy széket, és helyet foglalt mellette. A 20-as éveinek végén járó, kék szemű, szőke hajú lány gyanakodva vette szemügyre barátnőjét, aki értetlenül nézett vissza rá.

- Mi az? Nyomott hagyott a képemen a kórlap? – simított végig arcán zavartan Victoria, mire amaz megrázta fejét.

- Nem, csak érdekelne, vajon, miről álmodtál – csapott egyenesen a közepébe a nő, hiszen sosem tartozott azok közé, akik finomkodnak, vagy kerülgetik a lényeget. – Amikor beléptem, az asztalra borulva aludtál, a szádon pedig mosoly játszott – húzta fel szemöldökét sokat mondón, mire Victoria ismét elmosolyodott, ahogy eszébe jutott az álom. Évek óta nem gondolt kis barátjára, ahogy arra a délutánra sem. A szíve mintha szándékosan elzárta volna előle ezt az emléket, és még most sem tudta, miért jutott eszébe. – Szóval? Ki vele! Miről álmodtál? – tette fel újra a kérdést, de arra a válaszra egyáltalán nem számított, amit végül kapott.

- A vőlegényemről – válaszolta halkan, mialatt keze ösztönösen tévedt a nyakában függő láncra, és szeretetteljesen simított végig az ezüst medálon, Amy pedig döbbenten elnyíló ajkakkal nézett vissza rá.