"Kedves Olvasóim!
Nagy nap ez a mai... még emlékszem az első alkalomra, amikor egy kedves ismerősöm megengedte, hogy a blogján megosszam életem első irományát. Izgatottan figyelgettem a chat ablakot, vajon, milyen visszajelzéseket kapok. Nos, kaptam... olyan sok jó véleményt kaptam, hogy végül saját blogot indítottam.... és kaptam még mást is. Egy őszinte barátságot, igaz barátot, valakit, akire tudom, hogy mindig számíthatok és a hitet, hogy létezik olyan ember, akire számíthatok, aki soha nem bántana meg és aki mindig mellettem lesz. Ha semmi másért, ezért biztosan megérte elkezdenem az írást. De kaptam mást is... önbizalmat. A sok pozitív visszajelzés, a saját blog indítása, a hűséges olvasóknak hála elhittem, hogy jó vagyok valamiben és ez az érzés csodálatos volt. Élveztem az írást, a blogvezetést... eltelt pár év és én most úgy érzem, kiírtam magamból, amit lehetett. Egy ideje már más foglalja le a szabadidőmet, az írás már nem ugyanazt jelenti a számomra, mint régen. Úgy érzem, ez az érzés rányomja bélyegét a stílusomra is... úgy döntöttem, éppen ezért, hogy pihentetem a dolgot. Mennyi időre? Honnan tudhatnám? Azt sem tudtam, hogy valaha idáig eljutok, ahogy azt sem, hogy valaha be akarom majd fejezni... egy biztos, hosszú időre "leteszem a tollat". Talán örökre. Köszönöm nektek, hogy itt voltatok, olvastatok, írtatok véleményt, vártátok az új részeket. Fogalmatok sincs, milyen sokat jelentett ez nekem, milyen bátorítóak voltak a szavaitok. Hálás vagyok és örülök, ha csak egy kicsit is ki tudtalak zökkenteni benneteket a hétköznapok taposómalmából. Fogadjátok ennek a történetnek az utolsó részét sok szeretettel. :) Remélem, tetszett a történet, és abban is bízom, hogy ha valaha mégis újra írásra adnám a fejem, itt lesztek velem, és együtt folytatjuk ezt a hihetetlen utazást. :) Köszönöm!" K.B
40.
rész
Jason idegesen járkált fel, s alá a kórházi
folyosón. Robint már 5 órája behozták a kórházba és az óta még csak egyszer
hallottak felőle híreket, amikor egy nővér kijött, és elmondta, hogy eddig
minden a legnagyobb rendben zajlik. De ha rendben zajlik minden, akkor miért
nem született még meg a kisfia? – tette fel magának aggodalmasan a kérdést,
miközben újabb véget nem érő körbe kezdett a kihalt folyosón. Ő és Robin két
éve kötötték össze az életüket, és ez a csöppség, akinek érkezésére most
türelmetlenül várt, csak megkoronázta boldogságukat. Tudta, élete végéig
emlékezni fog arra az estére, amikor szerelme elmondta, hogy kisbabájuk lesz.
Bár korábban rettegett attól, hogy helyt tud-e állni majd apaként, hiszen sosem
volt előtte követendő példa, az elmúlt kilenc hónapban egyetlen percig sem
kételkedett benne, hogy az a hatalmas szeretet, amit ismeretlenül is érzett
gyermeke iránt, és amely feltétlen volt, és ösztönös, elég lesz ahhoz, hogy
mindent megadjon neki, amire egy gyereknek szüksége lehet. Azóta, hogy
szembenézett félelmeivel, és elmondta érzéseit Robinnak, egyetlen nap sem telt
el úgy, hogy ne adott volna hálát az égieknek, amiért útjába sodorták az
orvosnőt, és ezzel lehetőséget kapott a boldogságra. Robin minden csókjával,
érintésével, mosolyával szebbé tette az életét. Míg korábban a munka kötötte le
minden idejét, most alig várta, hogy végre otthon legyen. Hazugság lett volna
azt állítani, hogy nem merültek fel problémák, nem ütköztek akadályokba, de
Robin türelmességével, kedvességével, nyugodtságával és a szerelemmel, mely
összefűzte őket, mindenen átlendültek. A gondolat, hogy esetleg komplikációk
léphetnek fel, vasmarokként szorította össze a szívét, és bele sem mert
gondolni, hogy nélküle kell folytatnia az életét. Sean, a társa, akivel
időközben jó barátok lettek, magában mosolyogva figyelte kollégáját, aki, mint
egy ketrecbe zárt oroszlán rótta a kilométereket fáradhatatlanul. El kellett
ismernie, hogy Robin szerelme, és a születendő kisfiú jótékony hatással volt a
férfira. Sokkal nyitottabbá vált, barátságosabb lett, gyakran vacsoráztak
együtt, négyesben, Erin-nel, aki mellett ő is megtalálta a boldogságot. Elnézve
Jason-t és Robint, már nem is tűnt olyan félelmetesnek, hogy fiatal kora
ellenére házasságra adja a fejét, de először túl kellett valahogy élnie Jason
mellett a szülést.
- Deeks! Ülj már le, kérlek! – próbálta
csillapítani társát, miközben Erin mosolyogva figyelte közös barátjukat. Mivel
éppen közösen ünnepelték egy ügy lezárását Robinéknál, amikor beindult a szülés,
fel sem merült, hogy nem követik a nőt és Jasont a kórházban, már csak azért
sem, mert Robin kifejezett kérése volt, hogy ne hagyják egyedül a férfit.
- Nem tudok egyhelyben ücsörögni! –
morgott Jason. – Miért nem jön ki senki, és ad felvilágosítást végre, hogy mi
folyik odabenn?! A hozzátartozókra nem gondolnak?! – dohogott tovább és
türelmetlenül dobolt a lábával, mialatt meredten bámulta az ajtót, mintha
átláthatna rajta, vagy pusztán a gondolataival el tudná érni, hogy végre
kinyíljon, és megjelenjen valaki.
- Az ég szerelmére, Deeks! Jó kezekben
van, ne aggódj! – nyugtatta Sean a barátját, de elég volt a mérgesen villanó
szemekbe néznie ahhoz, hogy tudja, nem igazán járt sikerrel.
- Jó kezekben?! Tudod, te, mit éreztem,
amikor közölték, hogy komplikációk léptek fel, és ki kell jönnöm? – kérdezte
nagyot nyelve, miközben szeme megtelt könnyel. – Nem veszíthetem el, Sean!
- Ezt most rögtön verd ki a fejedből! –
lépett oda hozzá Erin, és komolyan, határozottan nézett bele a szemébe. – Nem
lesz semmi baj, érted? Azért küldtek ki, mert nem hiányzott az orvosoknak egy
nyámnyila férfi, aki elsápad a vér látványától!
- Komolyan? – húzta fel szemöldökét
Sean sértetten. – Rémlik, hogy gyilkossági nyomozók vagyunk, ugye? –
emlékeztette szerelmét sokatmondón, mire Erin csak legyintett.
- Teljesen más dolog egy vadidegent
vérbe fagyva látni, és azt, akit szeretünk – indokolta meg okosan, mire Jason
halálsápadtan nézett rá.
- Vérbe fagyva? – nyögte nehezen,
nagyot nyelve. – Gondolod, hogy Robin…
- Jézus ereje, dehogy! – kiáltott fel
Erin elképedve. – Az ég áldjon meg, nem a középkorban vagyunk! Nyugodj meg
végre, és hidd el, hogy minden rendben lesz! – szögezte le kemény hangon, majd
felsóhajtott. – Már értem, miért ragaszkodott hozzá Robin, hogy ne hagyjunk
egyedül. A fantáziád szép lassan megölne, mire megszületik a fiad! – jósolta
meg rosszallón, Jason pedig már éppen nyitotta a száját, hogy csípős választ
adjon, amikor végre valahára kinyílt a kétszárnyú ajtó, és egy műtősruhába
öltözött férfi jelent meg, vidám mosollyal az ajkán.
- Melyikük az apuka? – kérdezte
kíváncsian, mire Jason remegő lábakkal lépett előre – áh, igen! Gondolhattam
volna – vigyorodott el az orvos, ahogy felmérte, milyen állapotban van a férfi.
– A felesége és a kisfiai is jól vannak. A szülés közben váratlanul lassult a
szívverés, ezért császármetszés mellett döntöttünk, de problémamentesen
lezajlott – tájékoztatta a részletekről Jason-t, mire az érezte, ahogy a
megkönnyebbülés végig áramlik az egész testén, majd szép lassan felfogta a
szavak jelentését is.
- A… kisfiaim? – dadogta értetlenül,
mire az orvos ártatlan arccal nézett vissza rá.
- Igen, a fiai – ismételte meg korábbi
kijelentését, majd néhány másodpercig némán nézte a döbbent tekintetet és azt,
ahogy Jason lassan Sean felé fordul, aki nevetni kezdett.
- Úgy érti, hogy… többen vannak? –
puhatolózott tovább az újdonsült apuka, mert még mindig képtelen volt felfogni,
amit hallott, mire az orvos elnézőn mosolyogva bólintott.
- Egészen pontosan ketten. Két kisfiú,
mint, azt korábban mondtam. Nem is tudta, hogy ketten vannak? – tette fel a
kérdést, mire amaz megingatta fejét, Erin pedig mérgesen nézett az orvosra.
- Maga szerint, úgy néz ki, mint aki
tudta? – kérdezett vissza bosszúsan, de a válaszra már nem került sor, mert
Jason vette át a szót.
- Ez mégis, hogyan lehetséges? Egyetlen
ultrahang alkalmával sem mondták – vakarta meg fejét zavartan, de szívében
egyre nagyobb boldogságot érzett. Fogalma sem volt róla, hogy a szeretet ilyen
könnyen jön, és ennyi felé lehet osztani úgy, hogy nemhogy kevesebb lenne tőle
az emberben, hanem még több.
- Ez ritkán, de előfordul – magyarázta
az orvos nyugodtan, figyelmen kívül hagyva Erin kirohanását. – Talán úgy
helyezkedtek, hogy a vizsgáló orvos nem vette észre, vagy talán…
- Hagyja! – szakította félbe Jason
türelmetlenül, üdvözült mosollyal az ajkán – nem érdekel! Csak… látni akarom
őket! – jelentette ki izgatottan, mire a 40-es éveinek közepén járó férfi
megértőn bólintott.
- Hamarosan átviszik őket a kórterembe,
akkor bemehet hozzájuk – felelte készségesen, majd fáradtan simított végig
homlokán – ha most megbocsátanak, nekem mennem kell – búcsúzott el, majd a
lépcsők irányába távozott.
Robin kimerülten feküdt az ágyon, és
szeretetteljesen nézte a karjaiban alvó kis csöppségeket. Amikor az orvos azt
mondta, hogy természetes szülés helyett, császármetszés lesz, és előkészítették
az érzéstelenítéshez, még fel sem fogta, hogy nem egy babáról, hanem kettőről
beszélnek. Gondolatait teljesen lefoglalta a félelem, hogy valami baja esik a
picinek, így csak akkor jutottak el tudatáig a férfi szavai, amikor már
hozzáláttak az operációhoz. Fogalma sem volt róla, hogy nem derült ki az
ultrahangok alkalmával, hogy ikrekkel várandós, de már nem is érdekelte.
Könnyes szemmel nézett le a két, megszólalásig hasonlító babára, akik nyugodt
kíváncsisággal pislogtak fel rá, szívét pedig teljesen betöltötte a mérhetetlen
szeretet. Vajon Jason tudja már, hogy nem hárman, hanem négyen lesznek? – tette
fel magának a kérdést, éppen akkor, amikor nyílt az ajtó, és a szeretett férfi
lépett be rajta. Egy pillanatra megtorpant, tekintete könnyezve itta magába a
látványt, majd elmosolyodott, és felesége ágyához lépett, aztán lehajolt és finoman
szájon csókolta, majd lenézett az apró babákra, mire azok hatalmas, kék
szemekkel néztek fel rá, ő pedig úgy érezte, menten elolvad.
- Azt hiszem, sosem láttam ennél szebbet –
szólalt meg halkan, mialatt egy széket húzott felesége ágya mellé, és helyet
foglalt. – Mi csak egy névvel készültünk – töprengett mosolyogva, végig a
babákon tartva pillantását. – Melyikük Andrew? – kérdezte, mire Robin kissé
megemelte a jobb karján lévő csöppséget.
- Ő az. Andrew Robert Deeks. Apa után –
válaszolta suttogva, nehogy felébressze a babákat, akik abban a másodpercben
szenderedtek el – Ő pedig Aiden Hank Deeks – nézett most a bal kezén nyugvó
kisfiúra, aki álmában az öklét kereste, nem sok sikerrel. – Feltéve, ha neked
is megfelel – nézett kérdőn férjére, aki beleegyezőn bólintott, miközben
lenyelte könnyeit. Az, hogy Robin a társa után nevezte el második fiúkat,
melegséggel öntötte el, és a szerelem, amit érzett iránta, csak még erősebb
lett. Mély levegőt vett, hogy visszanyerje önuralmát, majd elgondolkodva nézte
egy darabig a két kisfiút.
- Hm… - ráncolta össze szemöldökét Jason – talán
meg kellene jelölni őket valahogy – javasolta félig komolyan, mire Robin halkan
nevetni kezdett.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem lesz rá szükség
– ingatta meg fejét mosolyogva, majd alsó ajkát beharapva gondolkodott el egy
darabig. Tekintetét, hol az egyik, hol a másik babára vitte, aztán Jason-re
nézett. – De azért… a biztonság kedvéért, egy darabig a csuklójukon kellene
hagyni a karkötőt – tette hozzá, mire a nyomozó felnevetett és bólogatni
kezdett.
- Jó ötlet! – kacsintott a nőre, majd nagyot
nyelt és felállva a székről, karját nyújtotta, Robin pedig készségesen adta át
neki a kis Aiden-t. Jason olyan óvatosan vette a karjaiba, mintha attól
tartana, bármelyik pillanatban összetörheti, vagy kárt tehet benne, miközben
imádkozott, nehogy sírni kezdjen. Szíve nyugodtabb tempóba váltott, amikor
látta, hogy a kisfiú szemhéja sem rebben, csak alszik tovább. Tekintete
simogatón futott végig fiain, majd feleségén állapodott meg, aki ajkán
szerelmes mosollyal nézett vissza rá, ő pedig úgy érezte, még sosem látta gyönyörűbbnek,
mint ebben a pillanatban. – Esküszöm, hogy boldoggá teszlek benneteket, Robin –
szólalt meg komoly hangon, majd hozzátette – mindhármótokat! Sosem fogok
csalódást okozni, és megígérem, hogy sosem kell keresztülmenned azon, amin
édesanyádnak – ígérte meg, majd lehajolt, és óvatosan, nehogy bármelyik
apróságot felébressze, megcsókolta feleségét. Ajka puhán érintette meg a nőét,
aki ugyanolyan gyengéden viszonozta. – Szeretlek!
- Én is téged – suttogta vissza Robin, majd újabb
csókot váltottak.
Az alatt a néhány nap alatt, míg Robin a babákkal
kórházban volt, sorra látogatták meg az ismerősök, barátok, munkatársak.
Nemcsak Sean és Erin jelent meg, hanem Janett is, és a kapitányságról is egyre
másra adták egymásnak a kilincset a nyomozók, akik mind kedveskedtek valami
ajándékkal a babáknak és az anyukának. Amikor végre hazaengedték őket Robin úgy
érezte, nem is lehetne boldogabb. Jason egy teljes hónap szabadságot vett ki,
hogy minél több időt tölthessen vele és a gyerekekkel, segített az etetésben,
fürdetésben, amire szüksége is volt Robin-nak, mert a két apróságot ellátni
korántsem volt könnyű feladat. Szerencsére Erin, aki időközben igent mondott
Sean házassági ajánlatára, megígérte, hogy ha Jason visszamegy dolgozni,
gyakrabban átjön majd, hogy segítsen, de Robin szeretett volna minél hamarabb
önállóan gondoskodni a kicsikről. Most a gyerekszobában állt a kiságyak fölött,
s alvó gyermekeit figyelte, akik tele pocakkal, tiszta pelenkával egy sárga,
törpés rugdalózóban az igazak álmát aludták.
- Minden rendben? – hallotta férje
suttogó hangját az ajtóból, aki most közelebb lépett, s átölelte derekát, úgy
csókolt bele felesége nyakába.
- Elaludtak – felelt Robin és fejét
férje vállára hajtotta. – Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen boldog
lehetek – mosolyodott el boldogan, miközben hálát adott az égnek, amiért annak
idején sutba dobta a maga által felállított szabályokat, és engedve a szívének,
beengedte életébe a nyomozót.
- Minden nappal jobban szeretlek
benneteket! – fordította maga felé Jason Robint, úgy folytatta. – És mindent el
fogok követni azért, hogy ugyanilyen boldog legyél egész életünkben!
- Ha csak annyit teszel, hogy mellettem
vagy, és szeretsz, az már elég a boldogságomhoz! – nézett csillogó szemmel
férjére Robin, majd karjaival átölelte férje nyakát, és lágy csókot váltottak
egymással. Andrew, aki két teljes perccel mondhatta idősebbnek magát Aiden-nél,
mintegy elégedettségének hangot adva, hatalmasat szusszant, magára vonva szülei
figyelmét, mire eltávolodtak egymástól. Robin mosollyal az ajkán, gyengéden
simított végig a kisfiú pocakján, majd átölelte Jason derekát és együtt
sétáltak át a hálószobájukba, miközben mindketten tudták, hogy a nehezen megszerzett
boldogságukat már senki nem veheti el tőlük. A félelem, a kétségek, melyek
korábban elválasztották őket, nyomokban sem maradtak a szívükben, teljesen
kiirtotta őket az egymás iránti szerelem, és a gyermekeik iránt érzett
feltétlen szeretet.
VÉGE!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése