38.
rész
Robin
nagyot sóhajtva csúsztatott egy aktát az irodájában található szekrénybe, majd
bezárta, és elgondolkodva támasztotta meg hátát a faborítású ajtón. A betegek
sorra váltották egymást irodájában, kisebb-nagyobb problémákkal érkeztek, és ezzel
máskor sikerült elterelni a figyelmét magánéleti gondjairól, de most
emberfeletti erejébe került, hogy ne Jason-re gondoljon. Két hét telt el azóta,
hogy bezárta előtte lakásának ajtaját és szívét is, a férfi pedig egyáltalán
nem kereste, megerősítve ezzel abban, hogy helyesen döntött akkor. Hiába tudta
azonban eszével, hogy önmagát védte ezzel a lépéssel, szíve fájón jelezte
minden dobbanásával, hogy beleszeretett a nyomozóba, és a hiányát nem
enyhítette sem a munka, sem az, ha bizonyos időközönként emlékeztette magát
arra, hogy sokkal jobban sérült volna, ha aznap enged az érzéseinek. Semmi
garancia nem volt arra nézve, hogy most nem állna ugyanígy összetörten a
szekrény előtt, és ostorozná magát butasága miatt. Elmélkedését halk kopogás
zavarta meg, ő pedig azonnal kihúzta magát, és az ajtó felé fordult.
- Tessék!
– adott engedélyt a belépésre, mire Janett dugta be fejét.
- Dr.
Hall, a kapitány most szólt le – kezdett bele rögtön jövetele okába a titkárnő.
– Azt mondja, leküldte az egyik emberét, nagyon fontos lenne, hogy fogadja. Azt
kérdezi, ráér-e? – húzta fel kérdőn szemöldökét, mire Robin elnyomott egy
sóhajt. Egyáltalán nem érezte képesnek magát arra, hogy teljes mértékben oda
tudjon figyelni a betegre, de tekintettel arra, hogy sürgős esetről volt szó,
nem akarta elutasítani sem.
- Persze!
– bólintott mosolyogva, mire Janett is elmosolyodott.
- Rendben,
visszahívom és megmondom neki – hajtotta be az ajtót, Robin pedig asztalához
lépett, és kikapcsolta a laptopot. Úgy döntött, egyelőre csak a beszélgetést bonyolítja
le a rendőrrel, akit a kapitány küld, a papírmunkát pedig másnap végzi majd el.
Alig várta, hogy végre otthon lehessen, és bebújhasson a takaró alá, hogy
egyedül, magányosan utat engedhessen a fájdalomnak, mely belsőjét mardosta.
Mivel Chris és Walter sem jelentett már veszélyt, a járőr által elhelyezett
kamerákat pedig összeszedték a technikusok, így végre ismét biztonságosnak
érezte otthonát, egy helynek, ahol elvonulhatott, ahol nem kellett erősnek
mutatkoznia, nem kellett úgy tennie, mintha nem viselné meg Jason hiánya.
Annyira elmerült gondolatiban, hogy ijedten rezzent össze, amikor asztalán
megszólalt a telefon. Fejét ingatva lépett oda és nyomta le a gombot. – Dr.
Hall! Megérkezett a páciens – hallotta meg Janett hangját, mire nagyot sóhajtott.
- Engedd
be – kérte határozottan, majd elengedte a gombot, és az ajtó felé fordult.
Szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta, hogy Jason lép be rajta. A férfi
semmivel sem lett kevésbé vonzó, mióta utoljára látta. Sötét haja ezúttal is
homlokába hullott, kék szemében szomorúság és keserűség ült. Ugyanazokat az
érzéseket fedezte fel tekintetében, ami az ő szívében is lakozott. Fekete
bőrkabátja alatt, széles mellkasára feszült a hófehér ing, melyet viselt, jobb
kezét pedig hanyagul zsebébe dugta, de arcán sokkal inkább zavartság, semmint
flegmaság tükröződött. – Mit keresel itt? – találta meg hangját Robin, miközben
a férfi beljebb sétált, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Hozzád
jöttem – válaszolta halkan, mialatt perzselő tekintetét egy percre sem vette le
a nőről. Robin észbontóan nézett ki halványkék kosztümjében, mely tökéletesen
passzolt a fehér selyemblúzhoz. Csakúgy, mint első találkozásuk alkalmával,
ezúttal is szoknyát viselt, mely ráirányította a figyelmet karcsú lábaira,
tökéletes csípőjét és derekát pedig csak még inkább kihangsúlyozta a méretre
szabott blézer. Haját lazán engedte, hogy a vállára omoljon, zöldes-barna
szemében pedig Jason sehogy sem találta a viszontlátás örömét csillogni.
- Jason….
azt hittem, lezártuk azt, ami kettőnk között volt – sóhajtott feszülten Robin,
de a nyomozó rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.
- Terápiára
jöttem – jelentette ki szárazon, az orvosnő pedig zavartan kezdett pislogni,
miközben szégyenkezve vett mély levegőt, amiért balga módon azt hitte, Jason
miatta van itt.
- Terápiára?
– húzta fel szemöldökét meglepetten. – Úgy érted, téged küldött a kapitány?
- Fogjuk
rá – rántotta meg vállát hanyagul Jason, és amikor Robin sokatmondó tekintettel
nézett rá, felsóhajtott. – Janett besegített egy kicsit… – vallotta be őszintén,
miközben felidézte Janett derült arcát, amikor megérkezett. A titkárnő
romantikus lelkületére bizton számíthatott, így amikor beavatta, hogy beszélnie
kell a doktornővel, de az haragszik rá, és nem valószínű, hogy meghallgatná,
Janett azonnal készen állt a mentőötlettel. Cinkosan rákacsintott, a rendelő
ajtajához lépett és nyúlt is a kilincs után, ő pedig hitetlenkedve hallgatta a
folyékony hazugságot egy páciensről, akit a rendőrkapitány küldött sürgősen az
orvosnőhöz. Ezt követően csak várnia kellett néhány percet a váróban, mert,
mint azt Janett elmondta, nem túl életszerű, hogy egy-két perc alatt leérjen az
emeletről, akkor sem, ha lifttel jön. – A kapitány pedig tényleg hozzád
küldött, igaz, nem most, hanem nagyjából három héttel ezelőtt, de jobb későn,
mint soha – tette hozzá magyarázatképpen, Robin pedig hitetlenkedve hallgatta.
- Most
akarod elkezdeni azt a terápiát, amire a kapitány utasított? – kérdezte meg a
biztonság kedvéért, mire Jason határozottan bólintott.
- Így
van – erősítette meg szóban is metajelzéseit, majd levette kabátját, a fogasra
akasztotta, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. – Nos? Kezdhetjük? – húzta
fel szemöldökét kérdőn, Robin pedig nem tudta, mit tegyen. Már anélkül is éppen
elég volt elviselni a szívében keletkezett űrt, hogy nem látta a férfit, de
így, hogy itt ült előtte és tekintetével szinte levetkőztette, kész
kínszenvedés volt a számára. Fogalma sem lehetett, hogy a nyomozó ugyanazon a
tortúrán megy keresztül, de Jason-nek kitartónak kellett lennie. Határozott
céllal érkezett ide, azzal, hogy ha törik, ha szakad, Robin végig fogja
hallgatni, és addig nem megy el, amíg mindent el nem mondott. Tisztában volt
vele, hogy még így is megvan az esélye annak, hogy az orvosnő elküldi, de akkor
legalább elmondhatja, hogy mindent megpróbált, harcolt, nem adta fel, és nem
fogja gyötörni a tudat, hogy mi lett volna, ha őszintén megvallja érzéseit.
- Nem
gondolod, hogy jobb lenne, ha inkább másik orvost keresnél fel? – próbálkozott
bizonytalanul Robin, de legnagyobb sajnálatára, Jason határozottan rázta meg
fejét.
- Nem
– közölte komoly arccal, azzal a komolysággal, melyet akkor is látott az arcán,
amikor először érkezett meg hozzá az irodába.
- Rendben
– sóhajtott nagyot az orvosnő, mert tudta, csak az időt húzná, ha tovább
próbálkozna. Ismerte már annyira a férfit, hogy úgysem tágít attól, amit a
fejébe vett, így asztalához lépett, felemelte fekete bőrmappáját, kezébe vette
tollát, majd keresztbevetett lábakkal foglalt helyet a kanapéval szemközti
fotelben. Figyelmét nem kerülte el, hogy Jason pillantása elidőzik lábain, és
bosszúsan állapította meg, hogy pusztán ettől hevesebben kezdett verni a szíve.
– Akkor lássunk hozzá – vett mély levegőt, igyekezve a feladatra koncentrálni.
– A legutóbb, amikor itt jártál…
- Tisztázzunk
valamit, doki – szólt közbe Jason, Robin szíve pedig nagyot szúrt, ahogy
meghallotta, hogy a férfi visszatért a korábbi megszólításhoz, ahhoz, melyet
akkor használt, amikor még semmi nem volt közöttük. Nyilván így akarta jelezni
a számára, hogy részéről lezárta azt az időszakot, ő pedig ismét megállapította
magában, milyen jól tette, hogy két héttel korábban nem engedte be újra a
szívébe. – Pontosan tudom, mi a bajom – jelentette ki magabiztosan a férfi,
mire Robin felhúzta szemöldökét, de nem szólalt meg. – Nem diagnózisért jöttem!
- Pompás
– húzta el száját szarkasztikusan Robin. – Minden orvos szereti, amikor a
páciense kész diagnózissal érkezik. Akkor miért vagy itt? A Google nem
hallgatott meg? – kérdezte csípősen, mire Jason elnyomott egy mosolyt. Éppen
erre a reakcióra számított, de nem adta fel, csak kitartóan állta a nő jeges
pillantását.
- Ennél
azért bonyolultabb a helyzetem – jegyezte meg Jason, mire Robin színpadiasan bólintott.
- Jó
érzés, hogy hasznos lehetek – bökte oda, mialatt kinyitotta a mappát és várakozón
nézett a nyomozóra.
- Tudom,
mi a bajom – ismételte meg korábbi kijelentését, majd folytatta – az érdekel,
tudsz-e segíteni? – húzta fel szemöldökét kérdőn, mire Robin tanácstalanul
nézett vissza rá.
- Tudod,
pszichológus vagyok, nem gondolatolvasó – közölte látszólag nyugodtan, bár a
férfi viselkedése teljesen összezavarta. – Nagyban megkönnyítenéd a dolgomat,
ha egy kicsit részleteznéd.
- Jól
van… a pszichológusok szeretik, ha a páciens beszél, ugye? – vonta fel
szemöldökét kíváncsian, mire Robin felsóhajtott.
- Jason…
tényleg szükség van erre a színjátékra? – fogyott el türelme, miközben becsukta
az ölében fekvő mappát. – Ha azért vagy itt, mert rosszul érzed magad amiatt,
ami kettőnk között történt, megnyugtathatlak! Nem haragszom rád, érted? Tudtam,
mibe vágok bele, és nem bántam meg – folytatta halkan, nagyot nyelve, mire
Jason érezte, hogy összeszorul a szíve. – Egyszerűen csak, le kellett zárnom,
hogy megóvjam magam.
- Szerinted,
azért vagyok itt, mert bűntudatom van kettőnk miatt? – kérdezte Jason, Robin
pedig nem tudta, mit felelhetne erre. Ha igennel válaszol, azzal azt a
látszatot kelti, mintha biztos lenne benne, hogy álmatlan éjszakákat okozott a
férfinak az, amit tett, másfelől azonban, semmi másra nem tudott gondolni itt
létét illetően.
- Ha
nem, akkor miért? – kérdezett vissza óvatosan, megkerülve az egyenes választ,
mire Jason komolyan nézett vissza rá.
- Mint
mondtam, Dr. Hall, terápiára jöttem, és szeretném, ha foglalkozna a
problémámmal – hagyta figyelmen kívül a nő szavait, bár pokoli nehezére esett,
mire Robin néhány másodpercig némán nézett rá, majd ismét kinyitotta a mappát
és bekapcsolta tollát.
- Rendben,
nyomozó – egyezett bele, de lábának ütemes mozgása elárulta, milyen ideges. –
Hallgatom – adta meg a szót újdonsült, váratlan páciensének, mire Jason nagy
levegőt vett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése