37.
rész
Robin
a szeretkezésük utáni reggelre gondolt, arra, amit a férfi mondott neki, arra,
hogy elment, és minden valószínűség szerint, fel sem kereste volna, ha nem
találják holtan Waltert a motelben. Biztos volt benne, hogy csak ezért találkoztak
a liftnél, nyilván el akarta neki mondani a fejleményeket. Nem a szíve vezette,
nem az, hogy elmondja, mennyire szereti, ahogy azt is tudta, hogy most csak az
átélt izgalmak beszélnek belőle. Szomorkás mosolyra húzta száját, úgy nézett
fel a férfira.
- Nekem
az volt a benyomásom, hogy nagyon is tudnál – válaszolta ugyanolyan halkan,
mire Jason bólintott.
- Azért,
mert reggel elmentem? – kérdezte nagyot nyelve. Rettegett attól, hogy hiába
ismerte fel a szerelmet, amit a doktornő iránt érez, és hiába akarja megnyitni
neki a szívét, végzetes baklövést követett el akkor reggel.
- Nem
– ingatta meg fejét Robin lassan – nem azért, mert elmentél – egészítette ki
válaszát. – Azért, ahogy elmentél – magyarázta az orvosnő, miközben szíve a
torkában dobogott, de Jason gyámoltalanul vonta meg széles vállát.
- Nem
akartam összezavarni az életedet – felelte nehezen, mialatt felemelte kezét és
finoman megérintette az arcát, Robin pedig halványan elmosolyodott.
- Azt
hiszem, ezen már túl vagyunk – jegyezte meg félig komolyan, mire Jason zavartan
bólintott.
- Igen,
tudom – értett egyet sóhajtva, miközben még közelebb lépett, és finoman
simított végig a doktornő arcán, majd tarkóján állt meg a keze. – Hiányzol
Robin… borzasztóan hiányzol – vált szinte suttogóvá a hangja, mire az orvosnő
szeméből kibuggyant egy könnycsepp.
- Te
is nekem – csuklott el a hangja, mert bármennyire megbántotta is aznap reggel a
férfi, azt nem tagadhatta le, amit ennek ellenére is érzett iránta. Jason szíve
megkönnyebbülten dobbant, ahogy meghallotta a szavakat, majd lehajolt, és puhán
megcsókolta a mézédes, kívánatos ajkakat. Nyelvét lágyan húzta végig a nő alsó
ajkán, és vette birtokba teljesen, amikor érezte, hogy Robin szája elnyílik az
övé alatt. Kezét derekára fonta, és szorosan magához húzta, de a következő
pillanatban az orvosnő megtámasztotta kezét a mellkasán, és eltolta magától
megrázva fejét. – Nem – nyögte gombóccal a torkában Robin, mialatt nagyot
kellett nyelnie, hogy erős tudjon maradni.
- Nem?
– kérdezte döbbenten, elszorult szívvel Jason, ahogy belenézett a könnytől
fátyolos szemekbe, Robin pedig eltávolodott tőle, mintha a kísértéstől is meg
akarná óvni magát, hogy ismét a karjaiba simuljon.
- Ma
megmentetted az életem – fogott bele nagy levegőt véve Robin – vigyáztál rám…
- És
mindig vigyázni is fogok rád – szólt közbe Jason, mialatt minden porcikája
remegett a félelemtől, amit a zöldes-barna szemekben megbújó fájdalom generált
benne.
- Amíg
nem döntesz megint úgy, hogy a saját érdekemben összetöröd a szívem – nézett
rá, miközben remegve sóhajtott. Mindennél jobban szeretett volna hinni a
férfinak, álomba ringatni magát, és elhinni, hogy boldogok lehetnek, de kétszer
már elutasította a nyomozó a szerelmét, ő pedig képtelen volt ismét kockára
tenni a szívét. – Ezúttal túléltem valahogy… ahogy mondtad, túltettem magam
rajta – hazudta sajgó szívvel, majd nagyot nyelt, és belenézett a
kétségbeesetten csillogó kék szemekbe. – De nem biztos, hogy még egyszer
sikerülne – vallotta be őszintén, Jason pedig elgyötörten sóhajtott fel.
Megértette az orvosnőt, tudta, hogy ő szúrta el, nincs joga abban reménykedni,
hogy megbocsát neki, mégsem volt képes beletörődni a helyzetbe. – Az, hogy
megmentetted az életemet, nem jogosít fel arra, hogy éld is helyettem. Ehhez
senkinek nincs joga. Csak nekem. Nem sétálgathatsz ki és be az életembe –
potyogtak ki ismét a könnyek szeméből, de hangja határozott maradt. – Nem
játszhatsz senki szívével – suttogta elhaló hangon, mire Jason közelebb lépett
hozzá.
- Ha
most azt akarod, hogy elmenjek… - vett mély levegőt, miközben szemét egy
pillanatra sem vette le az orvosnőről, aki kész gyötrelemnek élte meg az eltelt
perceket – elmegyek, de kérlek… - akadt el egy pillanatra és szeméből jól
kiolvasható volt a félelem, amikor folytatta – ne taszíts el magadtól, Robin.
- Meg
kell védenem magam – remegett meg a hangja, mialatt kezével a kilincs felé
nyúlt háta mögött, és kinyitotta az ajtót. – Elhiszem, hogy most velem akarsz
lenni, de nem akarom újra és újra azt érezni, amit ma reggel.
- Azt
hiszed, csak azért vagyok itt, mert majdnem elveszítettelek? Hogy ez csak egy
múló szeszély? – kérdezte elszoruló torokkal Jason, mire Robin keserűen
elmosolyodott.
- Lássuk
be, reggel még határozottan meg akartál védeni magadtól – emlékeztette a férfit
nehéz szívvel, bár kész gyötrelem volt szembenézni a valósággal. Sokkal
könnyebb lett volna hinni a férfinak, de túl friss volt még a seb, amit akkor
okozott, amikor kisétált az ajtaján.
- Megértem,
hogy nem bízol bennem – bólintott lassan Jason, majd nagy levegőt vett és
kihúzta magát. – Minden okod megvan rá, hogy azt hidd, ez is csak olyan, mint a
múlt éjjel, de kérlek…
- Jason
– szakította félbe Robin lágy, mégis határozott hangon. Úgy érezte, nem tud
többet elviselni, nem tud tovább erős maradni, nem tudja tovább hallgatni őt. –
Hálás lennék, ha nem nehezítenéd meg – kérte szinte már könyörgő hangon, és
ahogy a férfi pillantása végig vándorolt arcán, szívébe fájón mart bele a
felismerés, hogy elveszítette. Lassan távolabb lépett a szeretett nőtől, és
bólintott, miközben úgy érezte, mintha az egész világ összeomlott volna
körülötte. Nem tudta, mit mondhatna, csak azt, hogy még soha életében nem
érzett ilyen fájdalmat. Robin egy másodpercre lehunyta szemét, majd elfordult
és belépett a lakásba, aztán bezárta maga mögött az ajtót. Jason még percekig
állt az ajtó előtt, lábai nem akartak mozdulni. Nem akart elmenni, hiszen az
ténylegesen a végét jelentette volna mindannak, ami közöttük volt, végül
nehezen sóhajtott, és a kocsija felé indult.
Sean
némán figyelte társát, aki komoran gépelte számítógépébe a legújabb ügyükkel
kapcsolatos jelentést. Két hét telt el azóta, hogy lezárták a
sorozatgyilkosságokat, és bár megnyugtatón zárult az ügy, hiszen a doktornőnek
nem esett baja, a belső ügyosztály nyomozói tisztázták Jason nevét, és
hivatalosan is megállapították, hogy helyesen cselekedett, amikor lelőtte Chris
O’Neill-t, mégsem látta az elégedettség legkisebb jelét sem kollégája arcán. A
szokottnál is türelmetlenebb volt, zárkózottabb lett, alig lehetett rávenni,
hogy kommunikáljon, és többször is észrevette, hogy elkalandoztak gondolatai.
Ha ösztönei nem csaltak, tudta is az okát nyomott hangulatának, de jobban
féltette az életét annál, hogy ezt szóvá tegye a férfinak. Helyette más
módszerhez folyamodott, amit éppen kipróbálni készült, így felállt és óvatosan
közelebb sétált társához.
- Én
végeztem – jelentette be, nem mintha Jason egyszer is kíváncsi lett volna
ilyesfajta információra, miközben letelepedett asztalának sarkára. – Erin-nel
elmegyünk vacsorázni, csatlakozol hozzánk? – kérdezte barátságos hangon, mire a
férfi felemelte fejét. Bár őszintén örült neki, hogy vele ellentétben, a fiatal
rendőrnyomozónak szerencséje volt, és megtalálta boldogságát az utolsó áldozat,
Julia barátnőjének oldalán, de nyomorult helyzetében, a Robin utáni
vágyakozástól való szenvedés közepette, a legkevésbé sem szeretett volna együtt
vacsorázni egy fülig szerelmes párral, hogy közben azon gondolkodjon, ő és
Robin is ilyen boldogok lehetnének, ha nem szúrja el.
- Kösz,
de kihagyom – rázta meg fejét, mire Sean nagyot sóhajtott. Bár megfogadta, hogy
óvatosan közelíti meg a témát, mert nem akarta társát felbosszantani, de
elfogyott a türelme. Sosem volt erénye a megfontoltság, sokkal inkább hirtelen
és ösztönösen cselekedett, most pedig határozottan időpocsékolásnak tartotta,
hogy arra várjon, Jason majd magától megnyílik.
- Talán
elhívhatnád Dr. Hall-t is – kockáztatta meg a megjegyzést, és elég volt Jason
villanó tekintetét látnia, hogy tudja, nem tévedett. – Tényleg, hogy van a
doktornő? Azóta nem láttam, hogy hazavitted az erdei házból.
- Nem
tudom – közölte zárkózott, morcos arccal Jason, és mivel nem mondott többet,
Sean türelmetlenül felsóhajtott.
- Szerinted,
jó ez így? – húzta fel kérdőn szemöldökét, mire Deeks értetlenül nézett rá. –
Ugyan már! Szereted, nem?
- Honnan
tudjam? – rántotta meg vállát bizonytalanul Jason. Igen, valóban azt hitte,
hogy szerelmes, teljes mértékben meg volt győződve erről, egészen addig, amíg
Robin rá nem világított arra, hogy talán csak a félelem vonzotta hozzá, amiért
majdnem elveszítette. Honnan is tudhatta volna, hogy amit érez, valóban
szerelem?
- Jó
kérdés – nevetett fel halkan Sean, de elkomolyodott, amikor meglátta, hogy
Jason nem nevet vele. – Egy pillanat… te komolyan kérdezted ezt, ugye? –
kerekedtek ki szemei meglepetten, és amikor a nyomozó összezárta ajkát, és
elkapta róla tekintetét, hirtelen megsajnálta. – Várj, segítek kideríteni –
kacsintott rá cinkosan, majd leugrott az asztalról és odahúzott magának egy
széket, aztán egészen közel ült le a férfi mellé.
- Told
magad arrébb! – morrant rá Jason, aki úgy érezte, túl közel helyezkedett el
mellette ifjú társa és egy-két kollégája is érdeklődve fordult feléjük, mire
Sean azonnal engedelmeskedett.
- Bocsi
– nevetett fel vidáman, majd egy hosszú lépésnek megfelelő távolságra tolta
magát. – Szóval, szerelmes vagy-e… - gondolkodott hangosan, miközben töprengve
rágcsálta alsó ajkát. – Ezt csak egyféleképpen tudhatod meg! – jelentette ki,
mire Jason érdeklődését palástolva nézett rá, amit bátorításnak vett és
folytatta. – Vele akarsz lenni, de miért? A miért kérdésre adott felelet,
megmutatja, hogy szerelmes vagy-e, vagy csak kanos – közölte könnyed hangon,
mire Jason összeráncolta szemöldökét. – Mert, ha csak az tart mellette, hogy jó
az ágyban, akkor ne ígérj neki házasságot, és máris megoldódik a lelkiismereti
problémád – fűzte tovább gondolatmenetét, Jason pedig érezte, hogy harag keríti
hatalmába. Már azt is sértőnek találta, hogy Sean azt feltételezi, csak a
szexuális vágyai hajtanák a doktornő felé, belegondolni ilyen lehetőségbe pedig
nem is volt hajlandó.
- Honnan
a fenéből szeded ezt a baromságot?! – háborodott fel látványosan és észre sem
vette, hogy Sean elmosolyodik orra alatt. – Sosem használnám ki őt! Sokkal
többet érdemel ennél! – emelte fel ujját figyelmeztetőleg. – Ne merészelj róla
még egyszer ilyen szövegkörnyezetben beszélni! – kelt ki magából, de hirtelen
elhallgatott, amikor meglátta Sean szemében a vidám szikrákat.
- Érted
már? – húzta fel szemöldökét sokatmondón Sean, mire Jason meglepetten
mosolyodott el. Igen, értette. Értette, mire gondol társa, ahogy azt is
értette, hogy mi a válasz a feltett kérdésre. Szerette Robint, a bátorságát, a
humorát, a kedvességét és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy Chris elragadta
tőle. Nem azért akart vele lenni, mert majdnem elveszítette, hanem azért, mert
szerette, és erre már sokkal korábban rájött, azelőtt, hogy Chris képbe került
volna. Szerette és tudta, az érzései sosem fognak változni. – Gondolom, most
sürgős dolgod van – jegyezte meg somolyogva Sean, miután Jason arcának minden
rezdülését figyelte, és pontosan tudta, mi zajlik le benne.
- Eltaláltad!
– pattant fel székéről, és magára kapta kabátját. – Mennem kell!
- Sok
sikert! – kiáltott utána társa, miközben elégedetten dőlt hátra a székben, és
alig várta, hogy elmesélhesse Erin-nek, milyen nagy tettet hajtott végre, hogy
két szerelmes egymásra találjon. Jason kettesével szedte a lépcsőfokokat a
földszintig, szíve a torkában dobogott, de tudta, nem a fizikai megterhelés
miatt, agyában pedig vadul kergették egymást a gondolatok. Fogalma sem volt,
mit fog mondani, ha odaér céljához, csak azt tudta, hogy mindent meg kell
próbálnia annak érdekében, hogy Robin megértse, el tudja hinni, hogy őszintén,
tiszta szívből szereti, és nem kell attól félnie, hogy még egyszer megbántja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése