39.
rész
Miközben
azon dolgozott, hogy összeszedje gondolait, szíve őrült iramban dübörgött
mellkasában. Még soha életében nem volt olyan ideges, mint most, de még soha
nem is forgott annyi minden kockán, mint ebben a pillanatban. Tisztában volt vele,
hogy okosan kell fogalmaznia, el kell érnie, hogy Robin megértse, nem azért
tartotta távol magától olyan sokáig, mert nem szerette, ahogy azt is, hogy soha
többé nem fogja elutasítani őt. Ahogy felemelte fejét, tekintete találkozott a
rászegeződő, zöldes-barna szemekkel, melytől a legkevésbé sem lett könnyebb a
helyzete. Míg korábban kedvesen, barátságos csillogással mosolyogtak rá ezek a
szemek, most komolyság és elutasítás tükröződött bennük. Mégis erőt vett magán,
és összekulcsolva maga előtt ujjait, belefogott, hogy elmondja élete
legfontosabb mondatait.
- Nem
tudok kötődni az emberekhez – szólalt meg halkan, mire Robin feszülten kezdett
figyelni minden szavára. – Ez mindig is így volt. A legkorábbi emlékem
hároméves koromból való. Apám az asztalnál iszik, anyám mellette ül, és
valahányszor kiürül a pohara, megtölti, nehogy kiszáradjon – húzta el száját
megvetőn, és arcán látszott, milyen véleménnyel van anyja rajongásáról. – Én a
szobaajtóban állok, várom, hogy foglalkozzanak velem, de mindketten dühösen
küldenek el a fenébe. Csak nyűg voltam, egy probléma, ami zavarta őket. Ahogy
nőttem, nőtt a probléma is – beszélt tovább, maga elé meredve, Robin pedig meg
sem mert szólalni, nehogy kizökkentse. Érezte, tudta, hogy ezek a szavak most
hagyják el először Jason ajkát, ahogy a pillanat fontosságát is érezte. – Egyetlen
alkalomra sem emlékszem, amikor azt mondták volna, hogy szeretnek, vagy
éreztették volna velem, hogy támogatnak, fontos vagyok a számukra. Megtanultam,
hogy nekem sem kell kimondani, amit érzek, és… olyan sokáig fojtottam magamba,
hogy a végén teljesen eltűntek. Már nem éreztem azt a szeretet, amit egy
kisgyerek az anyja iránt, csak a megvetést, amiért rajongásból mindent elviselt
az apámtól – nézett fel a doktornőre, aki némán hallgatta őt. Szíve szerint,
odalépett volna hozzá, hogy szorosan átölelje, de tudta, nem teheti meg. Nem
tartozott Jason-höz, és a férfi világosan megmondta, hogy terápiára jött, ő
pedig nem szokta ölelgetve vigasztalni a pácienseit, ezért összeszedte magát,
és igyekezett pszichológusként tekinteni arra, amit hallott.
- A
további kapcsolataidra is kihatott ez a tapasztalat, ugye? – kérdezte hivatalos
hangon, miközben néhány szót írt le a mappába.
- Hazudnék,
ha azt mondanám, megpróbáltam normális kapcsolatban élni – válaszolta őszintén
a férfi, ami egy újabb szúrás volt Robin-nak, de nem tett megjegyzést, csak
hallgatott. – Voltak kapcsolataim, de azok csak a testiségen alapultak, és nem
is törekedtem többre, mert nem vágytam többre – tette hozzá magyarázatképpen. –
Jó volt ez így, és idővel megbarátkoztam azzal, hogy képtelen vagyok bármi
olyat érezni, ami emberi… ami másnak sikerül. Berendeztem az életemet a
magányra, és elégedett voltam vele. Ott volt a munkám, amit jól is csináltam,
nekem ennyi elég volt.
- Az
ember nem élhet folyton csak a munkájának – vetette közbe az orvosnő, mire
Jason örömtelenül húzta el száját.
- Emlékszel,
mit mondtál aznap reggel? – kérdezte váratlanul, és arcáról jól le lehetett
olvasni, mire gondol, de Robin nem válaszolt, így ő tette meg helyette. – Azt
mondtad, olyan sokat mondogattam magamnak, hogy végül én is elhittem, képtelen
vagyok szeretni.
- Ennél
most egy kicsit bővebb szakvéleményre számíts – jegyezte meg komolyan a
doktornő, mire Jason elmosolyodott.
- Igazad
volt – bólintott lassan. – Olyan családban nőttem fel, ahol nem volt helye
érzelmeknek, igazából azt sem tudtam, milyen érzés, ha szeretnek valakit vagy
törődnek egymással. Szilárdan hittem benne, hogy ezek az érzések hiányoznak
belőlem. Mivel nem tapasztaltam, fel sem ismertem őket – vallotta be őszintén,
Robin pedig ráncolni kezdte a szemöldökét, de a férfi tovább beszélt. – De
mindez megváltozott, amikor megismertelek. Melletted rájöttem, hogy én is képes
vagyok szeretni… képes vagyok azt érezni, amit mások, és nem határozhat meg a múltam,
vagy az, amit otthon tapasztaltam. Olyan dolgokat kezdtem érezni, amit nem
tudtam megmagyarázni – nézett mélyen a szemébe, melyből kiolvashatta a
doktornő, mennyire fontos a számára, hogy figyeljen rá, és meghallja, amit
mondani akar. – Aggodalom, féltékenység, fájdalom… mindez teljesen új volt a
számomra és fogalmam sem volt, mit kezdjek velük. Tudom, hogy sok őrültséget
tettem és mondtam, de… szeretlek, Robin – nyögte nehezen, az orvosnő pedig
érezte, hogy kihagy egy ütemet a szíve. – Mármint, azt hiszem… vagyis biztos!
Biztos vagyok benne, hogy amit érzek, az a szerelem! – javította ki magát
határozottan, mire Robin nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el, ahogy
észrevette a férfi zavartságát. – Tudom, hogy most úgy tűnik, mintha
bizonytalan lennék, de nem vagyok az! Én csak… - akadt el egy pillanatra, majd
tanácstalanul nézett a némán ránéző orvosnőre. – El akarom mondani, amit érzek,
és nem tudom… - hallgatott el hirtelen, majd zavartan túrt bele hajába és kérdő
tekintettel kereste meg a nőét. – Eddig, hogy csinálom? – kérdezte félszegen, Robin
pedig könnyes szemmel mosolygott vissza rá.
- Nos…
ügyetlenül – válaszolt őszintén és majdnem felnevetett, amikor meglátta Jason
döbbent arcát, miközben folytatta – de… van benne valami megkapó, szóval, folytasd
– biztatta mosolyogva, mire Jason nagyot sóhajtott.
- Két
héttel ezelőtt, a lakásod előtt, azt mondtad, azért akarok veled lenni, mert
majdnem elveszítettelek – idézte fel azt a délutánt, mire Robin nagyot nyelt,
de nem szólt egy szót sem, hagyta, hogy a férfi tovább beszéljen. – De ez nem
volt igaz! Már azelőtt tudtam, hogy szeretlek, és veled akarok lenni, mielőtt
Chris megjelent volna! – vallotta be szenvedélyes hangon, majd a választ meg
sem várva, folytatta – el akartam menni hozzád, elmondani, amit érzek, de
közben Peanub-ot is be kellett hozni, és… mindegy is – túrt bele sóhajtva
hajába, az orvosnő pedig gombóccal a torkában, reszketve vett mély levegőt. – Ellöktelek
magamtól, mert attól féltem, nem tudom megadni neked mindazt az érzelmi
biztonságot, amit megérdemelsz, de rájöttem, hogy ha hátat fordítok ennek az
érzésnek, az sokkal rémisztőbb, mint bármi más egész eddigi életemben – nyelt
nagyot, miközben Robin érezte, hogy szíve olvadozni kezd, és csak nehezen állta
meg, hogy ne ölelje meg a férfit. – Tudom, hogy bántottalak, de esküszöm, hogy
soha többé nem fordul elő! Soha többé nem löklek el magamtól a félelemeim
miatt! – ígérte komoly arccal. – Talán már késő magyarázkodni, de azt akartam,
hogy tudd… - állt meg egy pillanatra, majd felállt és a doktornőhöz sétált, aztán
letérdelt mellé, így arcuk szinte egy magaságba került, úgy nézett mélyen a
szemébe. – Tudnod kell, hogy mindegy, merre sodor tőlem az élet, örökre itt
maradsz a szívemben, Robin. Ezen semmi nem változtathat – ért mondandója
végére, kezét szíve fölé téve, mire Robin meghatottan nyelte le könnyeit, majd
kinyújtotta kezét, és végig simított a férfi mellkasán, mintha felmérné a helyet,
amit mutatott neki, aztán lassan megrázta fejét.
- Nem
– szólalt meg halkan, Jason pedig úgy érezte, hogy egy világ omlik össze
lelkében, de Robin folytatta – azt hiszem, itt nem férnék el – tette hozzá
könnyein át mosolyogva, Jason csalódottságát és fájdalmát pedig lassan
felváltotta a remény. – Jobb szeretnék… melletted lenni, és nem benned –
mosolygott boldogan a nő, mire Jason megkönnyebbülten felsóhajtott, felállt és
az orvosnőt is felsegítette a fotelből, aztán szorosan magához ölelte. Annyira
jó volt így tartani Robint, testének melege átáramlott Jason minden tagjába,
mélyen magába szívta a jázmin illatot, mely még álmában is kísértette.
- Még
mindig nem tudom, milyen egy jó kapcsolat – suttogta a nő fülébe, majd
folytatta – de hajlandó vagyok tanulni, és betartani minden utasítást, amit
kapok, Dr. Hall – tette hozzá mosolyogva, mire Robin kissé eltávolodott tőle,
úgy nézett bele a szerelmesen csillogó kék szemekbe.
- Annyit
elmondhatok, hogy egész jó alapokról indulsz, ha figyelembe veszem a
vallomásodat és azt, hogy megmentetted az életemet – simított végig a férfi
arcán, mire az megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Ugye,
tudod, hogy szeretlek? – kérdezte halkan, egészen közel hajolva a csábító
ajkakhoz, mire Robin megrázta a fejét.
- Nem
– felelte – nem tudtam – tette hozzá őszintén, mire Jason meglepetten nézett
vissza rá.
- Hogy-hogy
nem tudtad? Nem volt teljesen egyértelmű abból, ahogy viselkedtem? – kérdezte
ártatlan tekintettel, mint, aki tényleg biztos volt benne, hogy ő az egyetlen,
aki nincs tisztában az érzéseivel, hiszen még Sean is a fejéhez vágta, mire
Robin megvonta vállait.
- Talán
azért, mert sosem mondtad – adta meg a kézenfekvő választ, Jason pedig letörten
sóhajtott.
- Hogyan
is mondtam volna, amikor én sem tudtam, hogy ez az – felelte elesetten, Robin
szíve pedig csordultig telt szerelemmel, ahogy végig nézett rajta. – Tiszta
szívemből szeretem, Dr. Hall, és íme a probléma, amivel felkerestem – hagyta
nyitva a mondatot, és amikor a doktornő kíváncsian nézett fel rá, folytatta –
fogalmam sincs, hogy viszontszeret-e, és ez pokollá teszi a mindennapjaimat.
Nem tudok a munkámra koncentrálni, nem alszom éjszaka, ingerült és türelmetlen
vagyok. A társam szerint, kezeltetnem kellene magam, ezért vagyok itt. Szóval?
Tud segíteni? – tette fel a kérdést vadul dobogó szívvel, mire Robin könnyes
szemmel fonta át nyaka körül a karjait és egészen közel simult a férfihoz.
- Lássuk
csak – emelte meg tekintetét, mintha erősen gondolkodnia kellene – a helyzet,
nem teljesen reménytelen, Deeks nyomozó, de tudnia kell, hogy ez egy nagyon
hosszadalmas terápia lesz. Talán évekig is elhúzódhat – vetette fel komisz
pillantással, huncut mosollyal szája szegletében, mire Jason lassan bólintott.
- Hála
Istennek! Ebben reménykedtem – nevetett fel halkan, majd végre ráhajolt a nő
ajkára, és puhán, szerelmesen megcsókolta. Nyelve akadálytalanul, selymesen
fedezte fel a mézédes ízt, mely már első csókjuk alkalmával is teljesen
elvarázsolta, majd váratlanul megszakította a csókot. – Egy valamit
tisztázzunk! – nézett komolyan a nőre, aki értetlenül pislogott fel rá. –
Bárhogyan is alakul a terápia, nem akarok meggyógyulni! – jelentette ki, amivel
elérte, hogy Robin szívből jövően felkacagott, majd magához húzta és forrón
megcsókolta.
- Szeretlek!
– súgta a csókba boldogan, Jason pedig megkönnyebbülten szorította magához
szerelmét. Amikor levegő hiányában megszakította a csókot, kezével végig
simított Robin arcán, és mélyen a szemébe nézett. Lelke legmélyén ugyan félt az
elutasítástól, mégis összeszedte minden bátorságát. Szüksége volt Robinra, méghozzá
örökre, ezért hajlandó volt kockáztatni.
- Mi
lenne, ha megkérnélek, légy a feleségem? – kérdezte bizonytalanul, mire Robin
nagyot nyelt, és alsó ajkát beharapva nézett fel rá.
- Próbáld
meg, és meglátjuk – válaszolta rejtélyesen, Jason pedig nagy levegőt vett.
- Robin
Hall, leszel a feleségem? – tette fel élete legfontosabb kérdését, és lelkét
megkönnyebbültség járta át, amikor Robin szélesen elmosolyodott, majd szorosan
hozzásimult, ujjai pedig beletúrtak hajába tarkóján. Jason elfordította fejét,
finoman a nyakába csókolt, és hallotta, ahogy az orvosnő felsóhajt. – Ezt
vehetem igennek? – kérdezte halkan, apró csókokkal tele szórva a selymes bőrt,
mire Robin bólintott. Kissé eltávolodott tőle, és két kezébe fogva arcát,
mélyen a szemében nézett.
- Határozott
igennek! – jelentette ki, majd forró csókot váltottak. Amikor elváltak ajkaik,
Robin az aggodalom jeleit fedezte fel Jason arcán és egy apró ráncot a
homlokán, mire felemelte kezét és szeretetteljesen simította ki azt. – Mi a
gond? – kérdezte, Jason pedig lassan mély levegőt vett. Kétségek gyötörték,
attól félt, Robin egyszer megbánja döntését. Annyi buktató, annyi tévedés
zátonyra futtathat egy kapcsolatot, ő pedig nem tudta, képes lesz-e megugrani
ezt a lécet is. Mi van, ha menet közben Robin rájön, hiba volt igent mondania?
Ha nem tudja neki megadni azt a biztonságot, amit megérdemel? – záporoztak
fejében a kérdések. Mivel a doktornő még mindig a válaszára várt, nagyot nyelve
nézett rá.
- Tudod…
a jó házasságról sincs fogalmam… - válaszolta halk, bizonytalan hangon, mire
Robin megkönnyebbülten mosolyodott el. Az a néhány perc, míg a nyomozó nem
válaszolt a kérdésére, egy örökkévalóságnak tűnt, és rettegett a lehetőségtől,
hogy meggondolja magát, és mégis inkább a menekülést és a magányt választja
kettejük helyett.
- Arról
nekem sincs – felelte halálos nyugalommal – de szerintem, kezdetnek megteszi,
ha szeretjük egymást, a többit pedig út közben megoldjuk – tette hozzá
magabiztosan, és úgy tűnt, ez Jason-nek is megfelelő válasz volt, mert
elmosolyodott, és újra magához húzta, hogy megcsókolja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése