36.
rész
Jason-nek
hirtelen elállt a szívverése is, ahogy felmérte a helyzetet. Rögtön tudta, hogy
Chris megőrült, és minden jel szerint, annyira elborult az elméje, hogy képes
lenne Robint is lelőni, csak azért, hogy győztesként kerüljön ki a váratlan
eseményből. Amikor megérkezett a házhoz, és meglátta a kék sedan-t a fűben
parkolni, amivel a garázsból elmenekült a férfi, azonnal tudta, hogy jó helyen
jár, megérzései nem csapták be, és biztos volt abban is, hogy Chris a házban
van Robin-nal. Az adrenalin az egekbe röpítette pulzusszámát, olyan gyorsan
vert a szíve, hogy azt hitte, kiugrik a helyéről, miközben a legrosszabb képek
peregtek le szeme előtt, mit művelhet ez az elmeháborodott szerelmével a zárt
ajtók mögött. Bár meg kellett volna várnia az erősítést, amit Sean ígért, nem
volt vesztegetni való ideje. Már eddig is túl sok órát pazarolt el azzal, hogy
megtalálja, képtelenségnek érezte, hogy az autóban várakozzon, tétlenül,
miközben ez az állat, ki tudja, mit csinál odabent. A másodperc töredéke alatt
döntött, és gondolkodás nélkül, fegyverrel a kezében, teljes testsúlyával
nekilendülve ugrott be az ablakon, remélve, hogy a meglepetés ereje eléggé
összezavarja Christ, hogy ne tudjon reagálni. Most fogát összeszorítva
állapította meg, hogy nem egészen a tervei szerint alakulnak a dolgot.
- Ha
lősz, a doki is meghal! – jelentette ki magabiztosan Chris, még mindig a nő
fejéhez tartva a fegyvert, és ki is biztosította azt, hogy Jason-nek kétsége se
legyen afelől, hogy meg is teszi, amit mond. – Vagy te ölöd, meg vagy én, de
halott lesz!
- Engedd
el, O’Neill! – utasította szikrázó szemmel, de az csak elhúzta száját.
- Szeretnéd,
mi? – kérdezett vissza. – Hogy megtarthasd magadnak! Hát az nem fog menni! –
közölte fejét ingatva, már-már sajnálkozó hangon. – Ő az enyém! Nem a tiéd! – tette
hozzá sátáni vigyorral az ajkán, miközben elfordította fejét, és csókot nyomott
a doktornő fülére, aztán durván felnevetett, amikor az megborzongott az
utálattól. – Én megbecsülöm őt, nem úgy, mint te!
- Hogyan?
Úgy, hogy golyót eresztesz a fejébe? – kérdezte megvetőn Jason, miközben ujja
megremegett a ravaszon, és eddigi életében csak egyszer tapasztalt gyűlölet
kerítette hatalmába, ahogy végig mérte Christ.
- Ha
muszáj… - vont vállat érdektelenül a férfi. – akkor legalább örökre az enyém
lesz – keményedett meg ismét a hangja. – Tedd le a pisztolyt, Deeks, vagy
meghúzom a ravaszt! – utasította a nyomozót, de az hezitált, és nem akaródzott
engedelmeskednie. Tudta, hogy ha leteszi a fegyvert, O’Neill azonnal lelövi, de
ami még ennél is fontosabb volt, arra sem volt garancia, hogy utána nem öli meg
Robint, hogy az övé legyen mindörökre. Ilyen elmeállapotban nem lehet alkudozni
senkivel, ezt már egészen hamar megtapasztalta, még kezdő rendőr korában.
Tudta, mit kell tennie, de még soha nem forgott ennyi kockán, mint ebben a
pillanatban, ezért jobban félt, mint valaha életében. Egy pillanatra sem vette
le szemét Chris-ről, és tudatosan kerülte, hogy Robin-ra nézzen. Nem engedhette
magának, hogy lankadjon a figyelme, és nem akarta látni a félelmet a gyönyörű
zöldes-barna szemekben.
- Ha
leteszem a földre a pisztolyt, elengeded? – kérdezte, hogy húzza az időt, mire
Chris rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.
- Ezt
csak egyféle módon derítheted ki. Igyekezz! – rivallt rá türelmetlenül. – Fogy
az idő!
- Ne
tedd le, Jason! Meg fog ölni! – kiáltott fel Robin, aki pontosan emlékezett rá,
mit ígért Chris, amikor arra figyelmeztette, hogy Jason meg fogja őket találni,
de Chris erőteljesen szorította meg karját a nyakán.
- Fogd
be a szád! – morrant bele a fülébe mérgesen, majd suttogni kezdett. – Ne rontsd
el a játékot, Robin. Meglátod, csak egy pillanat lesz az egész – búgta csitító
hangon, olyan halkan, hogy csak a doktornő értette, akinek könnybe lábadt a
szeme a félelemtől és a Jason miatti aggodalomtól. Bármire hajlandó lett volna,
ha ezzel megmentheti a férfit és csak azért fohászkodott, hogy ezúttal a
nyomozó ne teljesítse Chris utasítását. Tudta, hogy most semmivel sem győzhetné
meg, hogy ne bántsa, és végig kellene néznie Jason halálát. Deeks magabiztosan
nézett farkasszemet Chris-szel, miközben nem szólt egy szót sem. Tudta, csak
egyetlen esélye van arra, hogy Robint megmentse, nem hibázhat. – Na, mi lesz
már?! – csattant a hangja Chris-nek, aki úgy tűnt, kezdi megunni a tétlenséget,
miközben Jason, szolgálati fegyverét továbbra is előre szegezve, egy fél
másodpercre Robin-ra pillantott. Imádkozott, hogy a doktornő megértse a
jelzést, hiszen kellett valami, ami csökkenti a kockázatot. Tekintetük
találkozott, aztán Jason nagyot nyelt.
- Most!
– kiáltotta el magát. Hangja úgy visszhangzott, mint egy ágyúlövés, mire Robin
abban a pillanatban lehajtotta fejét, Jason pedig lőtt. Chris arcára örökre
ráfagyott a döbbenet. A golyó a homloka közepén találta el, ő pedig élettelenül
rogyott a földre, de egyik karjával még mindig az orvosnőt szorította, így
magával rántotta. Jason pillanatok alatt mellettük termett, és vadul dobogó
szívvel fogta meg szerelme karját, aztán elhúzta a testtől, majd szorosan a
karjaiba zárta a minden ízében remegő nőt. – Jól vagy? – kérdezte rekedten, mialatt
kissé eltolta magától, és tetőtől talpig végig nézte többször is, de nem talált
rajta sérülést, még a ruhája sem szakadt el. – Nem… nem csinált veled semmit,
ugye? – kérdezte nagyot nyelve, Robin arcán pedig pontosan látta, hogy tudja,
mire gondol.
- Nem
– rázta meg fejét Robin, és Jason megkönnyebbülten engedte ki tüdejéből a
benntartott levegőt. – Semmit nem tett velem – egészítette ki a választ,
miközben arra gondolt, mennyire félt. Nem azért rémült halálra, mert Chris-től
rettegett, hanem mert elhitette vele, hogy Jason-t meglőtték. Abban a néhány
percben, amíg a liftajtó kinyílt és ő megláthatta, hogy a nyomozó ép és
egészséges, átélte azt, amitől minden rendőrfeleség retteg, szembe kellett
néznie a szeretett férfi halandóságával. – Azt mondta… azt mondta, meglőttek,
kórházban vagy, és meg fogsz halni – folytatta elcsukló hangon, miközben a
könnyek, melyeket eddig a pillanatig olyan bátran vissza tudott tartani, végig
peregtek arcán. Jason tudta, hogy Robin nem magát féltette, hanem miatta sír. Átölelte
és most már ő is átengedte magát a megkönnyebbülésnek.
- Itt
vagyok, Robin – súgta lágyan a hajába, mialatt kezével a hátát simogatta, ölelő
karja pedig kizárta az egész külvilágot. – Itt vagyok melletted – tette hozzá,
miközben Robin lehunyt szemmel simult bele az ölelésbe. Még mindig nem tudta
száműzni lelkéből a félelmet. Ma elveszíthette volna Jasont, és
megvalósulhatott volna a rémálma, amitől mindig is rettegett, és távol akart
maradni. Mégsem lett volna képes csak ezért eltávolodni a férfitól. Szíve
minden sejtjével szerette, menekülés helyett meg akarta becsülni azt, amit
megtalált, de eszébe jutott az is, hogy Jason nem kér ebből az áldozatból. Ő
nem akar harcolni, nem akarja vállalni a kockázatot. A ház öt percen belül
megtelt járőrökkel és nyomozókkal, hangok szűrődtek be a betört ablakon, ők
pedig kelletlenül engedték el egymást. Egy civil ruhás férfi, nyakában lógó
aranyozott jelvénnyel odalépett Jason mellé és elkérte a pisztolyát. Robin
tudta, hogy szigorú eljárás következik, ha egyszer elsütötték a fegyvert,
ráadásul ebben az esetben egy másik rendőrt lőtt le egy kollégája. Mindenki
végezte a maga munkáját, visszatértek a rendes kerékvágásba, miközben Sean is
megérkezett hozzájuk.
- Jól
van, Dr. Hall? – kérdezte aggodalmas hangon, mire Robin kierőltetett magából
egy mosolyt.
- Jól
– adott rövid feleletet, majd folytatta – Deeks nyomozó megmentette az életemet
– vetett hálás pillantást a mellette álló férfira, akinek tekintete simogatón
futott végig arcán.
- Van
egy fotóalbum a kocsimban – szólt Jason társához, de pillantását egy percre sem
vette le Robinról. – Benyújthatjuk bizonyítékként.
- Fotóalbum?
– csodálkozott Sean, de Jason helyett Robin válaszolt.
- Gondolom,
tele van képekkel rólam és Chris-ről, meg… a közös gyerekeinkről – nyögte
nehezen, hogy leküzdje rosszullétét, ahogy felidézte, milyen lelkesen beszélt a
képekről Chris, és milyen alaposan eltervezte közös életüket. Amikor
észrevette, hogy mindketten csodálkozva néznek rá, folytatta – Chris beszámolt
róla, hogy vannak ilyen képek a birtokában. Nyilván számítógéppel készítette
őket – nyelt nagyot, majd felsóhajtott. – És én egyszer sem vettem észre ebből
semmit! Pszichológus vagyok, és fel sem tűnt, mennyire beteg! Egyáltalán nem
úgy viselkedett, mint egy megszállott!
- Az
ilyenek a legrosszabbak! – szívta meg fogát megvetőn Sean – ne aggódjon, már
vége! Ahogy elnézem, Deeks alapos munkát végzett – bökött fejével a test felé,
melyet éppen egy fekete zsákba helyeztek.
- Van
még valami, Robin – szólalt meg halkan Jason. Nem tudta, rájött-e már a nő,
arra, mit ő megtudott, de úgy érezte, el kell mondania. – Kamerákat helyezett
el a rendelődben és a lakásodban. Pillanatképeket találtam rólad és… egy videó
lejátszót, kazettákkal – fogalmazott minél finomabban, de legnagyobb
meglepetésére, Robin bólintott.
- Tudom
– felelte mély levegőt véve, majd óvatosan fogalmazva, mivel Sean is ott állt
mellettük, folytatta – tudott… bizonyos dolgokat. Rólam és… és rólad – nézett
sokatmondó tekintettel a nyomozóra, Sean pedig, ha meglepődött is, nem adta
semmiféle jelét. – Olyasmiket, amit nem tudhatott volna, ha nem látja… a saját
szemével – rázkódott meg, ahogy rájött, a legintimebb pillanataikat is láthatta
Chris, azokat a pillanatokat, amelyeket ő élete legszebbjeként tartott számon.
- Beteg
barom! – szólalt meg utálkozva Sean, majd fejét ingatva nézett körül a házban.
– Megyek, körülnézek. Biztos vagyok benne, hogy találunk még ezt-azt, amivel
megerősíthetjük, hogy azt kapta, amit megérdemelt! – hagyta őket kettesben,
majd csatlakozott a helyszínelő rendőrökhöz.
- Rendbejöttél
annyira, hogy vallomást tegyél a kapitányságon? – fordult Jason Robin felé, aki
lassan bólintott. El akarta mondani a történetet, tanúskodni akart, hogy a
nyomozót ne vádolhassák meg jogtalan fegyverhasználattal, aztán le akarta zárni
az egész ügyet. Többé gondolni sem akart Chris-re, vagy Walter-re, vagy arra,
amin keresztül kellett mennie az elmúlt napokban. Mivel az őrsön jól ismerték,
és tisztelték, a nyomozók a lehető legrövidebbre fogták a kihallgatást.
Kérdéseiken egyértelműen látszott, hogy pusztán formalitásról van szó, a
doktornőnek mégis nehezére esett, hogy újból átélje az eseményeket. A kék
foltok karján, melyeket Chris vasmarkú szorítása okozott, elmúlnak idővel, ezt
ő is tudta, de azzal is tisztában volt, hogy az emlékek halványodásához sokkal
több idő kell majd. Miután végeztek, a kapitány megnyugtatta Jason-t, hogy rá
nézve nem lesz semmi következménye az esetnek, sőt beírják az aktájába, milyen
hidegvérrel és összeszedetten cselekedett fegyveres nyomás alatt. – Még, hogy
hidegvérrel! – ingatta Jason a fejét, azon tanakodva, amit a kapitány mondott
neki, órákkal később, amikor végre hazavihette Robint és megálltak lakásának
ajtaja előtt. – Ha tudnák… - tette hozzá, mire Robin érdeklődve nézett rá. Ez
volt az első alkalom, hogy megszólalt, mióta eljöttek a kapitányságról, és
mivel nem tudta, mire vélni a kijelentést, visszakérdezett.
- Mit?
– húzta fel szemöldökét érdeklődve, miközben kulcsát behelyezte a zárba, Jason
pedig mélyen a szemébe nézett.
- Hogy
mennyire remegtem belül… - szólalt meg egészen halkan – hogy halálra rémültem,
amikor rájöttem, mi történik… rettegtem, hogy lelőhet, Robin – vallotta be
szégyenkezés nélkül, kitárva szívét, tétován megérintve a nő haját, miközben
Robin döbbenten elnyílt ajkakkal hallgatta. – Azt nem tudtam volna elviselni,
mert én… nem tudnék nélküled élni – nyögte nehezen, közelebb lépve a
doktornőhöz, aki alig tudta felfogni a szavakat, melyek elhagyták Jason száját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése