Az újdonság varázsa 5. rész

5. rész

Kate kissé meglepetten, szemöldök ráncolva fonta keresztbe karjait, és miközben hallotta, hogy Castle halkan felszisszen a merész választ hallva, zöldes-barna szemeit kitartóan fúrta a most magabiztosan tekintetét álló, mogyoróbarna szemekbe.

-          Kifejtenéd? – jött a nőtől a kérdés, mire Javi megrántotta a vállát.

-          Persze! Biztos forrásból tudjuk, hogy az újoncot neked kell bébiszittelned, szóval, bocs, de mi léptünk! – emelte fel ismét mindkét kezét a latin, mire Ryan tehetetlenül megvonva vállát indult volna társa után, de Kate hangja megállította őket.

-          Mégis, milyen forrásból? – igyekezett volna kideríteni a fiúk informátorának kilétét, miközben fejében már útnak indult egy gondolat, és fél szemmel, a most hirtelen roppant érdeklődőn a hullát tanulmányozó író felé pillantott.

-          Csiripelték a madarak – válaszolta kitérően Javi, mire Kate és Castle is felkapták a fejüket, de mindketten egész más okból. Kate nem szokta meg, hogy a férfi nem válaszol egyenesen a feltett kérdésre, Castle-t pedig, az lepte meg, hogy a nyomozó nem kapott a lehetőségen, hogy elárulja a nőnek, Javi azonban, folytatta – egyszerűen csak, nem akarunk az ifjonc útjába állni, hogy a legjobbtól tanulhasson – nyomta meg hangsúlyosabban a jelzőt, mint kellett volna. Noha semmi irigység nem volt szavaiban, nem tudta megállni, hogy ne csipkedje meg kissé felettesét, akinek ez az egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy rájöjjön, ki is lehetett az a dalos pacsirta, aki elkotyogta a fiúknak, hogy Josh-t valójában nem a csapathoz, hanem mellé osztották be.

-          Elnézést, de ha engem kérdeznek… - köszörülte meg torkát Josh, mire Kate és Javi is egyszerre rázta meg a fejét.

-          Nem kérdeztük – jött az összehangolt felelet, majd Kate Castle felé fordult, aki látszólag ártatlan képpel húzogatta ujját telefonjának kijelzőjén, és minden igyekezetével azon volt, hogy kerülje a gyilkos pillantást, melyet élénken el tudott képzelni anélkül is, hogy látnia kellett volna – rendben – szűrte fogai között Beckett, majd nagyot sóhajtott – Josh! Velünk jön, fiúk, irány a férj lakása! – utasította embereit, mire Javi önelégült mosollyal a képén indult el a piros Dodge felé.

-          Ugye tisztában vagy vele, hogy ezért még meglakolunk? – kérdezte társától suttogva Ryan, mire Javi kétkedve nézett rá.

-          Félsz egy kis papírmunkától, tesó? – kérdezett vissza válasz helyett olyan fölénnyel a hangjában, mintha kettejük közül nem ő hárította volna el mindig munkájának ezt a részét, mire Ryan elhúzta a száját.

-          A papírmunkával nincs bajom, de ha azért kell csinálnom, mert a társam hülyesége miatt büntiben vagyok, az már más tészta – felelte kissé szigorúan, de láthatólag semmiféle lelkiismeret furdalást nem keltett kollégájában, aki még mindig apró győzelmét ünnepelte magában mosolyogva.

Kate kissé dühösen ült be a vezetőülésre, miközben figyelte, ahogy az író beköti magát.

-          Feltétlenül el kellett kotyognod, hogy Josh-t hozzám osztották be? – kérte számon azonnal a férfit, amint lehetősége nyílt rá, mire Castle védekezőn tárta szét karját.

-          Meg tudom magyarázni… - fogott volna bele, de Kate csak haragosan fújtatott, miközben elindította az autót, és az egyre élénkülő new york-i forgalomba irányította.

-          Persze, hogy meg tudod, elvégre író vagy! – szúrta oda, majd belenézve a visszapillantóba, tekintete Josh érdeklődő szemével találkozott, ezért halkabban folytatta – nem akarom, hogy a fiúk azt higgyék, nem nézem ki belőlük, hogy okítani tudnának egy újoncot.

-          Vagy csak le akartad rázni – bökött fejével az ablakon kifelé bámuló férfira Castle, mire Kate, akinek nem volt ínyére, hogy az író ilyen könnyen kiismerte, összeszorította a száját, és a megjegyzést válasz nélkül hagyva, néma csendben vezetett tovább a manhattani irodaházig, ahol az áldozat ügyvédi irodája helyet kapott.

A lift, ijesztően halk surrogással száguldott fel velük egy-két perc leforgása alatt a 78. emeletre, ahol egy tágas tér várta őket a kinyíló ajtó mögött. A hatalmas helyiségben, közvetlenül a felhőkarcoló talajtól plafonig érő ablaka előtt egy íróasztal állt, mely mögött egy fiatal, 20-as éveinek végén lévő, barna, rövid hajú nő ült, és éppen a számítógépén dolgozott. Kate eltökélten indult a nő felé, lépteinek zaját jótékonyan nyelte el a vastag szőnyegpadló, így meg sem lepődött, amikor a nagy munkában lévő titkárnő ugrott egyet ijedtében, amikor megszólalt.

-          Kate Beckett nyomozó, Josh Gibrioni nyomozó, és Richard Castle. – mutatta be magukat hivatalos hangon, mire Josh fontossága teljes tudatában húzta ki magát, és szedte elő legszigorúbb tekintetét, ahogy végig mérte a levegőt gyorsan kapkodó titkárnőt.

-          Lisa Radock, miben állhatok a rendelkezésükre? – kérdezte olyan vékony hangon, mely alapján az ember inkább hitte volna tinédzserkorba lépő kislánynak, semmint felnőtt, dolgozó nőnek.

-          Daliah Kenneth miatt jöttünk – kezdett volna bele mondókájába Beckett, de a titkárnő megrázta a fejét.

-          Sajnálom, az ügyvédnő házon kívül tartózkodik, és jelen pillanatban az asszisztense sincs bent. De meg tudom adni a mobilszámát, ha nagyon fontos… - ajánlotta fel szolgálatkészen a segítségét, mire ezúttal Beckett rázta meg a fejét, de Josh megelőzte.

-          A főnökasszonya meghalt, szóval, hagyja a süket dumát, és nyissa ki az irodát, hogy körülnézhessünk! – csapott azonnal a közepébe, mire Lisa szemei elkerekedtek, és hitetlenkedve nézett Beckettre, aki visszafogva mérgét, finoman bólintva erősítette meg a nem éppen együtt érző kijelentést.

-          Ezt… ezt nem akarom elhinni… meghalt? – dadogta könnyeivel küszködve Lisa, mire Beckett ismét bólintott, és megelőzve Josh-t, aki megint szóra nyitotta a száját, szándékosan eléállt, úgy szólalt meg.

-          Sajnálom, de igen. Szeretnénk kicsit körülnézni az irodájában, és azért is hálásak lennénk, ha értesítené az asszisztensét.

-          Persze, máris! – pattant fel a székéből Lisa, aki egy kulcscsomót kiemelve táskájából, az irodájával szemközti, bézs bőrrel bevont, kétszárnyú ajtó felé indult. Josh is követni akarta, de Kate kinyújtott kézzel állította meg.

-          Ha még egyszer megszólal engedély nélkül, úgy vágom ki a csapatból, hogy megbánja a napot, amikor rendőrnek jelentkezett, világos?! – sisteregtek megrovón a szavai a nyomozónak, aki mindig is finoman, és óvatosan szokta közölni a halálhírt a hozzátartozókkal, és rokonokkal. – lehet, hogy az akadémián követelmény volt az érzéketlenség, de nálam ezzel nem megy semmire, értette? Figyeljen, tanuljon, de legfőképpen, maradjon csendben, és legközelebb akkor nyissa ki a száját, ha használható jön ki belőle! – utasította rendre az újoncot, aki megszégyenülten hajtotta le a fejét, és bólintott.

-          Ne haragudjon, én csak azt hittem… - szabadkozott halkan, de Kate már az iroda felé indult.

-          Ne itt higgyen, annak is megvan a helye! – vágta vissza, és noha, egy percig rosszul érezte magát a bőrében, amiért ilyen keményre sikerültek szavai, úgy érezte, meg kell tanítania a férfinak, hogy attól még nem lesz rossz rendőr, ha némi együttérzést is visz a munkájába.

-          Templom… a templomra gondolt – súgta oda neki Castle, aki vidáman mosolyogva kerülte el a kővé vált nyomozó tanoncot. Ahogy Kate leteremtette Josh-t, hirtelen arra az időszakra emlékeztette, amikor őt tette helyre nem is egy alkalommal a nő, de ezúttal sokkal jobb volt kívülről szemlélni az eseményeket, bár, be kellett vallania magának, azokat a szócsatákat is nagyon élvezte, ahogy imádta azt is, amikor sikerült a sodrából kihoznia a mindig komoly, és látszólag megfontolt nyomozót.

-          Parancsoljanak, nézzenek körül nyugodtan! – mutatott körbe az irodában Lisa, melyben szintén egy hatalmas ablak előtt, barna íróasztal terült el, előtte két bézs színű bőrfotellel, mely színben tökéletesen passzolt a szőnyegpadlóhoz, és a fekete-fehér szekrénysorhoz, melynek egyik polcán könyvek sorakoztak. Helyet kapott rajta azonban egy nagy képernyős televízió, és egy bárszekrény is, ahol a legdrágább italok közül válogathatott a kliens – én felhívom az asszisztensét. Hamarosan amúgy is itt kell lennie, csak ilyenkor mindig beugrik egy kávéért… Daliah-nak… – pillantott futólag az órájára Lisa, majd sietve távozott. Castle érdeklődve sétálgatott a szekrénysor előtt, egy-egy könyvet kiemelt a helyéről, átlapozgatta, majd a helyére csúsztatta. Unalmasnak találta a szakkönyveket, és lehangoltan állapította meg, hogy a jelek szerint, az ügyvédek nem olvasnak krimiket. Mialatt Kate a nő íróasztalának fiókjait húzta ki, ő a falon lévő képeket kezdte el tanulmányozni, Josh pedig, a szoba közepén álló, füstös üvegből készült dohányzóasztalon heverő magazinokat forgatta ujjai között.

-          Ahhoz képest, hogy ügyvéd, elég sok szennylapot olvasott – jegyezte meg, szinte csak úgy magának, mire Castle megrántotta a vállát.

-          Valahonnan ügyfeleket kellett szereznie, nem? – felelte természetes hangon, de amikor mindkét fél kíváncsian várta a folytatást, tovább beszélt – úgy értem, attól függ, mire szakosodott. Kártérítés, jogvédelmi perek, büntetőjog, válások… a sztárok között mindegyikhez talál kuncsaftot. Amikor tönkrement a házasságom, ki kellett húznom a telefonomat, mert már az őrületbe kergetett a sok zugügyvéd, aki képviselt volna a válásom során…

-          Melyik házasságodnál? – kérdezte csak úgy mellékesen Kate, miközben az egyik fiókból egy fekete bőrrel bekötött mappát vett elő.

-          Mindegyiknél – húzta el a száját Castle, majd kajánul elvigyorodott – viszont, a pletykalapoknak is megvan az előnye. Amikor kimondták a válást, mindegyiket, akkor már nem az ügyvédek, hanem a facér nők hívogattak. – tette hozzá önelégült képpel, mire Kate megforgatta a szemét, Josh pedig, tátott szájjal nézett rá.

-          Hányszor volt nős? – kérdezte hitetlenkedve, és Castle éppen válaszolt volna, amikor velőt rázó sikoly töltötte be a helyiséget.