23.
rész
Castle azt hitte, rosszul hall, amikor
felfigyelt Kate mondatának első szavára. Annak ellenére, hogy esze minden
sejtje tiltakozott ellene, mit is jelenthet, amibe belekezdett, vad fantáziája
már azelőtt befejezte a mondatot, hogy az, elhangzott volna. Kate-nek elég volt
egy másodpercre az íróra néznie, hogy tudja, mekkora jelentőséget tulajdonít
annak az egy szónak, ahogy azt is előre tudta, mire következtet belőle. Ő
azonban, fesztelenül folytatta tovább.
-
Talán, ha a magánéletem, és a múltam helyett,
az ügyre koncentrálnánk, olyan érzéssel mehetnék ki ebből a teremből, hogy
kézre keríthetek egy gyilkost! – fejezte be mondanivalóját eredeti tervei
szerint, mire Castle nagyot nyelve fújta ki a tüdejébe szorult maradék levegőt.
Agya gonoszabbik fele még mindig próbálta félrevezetni, és azt sugallta, a nő
azért fejezte be így a mondatot, mert észrevette, hogy a közelben van, szíve
azonban, harcba szállt a szerelemért, és nem hagyta, hogy a zöld szemű szörny átvegye
a hatalmat.
-
Persze, fontos az is, de válaszolj a
kérdésemre! Van esély, hogy ti ketten… - hagyta félbe a kérdést Lanie sokatmondó
tekintetet társítva mellé, Kate azonban, szilárdan eltökélte, hogy nem beszél a
témáról többet, mint amennyit, nagyon muszáj.
-
Arra van esély, jelen pillanatban, hogy
te elmondod, mit találtál, amiért lehívtál minket. Ettől az információtól én
boldogabb leszek, két okból! Egy, elkapom a tettest, aki hidegre tette
Parozzi-t, kettő, Rogan olyan gyorsan tűnik el az életemből, ahogy felbukkant!
– intett fejével a jövevény felé, aki éppen Lanie műszereit vette szemügyre,
egyesével megtapogatva azokat.
-
Köszönöm! – bólintott Lanie, mire Castle
értetlenül nézett vissza rá – a választ – fűzte hozzá mosolyogva, majd nagyot
köhintve vonta magára Rogan figyelmét, aki olyan gyorsan dobta vissza az egyik
szikét, mintha megvágta volna az ujját, és a doktornő felé fordult – az áldozat
a fejlövésbe halt bele. A golyó átfúródott a koponyán, és olyan egyenesen
távozott a túl oldalon, mintha vízmértékkel készítették volna elő neki az utat.
-
Az új pasid az építkezésben dolgozik? –
kotyogott közbe Castle, mire Lanie megsemmisítő pillantás kíséretében hagyta
figyelmen kívül a megjegyzést, úgy folytatta.
-
Ezt már tudtuk a helyszínen is,
legalábbis azt, hogy nagy valószínűséggel ez lehetett a halál oka! Ahogy az is
egyértelmű, hogy közvetlen közelről adták le a lövést, szinte kivégzés szerűen.
Ez lehet az oka annak, hogy a golyó akadálytalanul hatolt át a koponyán. Van
valami, ami azonban, csak akkor derült ki, miután pőrén az asztalomon feküdt, és
lehetőségem volt jobban szemügyre venni – vezette fel végre az igazi okát annak,
amiért mindannyian itt vannak, mire Rogan közelebb hajolt.
-
Van egy olyan érzésem, hogy most kellene
a dobszó – jegyezte meg, Lanie azonban, ahelyett, hogy őt is egy gyilkos
pillantással jutalmazta volna, szélesen rámosolygott, és elismerőn bólintott.
-
Imádom, amikor egy férfi tud követni, és
figyel rám – kacsintott rá évődőn, Castle pedig, nem tudta elrejteni az arcára
kívánkozó, megvető grimaszt.
-
Lanie… - vágta el a bimbózó flört
felkapaszkodó szárait egyetlen szóval Kate, ami elég is volt ahhoz, hogy a
doktornő ismét az ügyre terelje gondolatait.
-
Tehát, a lényeg, amit most meg is
mutatok nektek, itt van – emelte fel az asztalt teljes terjedelmében elfoglaló
Parozzi testének bal karját, a férfi feje fölé, majd rámutatott a felkarjára,
melyen egy, nagyjából 1x1 centiméteres nagyságú tetoválás volt látható.
-
Ez nem mostani… több tíz éves lehet… -
hajolt közelebb Castle, hogy jobban megvizsgálja a tetoválást, Kate pedig,
követte a példáját. Rogan volt az egyetlen, akit láthatólag, hidegen hagyott a
talált eredmény – a tinta… úgy tűnik, mintha elmosódott volna…
-
Vagy inkább, mintha szándékosan akarták
volna eltüntetni. Egész biztosan nem profi készítette… – vette át a
gondolatmenetet Kate, de Lanie közbeszólt.
-
Egész pontosan, több mint 60 éves tetkó
– adta meg a pontos választ, majd folytatta – a tetoválás kb. 20 centire van a
bal könyök felett, és jól kivehető, hogy csupán egyetlen betűből áll. Ami az
amatőr munkát illeti, nem csoda, hogy azonnal felismertétek, mert nem tetováló
művész, hanem katonaorvos készítette…
-
Azt akarod mondani, hogy az a betű… a
vércsoportja?? – lepődött meg Castle, miközben arcára azonnal kiült az
izgatottság öröme, és türelmetlenül várta Lanie válaszát, hogy beigazolódjon a
sejtése.
-
Pontosan. Parozzi A betűje a felkarján
azt jelenti, hogy A vércsoportú – bólintott a doktornő, mire Castle a levegőbe
csapott, Kate égnek emelte a tekintetét, Rogan pedig, értetlenkedve bámult
rájuk.
-
Na és? – adott hangot tudatlanságának a
férfi, mire Castle úgy érezte, itt az ideje, hogy megmutassa vetélytársának,
hogy miért is van ő a nyomozónő mellett.
-
Na és? – ismételte meg Castle
látványosan megdöbbenve Rogan szavait, mint aki nem is érit, hogy lehet az,
hogy annak, nem ugyanaz jutott eszébe a válaszról, mint neki – az, hogy a fickó
bal felkarjába a vércsoportját tetoválták, ráadásul egy katonaorvos, több mint
60 éve, egyértelműen rávilágít arra, ki is volt előző életében a mi áldozatunk!
– hadarta egy levegővel, mire Rogan még mindig várakozón nézett vissza rá.
-
Ki? – kérdezte unottan, Kate pedig, nagy
levegőt vett.
-
A jelekből úgy tűnik, hogy Parozzi
háborús bűnös – adta meg a választ nyugodt hangon, de nem tudta folytatni, mert
Castle közbe vágott.
-
Mindenki tudja, vagyis, azok, akik az
elemi után még a középiskolát is bevállalták – tette hozzá szarkasztikusan, de
Rogan-ről lepergett a sértés, ő pedig, folytatta – hogy 1935-ben egy bizonyos
Dr. Grawitz, és Heinrich Himmler, az ő neve legalább ismerősen cseng? –
kérdezte, kizökkentve magát a történetből, mire Rogan érdektelenül vonta meg a
vállát, Castle azonban, tovább beszélt – parancsba adták, hogy minden SS
tisztet meg kell jelölni az úgynevezett, Kain bélyeggel. Nem nézem ki magából,
hogy olvasta a bibliát, ezért, csak kitérőként annyit, hogy Isten jelölte meg a
testvérgyilkos Kain-t, hogy senki meg ne ölhesse. De vissza az áldozathoz.
Tehát – magyarázott tovább az író, teljes átéléssel, Kate-nek pedig, nem volt
szíve félbeszakítani. Egyfelől, kíváncsi volt rá, mennyire jól értesült a
témában a férfi, másfelől látta, hogy esélyt kaphat Rogan előtt megcsillogtatni
műveltségét, ami úgy érezte, kijár az írónak azok után, hogy előző éjjel haza
kellett mennie – a vércsoport tetoválás A, B, O, és AB betűkből állt, melyet a
csapatorvos készített el, szigorúan a bal felkar belső oldalára, a
hajlítóizomra. Erre azért volt szükség, mert az első világháborús sérülésekből
statisztikát vonva, arra a következtetésre jutottak, hogy ez az a hely a
testen, ahol a legkevesebb roncsolódás történik, és egy esetleges sérülés
során, könnyen eldönthették, milyen vérátömlesztésre van szükség. Ezt oly módon
készítették el, hogy három gombostűt összekötött az orvos, öngyújtóval
fertőtlenítette, majd a kék tintába mártva, átbökték a bőrfelületet, és
hagyták, hogy a három tű közé szorult tinta, megfesse a bőrt. Ezért van az,
hogy nem éppen művészi a kidolgozás, és ezért van az is, hogy Parozzi
megpróbálta eltávolíttatni magáról! – ért mondandója végére Castle, és büszkén
húzta ki magát, miközben elégedetten nyugtázta, hogy Rogan irigykedve húzza el
a száját.
-
Az a tény senkit nem zavar, hogy a
fickó, aki még halott mereven is majdnem lefolyik az asztalról, nem német,
hanem olasz? – vetette fel kétkedve, miközben arcán jól látszott, alig várja,
hogy fogást találjon az író elméletén, Castle azonban magabiztosan nézett
vissza rá.
-
Zavarna, ha történelmi tanulmányaimból
nem tudnám, hogy Olaszországban a második világháború idején ugyanolyan
fasiszta diktatúra uralkodott, mint Németországban. Amikor Mussolini
találkozott Hitlerrel, lenyűgözte az, amit látott, ezért igyekezett mindent a
német náci párt mintájára lemásolni, beleértve az SS-t is. Ők voltak a
feketeingesek, akiknek ugyanúgy kötelező volt a vércsoport tetoválás –
magyarázta végtelen türelemmel, mintha egy kis iskolást világosítana fel, mire
Lanie elismerőn füttyentett.
-
Ejha, Castle! Fogalmam sem volt róla,
hogy téged ennyire érdekel a történelem - dicsérte meg a férfi tudását, mire
az, önelégülten mosolygott vissza rá, Kate pedig, nagyot sóhajtott.
-
Összegezve, van egy halott háborús
bűnös, és egy gyilkos, aki lehet egy régi ellenség, vagy annak egy
leszármazottja, esetleg egy önbíráskodó, elvakult náci gyűlölő… - próbálta
összeszedni fejében az ügy jelenlegi állását Beckett, majd köszönetet mondva
Lanie-nek, a kijárat felé vette az irányt. Castle még mindig feldobva követte,
és éppen beszálltak a liftbe, amikor Rogan szólalt meg.
-
Kit-Kat, mi lenne, ha harapnánk valamit?
Korgó gyomorral nehezen tudok az ügyre koncentrálni – jegyezte meg magabiztosan
mosolyogva, és tekintetéből kiolvasható volt, biztos benne, hogy beleegyező
választ fog kapni.
-
Neked nem is kell koncentrálnod, Rogan –
hárította el Kate a meghívást – nem azért vagy velünk, hogy nyomozz, hanem
azért, mert a kapitány úgy döntött, nekem kell pesztrálnom téged.
-
Egész pontosan, meg kell védened…
megakadályozni, hogy megöljenek, ugye? - kérdezett vissza pimaszul vigyorogva,
de Kate nem válaszolt, ő pedig, felhívásnak érezte a hallgatást a folytatásra –
vagyis… ha én úgy döntök, hogy kajálok valamit, kénytelen vagy követni, és ha
már ott vagy, miért ne haraphatnál valamit, nem igaz? – dobta fel az ötletet,
Castle pedig, még a lélegzetét is visszatartotta, úgy figyelt, vajon, mit fog
válaszolni a nő, de arra nem számított, amit hallott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése