Árnyék a múltból 24. rész

24. rész

Kate résnyire összehúzott szemmel nézett farkas szemet Rogan mély barna tekintetével. A férfinak szempillája sem rezdült, miközben pofátlan magabiztossággal várta a választ, mialatt Castle legszívesebben, karon ragadta volna Beckett-et, és magára hagyva Rogan-t, meg sem állt volna az őrsig. A legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül várta volna, hogy a nagyszájú, beképzelt, önjelölt magánnyomozó, vajon képes lenne-e megvédeni magát, ha igazi kemény fiúkkal találkozna. Miközben elképzelte, ahogy Rogan krokodilkönnyek záporában könyörög az életéért három, fekete bőrkabátot, és napszemüveget viselő, medve magassággal és súllyal rendelkező, szigorú tekintetű férfiak előtt, akiknek arcán a legkisebb együtt érzés nyoma sem található, gondolatait Kate hangja szakította meg, kirántva őt a képzelet világából.

-          Igazad van! – hallotta a meghökkentő választ, és döbbenten meredt szerelmére, aki zavartalanul folytatta – én is éhes vagyok, miért ne köthetnénk össze a kellemest a hasznossal?

-          Pontosan, bébi! Erről beszélek! – csapta össze tenyerét elégedetten Rogan, és szinte már markában érezte a győzelmet. Nem volt kétsége afelől, hogy hamarosan Kate Beckett a bűvkörébe kerül, hiszen lám, most sem tudott kitartóan nemet mondani. Amikor Castle is beszállt melléjük az autóba, Rogan csodálkozva nézett rá – őt is visszük?

-          Kénytelen vagyok. Akárcsak téged, őt is vissza nem váltható ajándékba kaptam - jegyezte meg Kate, miközben remélte, Castle tudni fogja, hogy a mondatnak már semmi valóságtartalma nincs. Az együtt töltött éjszakákat, az író kedvességét, figyelmességét, humorát, semmiért sem cserélte volna el, akkor sem, ha módja van rá.

-          Pajtás, mi lenne, ha út közben kitennénk valahol? Biztos találnál magadnak valami kedvedre való helyet – javasolta Rogan a férfinak, majd hozzátette – tudod, hogy van ez… kettő pár, három már tömeg – kacsintott rá, de Castle úgy döntött, nem könnyíti meg a dolgukat. Azt még csak elviselte, hogy Kate úgy kezeli a férje előtt, mint egy nem kívánatos koloncot, hiszen úgy egyeztek meg, nem derülhet ki, hogy több van közöttük munkatársi kapcsolatnál, de ahhoz nem volt hajlandó asszisztálni, hogy kettesben ebédeljenek.

-          Bocs, pajtás – használta ő is Rogan jelzőjét gúnyosan – de én is éhes vagyok, és miért ne ehetnénk együtt? Megbeszélnénk az üggyel kapcsolatos további lépéseket – vágott vissza határozottan, de folytatni már nem tudta, mert Kate közbevágott.

-          Fiúk, elég legyen! Rogan, Castle is velünk jön, ha tetszik jó, ha nem, éhes maradsz! – zárta rövidre a dolgot, miközben indított, és besorolt a forgalomba, így nem láthatta, hogy a két férfi úgy méregeti egymást, mint két, harcra kész oroszlán. Néhány másodperc múlva Rogan beletörődött az elkerülhetetlenbe, és bólintott, majd kényelmesen hátradőlt a hátsó ülésen.

-          Rendben. Na, és, hova viszel, Kit-Kat? Remélem, nem valami puccos helyre! - rázkódott meg látványosan, a visszapillantó tükörben szándékosan Castle pillantását keresve Rogan, így jelezve, hogy neki semmit nem jelent a pénz, és az azzal járó csillogás, mire Castle szánakozva mosolygott vissza rá, így adva tudtára, hogy tisztában van vele, csak az irigység beszél belőle.

-          Ne aggódj, semmi pucc, és fényűzés! – nyugtatta meg Beckett azonnal a férfit, majd folytatta – Tetszeni fog neked az a hely. Kicsit nagy a nyüzsgés, ez igaz, szinte mindig telt ház van, de ismerek egy kis zugot, ott senki nem fog zavarni minket. Sőt, hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, még a számlát is én állom! – tette hozzá mosolyogva, majd, mit sem törődve Castle durcás arckifejezésével, minden figyelmét a forgalomra koncentrálta.

Rogan utálkozva nézte a kezében lévő, háromszögformára vágott, átlátszó fóliába csomagolt sonkás szendvicset, mely a legnagyobb jóakarattal sem volt étvágygerjesztőnek nevezhető. Kate érdeklődve vizsgálta a férfi arcát, majd kissé aggodalmas hangon kérdezte.

-          Valami baj van? Talán mégsem vagy éhes? – kérdezte átlátszóan ártatlanul, mire Rogan elhúzott szájjal nézett körül a kapitányságon.

-          Amikor azt mondtad, hogy nagy a nyüzsgés, nem gondoltam, hogy az őrsre hozol! – felelte morgolódva, mire Kate olyan tekintettel követte a pillantását, mint, aki elképzelni sem tudja, mi lehet a probléma azzal, hogy az őrsön esznek.

-          Fogalmam sincs, mi a gond. Éhes voltál, meghívtalak egy szendvicsre. Többnyire naponta cserélik az árut – simított végig szeretettel a szendvics automata hideg, fémes felületén, majd folytatta – ráadásul pont annyiba kerül, amit megengedhet magának egy new york-i zsaru, és arra sem lehet panaszod, hogy nem egy eldugott sarokban vagyunk. Láthatod, senki nem figyel ránk, nyugodtan tudunk beszélgetni – tárta szét kezeit nagyvonalúan Beckett, és rá sem kellett néznie Castle-re ahhoz, hogy tudja, majdnem megpukkad a visszafojtott nevetéstől.

-          Egy szikkadt szendvics… - fintorgott a férfi, mire Castle barátságosan veregette meg a vállát.

-          Ajándék lónak ne nézd a fogát, pajtás – használta megint Rogan kifejezését, de hangján jól hallható volt a vidám kárörvendés.

-          Azt hittem, leülünk valahova… - hagyta figyelmen kívül az író csípését Rogan, mire Kate megértőn bólintott.

-          Értem. Csalódtál, mert azt hitted, leülünk egy asztalhoz, és kényelmesen megebédelünk, ugye? – kérdezte mindent értőn, és amikor Rogan bólintott, elmosolyodott – ezen is tudok segíteni! Ott az asztalom – mutatott asztala irányába készségesen, majd folytatta – nyugodtan telepedj le mellé, és láss hozzá az ebédhez. Ha megbocsájtasz, én addig mindent megteszek, hogy kézre kerítsek egy gyilkost! Tudod, a rendőrök, főként, ha gyilkossági ügyekben nyomoznak, nem érnek rá éttermekbe járni, és válogatni a menü ajánlatai között. – tette hozzá immáron elkomolyodva, minden humor nélkül, és a választ meg sem várva Javi és Ryan felé vette útját. Rogan undorodva bontogatta ki a szendvicset, és már éppen beleharapott volna, amikor Castle kiáltása megállásra késztette.

-          Te jó ég! Az nem…? Ja, nem! – fújtatott nagyot megkönnyebbülten – bocsi, pajtás, azt hittem, egy egérláb lóg ki, de csak a sonka – lapogatta meg a hátát a férfinak, majd mielőtt Kate után indult volna, hozzátette – legalábbis messziről sonkának tűnik - kuncogott magában, amikor látta, hogy Rogan öklendezve hajítja a szendvicset a kukába, és ered a nyomukba.

Kate a számítógép előtt találta Ryan-t, aki éppen újra ellenőrizte Parozzi ügyfél listáját, miközben Javi telefonon vitatkozott az egyik technikussal. Amint észrevették, hogy felettesük az asztalhoz lép, egy emberként figyeltek rá, bízva abban, hogy Lanie előrébb lendítette a nyomozást, és abban, hogy felállhatnak az asztal mellől, ahol eddigi óráikat elgémberedve töltötték.

-          Ryan, nézzetek utána Parozzi múltjának… - fogott volna bele Beckett, de Javi azonnal méltatlankodni kezdett.

-          Viccelsz? Már kismilliószor átfuttattunk mindent, és nem találtunk semmi terhelőt! – háborodott fel látványosan, de Kate-től elég volt egy rendreutasító pillantás, hogy elhallgasson, és várja a mondat további részét.

-          Ezúttal ne Parozzi név alatt kutassatok, hanem fénykép alapján. Ryan, beszélj a technikusokkal! Fiatalítsák meg az áldozatot úgy 60 évvel, és a vércsoportja alapján keressetek rá az olasz, második világháborús feketeingesek között.

-          Parozzi háborús bűnös? – döbbent meg Ryan, és az arcára kiülő undor azonnal nyilvánvalóvá tette, mi a véleménye az ilyen emberekről.

-          Lanie megtalálta a bal alkarján lévő vércsoport tetoválást, ami… - kezdett volna bele Castle, hogy itt is előadja magán monológját, de Javi egy intéssel leállította.

-          Castle, bele ne kezdj! Mindannyian jártunk középiskolába, pontosan tudjuk, mit jelent! – vágta el a történelem lecke lehetőségét, Castle pedig, sokatmondó pillantást lövellt Rogan felé, így jelezve, hogy ő volt az egyetlen, aki korrepetálásra szorult a témában. – mégis hol keressük? Csak nem gondolod, hogy a háború végén önként jelentkeztek, igazolványképpel a zsebükben, és regisztráltak az F.B.I-nál? – adott hangot kétkedésének Espo, mire Ryan törte meg a rájuk ereszkedett, néhány másodpercnyi csendet.

-          A C.I.A adatbázisában talán meglehet, de ahhoz nincs hozzáférésünk – vetette fel, mire Kate jelentőségteljesen nézett Castle-re.

-          Rendben! Az ügy érdekében bevetem a kapcsolataimat! – emelte fel megadón mindkét kezét, mintha óriási áldozatot hozna a csapatért – bár nem szívesen kérkedem a képességeimmel… - tette hozzá álszerénységgel, és Javi nem is tudta szó nélkül hagyni.

-          Mióta? Amióta ismerlek… - kezdett volna bele, de Kate beléfojtotta a szót.

-          Elég! Castle, irány telefonálni! Srácok, amint megvan az engedély, feküdjetek rá a témára. Én a pihenőben leszek, és újra meghallgatom a felvételeket! – utasította a társaságot, majd az említett helyiség felé indult volna, de hirtelen észrevette, hogy Ryan nem mozdul. Arcáról jól leolvashatta a hezitálást, és azonnal tudta, honnan ered – Kevin, nekem is undorító, amit tett, de attól még megölték. A mi dolgunk az, hogy megtaláljuk, ki tette.

-          Akkor is, ha megérdemelte, amit kapott? – kérdezte halkan a nyomozó, és hangjából jól érezhető volt, szégyelli, amiért erre gondol, Kate pedig, bólintott.

-          Akkor is – adott egyszerű választ, majd látva, hogy Ryan nagyot sóhajtva belenyugszik, a pihenő felé vette útját.

-          Azt hiszem, csatlakozom – szólalt meg most először Rogan, mióta melléjük szegődött az asztalhoz, majd magyarázatképpen hozzáfűzte – lehet, hogy tudok segíteni. Talán a hívásokból, vagy a hangról eszembe jut valami, ami eddig nem.

-          Rendben – egyezett bele nem nagy örömmel Beckett, de amikor hátat fordított, nem láthatta, hogy Rogan még a fiúk felé kacsint, Castle azonban, elkapta a pillanatot, és nyugtalanul nézett a páros után.