Árnyék a múltból 38. rész

38. rész

Kate egy pillanatra lehunyta szemét. Fogalma sem volt róla, mi jutott a férfi eszébe, de csak remélni merte, hogy nem valami őrültség, amitől Gates hajának minden szála az égnek mered majd. Döbbenetével nem volt egyedül a helyiségben, Fabio ugyanis, tátott szájjal nézett a csukott ajtóra.

-          A társa… ezt gyakran csinálja? Úgy értem… mindig ilyen fura? – kérdezte, megpróbálva finoman fogalmazni, mire Kate lassan bólintott.

-          Nagyjából. Meg lehet szokni – fűzte még hozzá, miközben ismét nyílt az ajtó, és Castle toppant be, fülig érő szájjal, egy fotót szorongatva a kezében.

-          Tessék! Tudtam, hogy láttam már valahol ezt a gyűrűt! – nyújtotta át a képet a nyomozónőnek, aki alaposan szemügyre vette azt. A képet még Parozzi irodájában látták korábban, mely Beckett reményei szerint, utána a bizonyítékok közé került. Ösztönei azonban azt súgták, hiú reményeket táplál csupán, és Castle engedély nélkül nyúlta le azt. A fotón négy férfi volt látható, amint mindannyian öltönyben mosolyognak a kamerába. Parozzi éppen kezet fogott egyikőjükkel, aki 70 évesnek látszott ugyan, de szálfa egyenes testtartása, élénk tekintete, vidám mosolya lehazudott korából legalább 10 évet. A szürke öltöny tökéletesen mutatott szikár termetén, másik kezében lévő, fekete sétapálcája pedig, elegáns, múltat idéző külsőt kölcsönzött neki. Összességében az öregúr, aki Parozzi-val kezet fogott, úgy nézett ki, mintha a 20. század közepéből csöppent volna New York-ba. A legkülönösebb azonban az volt, hogy kezén, mellyel a botot fogta, jól kivehető volt gyűrűs ujján egy ugyanolyan gyűrű, mint, amit Fabio Costareida is mutatott.

-          Vele találkozott? – mutatta a képet a férfi felé Beckett, miközben Castle izgatottan hajolt közelebb, mintha azzal, hogy ő is megnézi újra a képet, segítene a megoldásban.

-          Nem is tudom… - halogatta a választ bizonytalanul Fabio – sötét volt, amikor találkoztunk, de…

-          De?? – kérdezték egyszerre türelmetlenül, mire a férfi meglepetten rájuk nézett, majd ismét a képre.

-          A gyűrű stimmel, és a termete is… ezen kívül, emlékszem a botra – felelte egyre határozottabban – igen! Ő volt az! Egész biztos! – jelentette ki, mire Kate és Castle egy emberként pattantak fel, és indultak volna az ajtó felé, de Fabio még utánuk szólt – hé, és velem, mi lesz?!

-          Maga itt marad, amíg nem tisztázódik a helyzete – válaszolta Kate teketória nélkül, majd a járőr felé fordult – vigye a megőrzőbe, és addig nem hagyhatja el az őrs épületét, amíg én parancsot nem adok! – utasította a férfit, aki komoran bólintott, és már intézkedett is. Kate azonnal a fiúk asztalához lépett, és röviden vázolta a lényeget, amit megtudtak – Ryan, futtasd le a C.I.A és a mi adatbázisunkban is ezt a férfit. A keresztneve Pietro, többet sajnos nem tudunk – nyújtotta át a képet, mire Ryan bólintott.

-          Rendben! Beszkennelem, a többi a gép dolga – mosolygott magabiztosan, majd távozott.

-          Kávét? – kérdezte Castle félszegen a nőtől. Úgy gondolta, eltart egy darabig, amíg Ryan visszaérkezik az információval, addig pedig, ha esélyt ad neki a nő, megbeszélhetnék kettejük dolgát. Kate vacillálni látszott, miközben Javi fesztelenül ácsorgott mellettük, és a fejleményeket várta. Amikor azonban, Beckett sokatmondón ránézett, megköszörülte a torkát.

-          Akkor én… megyek és segítek Kevinnek – jelentette ki minden átmenet nélkül, majd kettesben hagyta őket.

-          Nos? Belefér egy kávé az idejébe, nyomozó? – ismételte meg a kérdést Castle, egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében, melyből azonban, jól kiolvasható volt a bizonytalanság, és a félelem. Kate, maga sem tudta, miért, de a szívére hallgatott a józanésszel szemben, és úgy döntött, esélyt ad a férfinak arra, hogy helyrehozza a dolgokat. Túlságosan sokat küzdött érte, túl sok mindenen mentek keresztül egymás mellett ahhoz, hogy egyetlen baklövés tönkretehesse azt a csodálatos dolgot, ami kialakulni látszott.

-          Rendben! Lepj meg! – mosolygott vissza Kate, így jelezve, hogy enged a csábításnak, mire Castle megkönnyebbülten felsóhajtott, és előresietve, szélesre tárta a pihenő ajtaját a nő előtt. Amint beléptek, a kávéautomatához ment, és bekészített két adag feketét, Kate pedig, megállt mögötte. Tisztában volt vele, hogy nem csak kávézni hívta be a férfi, és most vadul dobogó szívvel várta, mikor fog hozzá, és vajon, mit fog mondani.

-          Kate… - fordult felé most az író, és arcáról leolvasható volt, nehezen vág bele mondanivalójába – bocsánatot szeretnék kérni tőled. Mindenért, amit tettem, vagy mondtam – nyögte ki nehezen, miközben közelebb lépett, majd folytatta – és nem azért, mert Karpowski elmondta, hogy Rogan elment. Azért kérek bocsánatot, mert ostoba voltam!

-          Tagadhatatlan – bólintott Kate, elrejtve megkönnyebbült mosolyát, amit azonban, így is észrevett az író, és ő is elmosolyodott.

-          A helyzet az, hogy nem vagyok jó ebben – vakarta meg kisfiúsan, zavartan füle tövét a férfi, miközben Kate azon gondolkodott, mennyire tetszik neki ez a bizonytalan, minden egoizmustól, és nagyképűségtől mentes énje a férfinak – még soha, senki sem volt olyan fontos nekem, mint te, és a tudat, hogy elvehetnek tőlem… vagyis, tudom, hogy nem vagy a tulajdonom, én nem is úgy értettem, csak… - dadogott az író, egyre inkább belezavarodva saját mondanivalójában, mire Kate hirtelen megszánta, és megragadva zakóját, magához húzta, hogy megtegye azt, amire egész nap vágyott, és végre megcsókolhassa.

-          Tudom, mire gondolsz – lehelte a férfi szájába a szavakat, majd ismét megcsókolta. Ajka forrón, szenvedélyesen tapadt a keskeny, érzéki ajkakra, miközben nyelve akadálytalanul nyomult beljebb, és hívta vágyat tüzelő táncra a férfiét, aki nem habozott elfogadni azt. Kate belenyögött a csókba, amikor megérezte, hogy Castle keze végig siklik derekán, majd magához húzza, miközben ajkuk egy pillanatra sem vált el a másikétól. Vérük egyre inkább felforrósodott, és a vágy, mely elhatalmasodott mindkettőjükön, azt üzente, túl régen szerették már a másikat, túl régen érezték a másik bőrét, ízét. Érzéki pillanatukat egy távoli hang szakította félbe, mely Kate-et józanította ki elsőként.

-          Beckett? Nem láttátok? – hallatszott be tompán Ryan hangja, de a választ nem lehetett hallani. Castle elnyomott egy szitkot az orra alatt, miközben Kate azon fáradozott, hogy normális ütemben lélegezzen.

-          Ez nem alkalmas hely… - nyögte nehezen, miközben mélyen a vágytól égő kék szemekbe nézett.

-          Igen, tudom – bólintott Castle, akinek arcán látszott, ugyanazt éli át, amit szerelme, majd nagyot sóhajtott – de nagyon hiányzol – tette hozzá elgyötörten, mire Kate elmosolyodott.

-          Te is nekem – vallotta be szemérmesen, hiszen még mindig nem szokta meg, hogy az érzéseiről beszéljen, miközben ismét felhangzott Ryan hangja, ő pedig, hirtelen ötlettől vezérelve folytatta – ígértél egy vacsorát… - vetette fel, és elégedetten látta, hogy nem kell folytatnia, Castle azonnal tudta, akárcsak a nyomozásoknál, hogy mire gondol.

-          Romantikus vacsora… - folytatta az író, miközben ismét közelebb vonta magához.

-          Finom bor… - lehelte Kate, ahogy egyre fogyott a távolság ajkaik között – este hétkor…

-          A Four Seasons-ben – fejezte be a megkezdett mondatot az író, éppúgy, ahogy egy ügy alkalmával fejezik be egymás gondolatait, majd ajkuk eggyé forrt, és forró csókot váltottak. Alig elváltak, és Kate ismét leült a székre, Ryan nyitott be a pihenőbe.

-          Zavarok? – kérdezte ártatlanul, miközben tekintetével igyekezett felmérni, vajon, milyen a két ember közötti hangulat.

-          Nem! – válaszolták egyszerre a szokott módon, de ezúttal, tőlük szokatlanul, ugyanazt. Ryan gyanakodva nézett rájuk, majd Kate szólalt meg – találtál valamit? – terelte a beszélgetést inkább az ügyre, annál is inkább, mert úgy gondolta, ha sikerrel járnak, le is zárhatják azt este hét órára, és ő gondtalanul élvezheti a vacsorát az író társaságában.

-          Igen. Pietro Conelli, jelenlegi nevén Arthur Baca. Olasz kereskedő családból származik, akárcsak Costareida, ő is néhány éve érkezett az államokba – olvasta fel kis jegyzetfüzetéből, amit megtudott – Egy segélyszervezet alapítója. Árvákon, menekülteken segítenek, otthont keresnek, munkát szereznek nekik, és egy alapítvány segítségével még anyagilag is támogatják őket addig, amíg talpra nem állnak.

-          Nem úgy hangzik, mintha egy elszánt gyilkossal lenne dolgunk – jegyezte meg Castle kétkedve, mire Ryan sokatmondón nézett rá.

-          Akkor most figyelj. Ez a tisztes öregúr, tagja a Nácivadászoknak. Simon Wiesenthal, aki maga is koncentrációs tábori fogoly volt – világosította fel őket készségesen Ryan – miután felszabadult, anyagok és bizonyítékok gyűjtésével töltötte idejét, hogy a nürnbergi per megalapozott legyen. 1947 után hozta létre a Zsidó Dokumentációs Központot, amelynek legfőbb célja az volt, hogy a megszerzett bizonyítékok segítségével, kézre kerítsék azokat a háborús bűnösöket, akik elszöktek a törvény elől. Ők voltak a Nácivadászok. Így juttatták bíróság elé többek között, Adolf Eichmann-t is – közölte büszkén kihúzva magát, és mosolya egyértelművé tette, elismerésre vágyik.

-          Szép munka, Kevin – dicsérte meg azonnal beosztottját Beckett, aki erre még szélesebben mosolygott, majd hozzátette – de Parozzi-t megölték, nem pedig, letartóztatták. Ha valóban ők tették, miért változtattak a módszerükön?

-          2012-ben megjelent egy cikk, hogy lassan fogy a Nácivadászok ideje – felelte Ryan mindent tudón – ennek oka az, hogy akik a második világháború idején bűnt követtek el, megöregedtek, és van, aki már évek óta halott. Ha pedig, életben találják, már olyan idős, hogy mire tárgyalásra jut az ügye, a korával járó betegségek viszik el.

-          Ők pedig, azt akarják, hogy ne legyen kegyes halálban része – gondolkodott hangosan Kate, mire Castle folytatta.

-          Erre utalt az üzenet is, amit Parozzi-nál hagytak, és a telefonbeszélgetések is! – villant fel a tekintete, mire Kate bólintott.

-          Állítsatok össze mindent erről a férfiról! Van egy olyan érzésem, hogy megvan a gyilkosunk! – indult el az ajtó felé, majd még visszaszólt – azt akarom, hogy mire behozzuk, minden a kezemben legyen ahhoz, hogy elkapjam, és megszorongassam! Nem csúszhat ki a kezünkből! – tette hozzá, majd Castle-re pillantott – estére le is zárhatjuk a dolgot – mosolygott titokban a férfira, de Ryan figyelmét nem kerülte el. Elgondolkodva, és meglepetten nézett rá a nőre, majd Castle-re, akinek arcáról leolvashatta, hogy már korántsem olyan feszült, mint amikor megérkezett az őrs épületébe. Fogalma sem volt, mi történhetett, de úgy érezte, nem hagyhatja, hogy egyik legjobb barátja, tévhitbe ringassa magát. Úgy érezte, tudnia kell róla, mit látott a pihenőben. Amikor Kate kilépett a pihenőből, és Castle is követni akarta, megfogta a férfi karját, aki kíváncsi érdeklődéssel nézett rá.

-          Castle… beszélnünk kell! – szólalt meg halk, együtt érző hangon, mire az író elkomolyodva nézett vissza rá.