Árnyék a múltból 39. rész

39. rész

Ryan kínosan feszengve lépett kissé beljebb a pihenőbe, miközben Castle még mindig gyanakodva nézett végig rajta. Bár a férfi megpróbált mosolyogni, mintha semmi fontosról nem lenne szó, de az írót nem tudta átverni. Elég volt a nyomozó arcára néznie ahhoz, hogy tudja, nemcsak fontos dologról van szó, de valami olyasmiről, amiről még a férfi sem biztos benne, hogy akar beszélni.

-          Miről lenne szó? – kérdezte kissé türelmetlenül, miközben kisandított a helyiségből, és megnyugodva látta, hogy szerelme még az asztalánál áll és telefonál. Ryan tanácstalanul sóhajtott. Egy belső hang azt súgta, rosszul teszi, ha most elmondja az írónak, amit látott, lelkiismerete azonban, azt diktálta, nem szabad hagynia, hogy Castle álomvilágban éljen, és azt higgye, lehet esélye Beckettnél.

-          Tudod… arra gondoltam… és én egyáltalán nem akarok beleszólni az ügybe, elvégre, tudod, hogy mindig tiszteletben tartottam mások magánéletét – dadogta egyre zavarosabban, és Castle-ben hirtelen, ismeretlen aggodalom ütötte fel a fejét. Jól tudta, milyen diszkrét Ryan, és a feszengés, amit látott rajta, egyértelműen azt jelentette, a lelkiismeretével küzd.

-          Ryan, bökd ki! Csak lazán és egyszerűen! – ütötte meg a hátát finoman, mintha ezzel adna kezdőlökést, ami be is vált, mert Kevin vett egy mély levegőt, és végre kimondta, ami a szívét nyomta.

-          Te és Beckett! – nyögte nehezen, mire Castle értetlenül ráncolta össze homlokát, ő pedig, folytatta – Javi-nak igaza van… ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel – adott kéretlenül tanácsot a férfi barátjának, mire Castle elmosolyodott.

-          Ó, értem! Délelőtt nem jöttem be, volt egy kis feszültség kettőnk között, ezt elismerem – bólintott megértőn – de hidd el, semmi komoly! Ez még nem jelenti azt, hogy… - magyarázta volna vidáman a helyzetet az író, de Ryan megrázta a fejét.

-          Nem! Ezúttal tényleg Javi-nak van igaza! Láss a sorok mögé! – ismételte el a társa által korábban használt kifejezést – tudom, hogy Beckett barátságos veled, és igen, láttam azt is, hogy rád mosolygott az előbb… de tudod… vannak emberek, akik néha a baráti gesztust, összetévesztik egy komolyabb, bensőségesebb érzéssel. Főleg, ha többet remélnek – tette hozzá kissé zavartan, mire Castle még vidámabban mosolygott. Egyrészt szórakoztatta Ryan kínlódása, hogy neki kell a másik magánéletéről beszélni, amikor éppen ő volt az, aki mindig tiszteletben tartotta azt, másrészt, el nem tudta képzelni, hogy az, amit néhány perccel korábban átélt a nő karjaiban, a forró csókok, az érzéki simogatások, hogyan lehetnének baráti jellegűek. Ezt azonban, mégsem köthette barátja orrára, így csak természetes nyugalommal bólintott.

-          Értem! Köszönöm, hogy aggódsz, de nincs miért! – igyekezett megnyugtatni a férfit – beismerem, hogy mostanában nem jártam el randizni, de hidd el, különbséget tudok tenni egy baráti gesztus, és egy bensőségesebb jelzés között – kacsintott magabiztosan a nyomozóra, de amikor távozni akart, Ryan megfogta a karját.

-          Láttam őket, Castle – bukott ki belőle a vallomás. Noha, nem akarta elmondani, amit látott, inkább szerette volna burkoltan rávezetni a férfit arra, hogy ne reménykedjen egy működő kapcsolatban a nyomozóval, nem bírta nézni azt a szerelmes mosolyt az író arcán, miközben tudta, Beckett és Rogan minden valószínűség szerint, már egy párt alkotnak.

-          Láttad őket… kiket? – nézett vissza értetlenül Castle, miközben baljós érzelem kerítette hatalmába, és gondolni sem mert rá, kikre célozhat a férfi.

-          Beckett és Rogan, a pihenőben… ma délelőtt. Nem véletlenül mondtam, hogy hagyd a csudába az egészet. Csak jót akarok neked, haver – nézett együtt érző, bánatos tekintettel a férfira, mire Castle hitetlenkedve rázta meg a fejét.

-          Az nem lehet! Félreértetted az egészet! Ez biztos! – jelentette ki, mire Ryan megvonta a vállát.

-          Fogták egymás kezét, és meghitten beszélgettek, amikor benyitottam – mesélte kelletlenül Kevin, mire Castle döbbenten nézett rá. Nehezen tudta elhinni, hogy Beckett először szerelmesen fogja Rogan kezét, aztán őt csókolja forrón. Esze és szíve között viaskodott. Esze azt súgta, higgyen a férfinak, elvégre a saját szemével látta, amit mond, szíve azonban arra intette, ne hagyja, hogy a zöld szemű szörny ismét megfertőzze kapcsolatukat. Végre sikerült bocsánatot kérnie bizalmatlanságáért, nem teheti kockára megint azzal, hogy hagyja félelmeit eluralkodni gondolatain.

-          Biztos vagy benne, hogy amit láttál, az ez volt? Kérlek, Ryan! Pontosan tudnom kell! – nézett kétségbeesetten barátja szemébe, aki hirtelen elbizonytalanodott. Most érezte csak igazán, mekkora bajt keverhet, ha nem pontosan azt meséli el, amit látott. Alsó ajkát rágcsálva igyekezett felidézni minden egyes percét az eseményeknek.

-          Rogan fogta Beckett kezét… és valamit mondott neki – felelte komolyan – amikor beléptem, Beckett felállt, és az ügyről faggatott – ért mondandója végére, mire Castle felsóhajtott, reagálni viszont nem volt ideje, mert Kate lépett a pihenőbe.

-          Indulhatunk! Kikerestem a címet, ahol a segélyszervezet működik – jelentette be, majd gyanakodva nézett a két férfira, akik ártatlan tekintettel állták a pillantást – mi folyik itt? – kérdezte úgy, mintha egy gyanúsítottat vallatna, mire Castle elmosolyodott.

-          A kávé! Lefolyt a kávé, gondoltam, még elkészíthetem neked, mielőtt begyűjtöd a gyilkost, Ryan pedig, elszórakoztatott addig – hazudta szemrebbenés nélkül, mire Kevin csodálkozva nézett rá, ami Beckett figyelmét sem kerülte el.

-          Sajnos, már nincs rá idő, de azért köszönöm – válaszolta anélkül, hogy elárulta volna, egy szavát sem hiszi el, majd hátat fordított, és elhagyta a helyiséget.

-          Szerinted, bevette? – kérdezte aggodalmaskodva Ryan, aki megijedt a gondolattól, hogy felettese megtudja, nemcsak beleavatkozott a magánéletébe, de ráadásul össze is kuszálta a dolgokat.

-          Egy szavamat se! Biztos vagyok benne, hogy amint kettesben leszünk, rám kérdez majd – felelte őszintén az író, mire Ryan riadtan pislogott felé, ő pedig, igyekezett megnyugtatni – de az is lehet, hogy nem fecsérli rá az időt, hogy kihámozza, mit szövetkeztünk a háta mögött, elvégre, most a legfontosabb, hogy elkapjunk egy gyilkost.

-          Tényleg azt gondolod, hogy nem foglalkozik a dologgal? – várt megerősítést félelmei elűzésére a nyomozó, mire Castle komolyan nézett rá.

-          Nem! Biztos vagyok benne, hogy nem hagyja annyiban! – válaszolt tömören, majd magára hagyta kétségeivel, és rettegésével a férfit, aki lemeredve állt továbbra is a pihenő közepén.

Az utat a segélyszervezet irodájáig szótlanul tették meg, és noha Castle érezte, hogy Kate-ben bujkál a kérdés, a nő nem tette fel azt, mintha csak arra várt volna, hogy az író önszántából álljon elő az igazsággal. Amikor lefékezte az autót az impozáns épület előtt, és kiugrott a vezető ülésből, Castle nem bírta tovább, és igyekezve tartani a nő tempóját, egészen a hallig követte, majd mielőtt az, még a recepcióhoz ért volna, megállította.

-          Pontosan tudod, hogy miről beszéltünk, ugye? Ryan és én – szegezte neki a kérdést, mire Kate mély levegőt vett. Persze, hogy tudta, már akkor, amikor belenézett Kevin bűnbánó kék szemeibe. Azonnal rájött, hogy a férfi elmondta az írónak, amit a pihenőben látott Rogan és közte, de egyáltalán nem akart magyarázkodásba kezdeni. Még élénken élt az emlékeiben, amikor Castle bocsánatot kért, és most látni akarta, mennyire volt komoly, amit mondott. Ha valóban megbízik benne, akkor ez sem tudja megingatni, ha viszont nem, akkor nincs értelme folytatniuk.

-          Nem az a lényeg, hogy én mit gondolok, hanem az, te mire jutottál abból, amit hallottál – válaszolta meg a kérdést a nyomozónő, mire Castle komolyan nézett a zöldes-barna, kihívó szemekbe.

-          Nem érdekel, mivel próbálkozik Rogan, hogy megkapjon, amíg engem csókolsz - felelte halkan az író, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy elnyomja féltékenységét, és a kínzó kételyeket. Hinni akart benne, hogy amit Ryan látott, semmiség, és hinni akarta, hogy ösztönei nem csalnak, amiért azt érzi, maximálisan bízhat szerelmében. Kate váratlanul elmosolyodott, majd odahajolt, és gyors csókot nyomott a férfi ajkaira. Castle meglepetten nézett rá, de a nő ezt követően magára hagyta, és a recepcióhoz lépett.

-          Jó napot! Kate Beckett NYPD, Arthur Baca-hoz jöttünk! – mutatta fel jelvényét rutinos mozdulattal, mire a recepciós, akinek névtábláján a Jessica név szerepelt, hátrasimított egy kóbor tincset arcából, mely elszabadult kontyából, majd mindkét tenyerét, végig húzta elegáns, fehér blúzán, és kék mellényén, mely színben tökéletesen passzolt kék szoknyájához.

-          Az igazgató úr az irodájában van, éppen tárgyal! Sajnálom, de jelen pillanatban nem ér rá, ráadásul öt perc múlva megy hozzá valaki! – jelentette ki, miközben idegesen nyelt egy nagyot.

-          Téved! Az igazgató úrhoz most rögtön megy valaki! – vágta rá Beckett, majd a választ meg sem várva indult a lift irányába, így nem láthatta, hogy a titkárnő a telefon után nyúlt.

A lift hangtalanul suhant fel a 23. emeletre, ahol a segélyszervezet elnökének irodája helyet kapott. Amikor kiléptek, lépteik zaját elnyelte a puha, perzsaszőnyeg, melynek vörös színe éles kontrasztot alkotott a bézs színűre meszelt falakkal. Amint végig sétáltak a folyosón, egy fenyőből készült, masszív, hatalmas ajtó elé értek. Kate nagy levegőt vett, és bekopogott, de semmi választ nem kapott, így egy röpke tekintetváltás után lenyomta a kilincset. A zár azonnal engedett, és ők egy tágas, ablakokkal teli helyiségbe léphettek. Az ajtóval szemben állt egy asztal, rajta számítógép, notesz, és akták sokasága, előtte pedig, két bőrfotel. A fal mellett egy mini bárpult ékesítette a teret, közvetlenül a könyvespolc mellett, a legkülönlegesebb italokkal és kristály poharakkal felszerelve. Castle elismerőn füttyentett, Kate pedig, rosszallóan pillantott volna rá, de a következő másodpercben éles fájdalom hasított halántékába, és minden elsötétült körülötte.