37.
rész
Javi fontosságának teljes tudatában
tartotta fent a feszültséget, miközben tekintetével hol az egyik, hol a másikra
pillantott, így próbálva kitalálni, vajon, mi játszódhatott le közöttük, mielőtt
ő megérkezett.
-
Fabio Costareida – bökte ki végül a
nevet, mire Kate meglepetten nézett rá.
-
Parozzi éttermes ügyfele, akit
kisemmizett? – kérdezte Castle, mire Javi bólintott – az, aki azt mondta, nem
akarja, hogy bármi köze legyen hozzá valaha az életben?
-
Úgy tűnik, elintézte, hogy még a
véletlen se sodorhassa az útjába – húzta el szarkasztikusan a száját Javi.
-
Mi a valódi neve? – nyúlt kabátjáért a
kérdés közben Kate, amivel egyértelművé tette, hogy amint kezében lesznek a
szükséges információk, ő maga fog elmenni a férfiért.
-
Az a legmókásabb az egészben, hogy nem
használ álnevet. Ez a valódi neve, sőt, még a származásáról sem hazudott soha.
Észak-Olaszországban született, valahol Toscana környékén, bortermelő
családban, és valóban néhány éve érkezett az államokba, szerencsét próbálni. -
tájékoztatta felettesét - ellenőriztem a számláját is, ahogy kérted, és
felfigyeltem egy szokatlanul nagy pénzmozgásra. Néhány hónappal ezelőtt 75000
dollár érkezett a számlára, egy visszakövethetetlen, Fülöp-szigeteki bankszámláról!
-
Rendben! Készítsetek elő minden anyagot,
én beszélek vele! – jelentette ki Kate, majd a lift irányába indult, de Castle
hangja megállította.
-
Veled megyek! – szólalt meg
határozottan, de azonnal elbizonytalanodott, amikor belenézett a zöldes-barna
szemekbe, melyekből cseppnyi elutasítást olvashatott ki. Javi levegőt sem mert
verni, és moccanás nélkül cikázott tekintete Kate és Castle között, így várva,
vajon, hogyan reagál a nő, amit a nyomozó is észrevett, mert végül, néhány
másodpercnyi habozás után bólintott.
-
Ahogy akarod – nyögte kelletlenül, majd
hátat fordított, és meg sem állt a liftig. Javi felszisszent a hideg szavak
hallatán, és kíváncsian fordult Castle felé.
-
Mi a fene folyik itt? Azt hittem, együtt
vagytok, és boldogan élvezitek ezt az állapotot! – értetlenkedett, minden
diszkréció nélkül, mire Castle megrántotta a vállát.
-
Volt egy kis… félreértés, amit meg kell
még beszélnünk – felelte, óvatosan keresve a megfelelő szavakat, mire Javi
kételkedve rázta meg a fejét.
-
Ha ugyan el nem késtél vele – jegyezte
meg, csak úgy, szinte magának, Castle azonban, meghallotta, és gyanakodva
fordult felé.
-
Mire célzol?
-
Semmire, csak láttam, hogy nézett rád! A
legkisebb porcikája sem kívánta, hogy elkísérd Costareida melóhelyére, talán
esélyt sem ad, hogy beszélj vele – felelte természetes hangon, majd folytatta –
figyelj, haver! Nem tudom, milyen félreértés volt köztetek, de Ryan szerint…
-
Castle! – vágta el Javi mondatainak
végét Beckett határozott hangja, és amikor felé néztek, látták, hogy a lift már
megérkezett, a nő pedig, csak arra vár, feltartva a liftet, hogy a férfi utána
menjen – nem érek rá egész nap! – sürgette burkolt célzással az írót, mire az,
elnézést motyogva hagyta faképnél barátját, aki sajnálkozva sóhajtott, majd
helyére indult, hogy teljesítse az utasítást, amit kapott.
Fabio Costareida éppen az egyik üresen
álló asztalról szedte le a poharakat, és tányérokat, amikor meglátta, hogy a
nyomozónő, és társa belépnek az étterembe. Agyában millió lehetőség pergett le,
de csak egyetlen használhatót talált közöttük. Halkan, minden mozdulatára odafigyelve,
óvatosan helyezte le a tálcát, melyet addig kezében tartott, és finom
mozdulatokkal szabadult meg a derekára erősített, sötét köténytől is, miközben
egy percre sem vette le szemét a két jövevényről, akik éppen a bárpulthoz
sétáltak, és a nő rutinos mozdulattal tolta a pultos fiú orra elé a jelvényét.
Fabio-nak nem kellett szájról olvasnia ahhoz, hogy tudja, a nyomozó nyilván
most kérdezi meg, bent van-e, és tudta, csak néhány másodperce van cselekedni.
A kötényt az asztalra hajítva, hátat fordított a váratlan vendégeknek, majd
megcélozta a hátsó kijáratot, és átvágtatott a konyhán. Azzal sem törődött,
hogy futás közben fellökte a kollégáit, ahogy azzal sem, hogy az azok kezében
lévő tányérok, fazekak hangos csörömpöléssel landoltak a padlón. Az életéért
futott, és úgy érezte, semmi sem állíthatja meg. Szíve a torkában dobogott,
tüdeje szúrni kezdett, pedig, még csak a hátsó kijáratot érte el. Amikor
kirúgta az ajtót, türelmetlenül nézett körbe. Egy tized másodperc alatt kellett
felmérnie, merre induljon tovább, végül a park mellett döntött, és
lélekszakadva tempózta még gyorsabbra lábait, melyek fájni kezdtek az elegáns,
fekete cipőben. Hátán verejték csorgott végig, és nem is érezte a hideg,
novemberi szelet, ahogy komiszul befurakodott inge alá, és végig simogatta
nedves hátát. Amikor már úgy érezte, nem kap elég oxigént, egy fának
támaszkodva kapkodott levegő után, miközben hátra sandított. Kissé megnyugodva
állapította meg, hogy senki nincs a nyomában. Néhány, megkönnyebbülést hozó
lélegzetvétel után, felpillantott, és meglátta a metró felé mutató táblát.
Azonnal döntött. Utolsó erejét összeszedve, mit sem törődve azzal, hogy lábai
erőtlenül megremegtek a szokatlan terhelés miatt, elindult felé, miközben
kutyájukkal, vagy kisgyermekeikkel sétáló new york-iak jöttek vele szembe.
Nyugalmat erőltetve magára, kihúzott, egyenesen testtartással lépkedett a metró
felé, miközben minden méternél úgy érezte, egyre közelebb kerül a szabadság
felé. Kiérve a parkból, megszaporázta lépteit, és felsóhajtott, amikor elérte a
metróhoz vezető lépcsősort. Alig megkapaszkodott azonban a korlátban, amikor
hirtelen bilincs kattant a kezén, ő pedig, megrökönyödve nézett fel az
elszántan csillogó, zöldes-barna szemekbe. Kate Beckett állt vele szemben, és
szorosan tartotta a bilincs másik végét, miközben jobb keze fegyverén
nyugodott.
-
Mégis, hogyan…? – dadogta Fabio, mire
Kate gúnyos mosolyra húzta a száját.
-
Ellentétben magával, én szoktam
gondolkodni – jelentette ki, majd teljes erővel szorította Fabio-t a falhoz, és
másik kezét is megbilincselte. Miközben beültette az autóba, elégedetten
nyugtázta, hogy magánéleti problémái semmiféle hatással nincsenek munkájára.
Már akkor kiszúrta Fabio Costareida-t az étteremben, amikor beléptek, és elég
volt a lassú, megfontolt mozdulatokat látnia ahhoz, hogy tudja, szökéssel
próbálkozik majd. Értelmetlen lett volna utána rohanni, célszerűbbnek látta, ha
úgy tesz, mint aki észre sem veszi, inkább beszédbe elegyedett a pultossal,
mialatt végig szemmel tartotta a férfit. Amint hátat fordított nekik, ő is a
kijárathoz sietett, és bár Castle nem értette, miért rohannak az autóhoz,
készségesen követte.
-
Oké, sejtette, hogy megszököm, de honnan
tudta, hogy a metróhoz megyek?! - követelt magyarázatot még mindig Fabio, de
Kate figyelmen kívül hagyta, Castle azonban, megszánta, és válaszolt helyette.
-
Két irányba futhatott a konyha
kijáratától, de balra csak egy utca van, ami zsákutcába torkollik. Ezt nyilván
maga is tudta, elvégre ezért indult jobbra. Arra a park van, ahol úgy
gondoltuk, nem áll meg piknikezni, annál sürgetőbb volt a dolga, ha viszont átrohan
rajta, ahogy számítottuk, egyenesen a metróhoz jut – világosította fel
önzetlenül, mire Fabio olaszul káromkodni kezdett.
Kate hideg tekintettel mérte végig az
előtte ülő férfit, aki eddig néma csendben hallgatta az ellene felhozott
vádakat, beleértve azt is, hogy nem volt őszinte a múltját illetően. Fabio
fekete haja izzadtan tapadt még mindig homlokához, ajka időközönként
megrándult, de semmi jelét nem adta annak, hogy megijedt volna.
-
Nézze, tudom, mit gondolnak! Azt hiszik,
én tettem el láb alól, de ez nem igaz! – tört ki belőle hirtelen, mire Kate
látszólag meglepetten húzta fel szemöldökét.
-
Valóban? Pedig, minden oka meg lett
volna rá – nyitotta ki ismét a mappát, melyet Javi és Ryan összeállított, mire
megérkeztek az őrsre – az ön dédapjával is Parozzi végzett egy olasz
koncentrációs táborban. A túlélők azt vallották, hogy személyesen lőtte fejbe,
amiért egy tiszti vacsorán, felszolgálás közben megbotlott, és a tálcáról leesett
egy csésze – olvasta fel színtelen hangon a leírtakat Kate, és elégedetten
látta, hogy megtalálta a férfi gyenge pontját.
-
Oké, elismerem, tudtam, ki ő… -
sóhajtott csüggedten, majd amikor válasz nélkül maradt a vallomás, folytatta –
amikor Parozzi-val üzleteltem, még fogalmam sem volt róla, kicsoda, sőt még
akkor sem tudtam, amikor tönkretett! Aztán, néhány hónappal ezelőtt,
felkeresett egy fickó, és elmondta, milyen sötét múltja van, ahogy azt is, hogy
ő a felelős a dédapám haláláért! Első dühömben azt mondtam, meg tudnám ölni, és
akkor úgy is éreztem – hajtotta le fejét szégyenkezve, majd hitetlenkedve
nevetni kezdett. Nem hangosan, éppen csak úgy magában, öniróniával – a fene se
gondolta, hogy az a fickó komolyan veszi, amit sokk hatása alatt összehordok…
-
Mi történt? – sürgette meg Kate a
férfit, aki most a szemébe nézett, és halkan folytatta.
-
Egy-két nap múlva felhívott, és pénzt
ajánlott. 75000 dollárt, ha megölöm Parozzi-t. El is fogadtam, rá is tették a
számlámra, végül meggondoltam magam! Rájöttem, ha megteszem, semmivel sem
leszek különb nála – ért mondandója végére, majd hozzátette – a pénz rejtélyes
módon még mindig a számlámon van. Annak ellenére, hogy nemet mondtam, nem
kérték vissza, azt mondták, ennyi jár nekem… de sosem nyúltam hozzá. Úgy érzem,
nem tiszta pénz.
-
Ki akarta felbérelni? – jött a következő
válasz a nyomozónőtől, akin látszott, kissé gyanakodva kezeli az elmondottakat.
-
Nem tudom… mindössze egyetlen alkalommal
találkoztunk. Akkor Pietro-ként mutatkozott be, többet nem tudok – vonta meg
vállát sajnálkozva, majd hirtelen, még mielőtt Kate bármit szólhatott volna,
felvillanyozódva tette hozzá – de volt egy gyűrű a kezén, amit ezer közül is
felismernék, mert nekem is van olyan! – nyúlt volna bele a zsebébe a férfi, de
bilincsei nem engedték, mire kérlelőn nézett a nyomozónőre, aki fejével
biccentett az ajtó mellett álló járőrnek, aki hivatalos arccal oldotta ki a
bilincset, de csak az egyik kezén – az étteremben nem hordhatom, mert
balesetveszélyes, de mindig nálam van. Még a dédapámé volt, apám adta nekem,
amikor Amerikába jöttem – nyújtott át egy arany pecsétgyűrűt, melyen egy
ágaskodó oroszlán volt látható. Kate még szemügyre sem vette a gyűrűt, amikor
hirtelen Castle felpattant a székről, és kiviharzott a kihallgató szobából, ő
pedig, értetlenül nézett utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése