Árnyék a múltból 35. rész

35. rész

A remény, mely szívében életre kelt a gondolatra, hogy talán Castle lép ki a liftből azonnal semmivé foszlott, és csalódottságnak adta át helyét, amikor meglátta, hogy Ryan és Javi érkeztek meg, közrefogva Marcello Viello-t, aki elégedetlenkedve kérte ki magának a bánásmódot, amiért Javi, véleménye szerint, túlságosan erősen markolta meg karját, melyet háta mögé bilincseltek.

-          Kérem, Uraim! Ez fájdalmat okoz! – nyafogott férfihoz nem méltó módon, mire Javi a szánalom minden jele nélkül pillantott rá.

-          Valóban? Talán nem kellett volna szökéssel próbálkozni! – vetette fel lehetőségként, mire Viello megrántotta a vállát.

-          Eső után köpönyeg – mormolta orra alatt a szavakat, miközben egyenes tartással lépkedett mellettük, mire Ryan hitetlenkedve nézett rá.

-          Elnézést, legközelebb majd szólunk előre, hogy amennyiben szökni akarna, fontolja meg, mert bilincset kattintunk a kezére – javasolta látszólagos előzékenységgel, de mielőtt Viello válaszolhatott volna, Javi magabiztosan felelt.

-          Viccelsz, tesó? Milyen legközelebb? 25 év múlva már nem akarok ilyen férgek után rohangálni! Ülök a kényelmes fotelemben, egy sörrel a kezemben, és mint vidám nyugdíjas, maximum a meccs állását fogom nyomon követni – nevetett fel, miközben megálltak a kihallgató szoba előtt, Viello pedig, értetlenül nézett rá.

-          25 év? Ezt… nem teljesen értem… - hebegte, mire Javi komolyan nézett a szemébe.

-          Ennyit kap gyilkosságért – lökte be a férfival az ajtót, aki a lendülettől egyenesen a székre esett, Javi pedig, elégedetten nézte, amint társa kioldja a bilincseket, de csak azért, hogy az asztal közepén található, kis kampóhoz erősítse. Kate ebben a pillanatban lépett be a helyiségbe, és foglalt helyet a férfival szemben – Castle? – kérdezte meglepetten Javi, miután látta, hogy felettesét nem követi más a szobába.

-          Nincs itt – közölte rövid egyszerűséggel a nyomozónő, mire Javi értetlenül bámult vissza rá.

-          De már elmúlt dél! Ma egyáltalán nem jön be? Azt hittem… - vonta össze szemöldökét értetlenül, de befejezni nem volt ideje, mert Ryan az ajtó felé kezdte ráncigálni.

-          Gyere! – hívta magával Ryan, még mielőtt egyéb kényes kérdést tenne fel Kate-nek, Javi pedig, kivételesen, minden ellenkezés nélkül követte – a megfigyelőben leszünk – szólt oda a nőnek, aki hálásan bólintott.

-          Mi a fene folyik itt? – kérdezte Javi, magyarázatot követelve, mire Ryan szomorkásan vonta meg a vállát.

-          Attól tartok, megnyerted a fogadást – adott tömör választ a kérdésre. Javi először értetlenül nézett rá, majd hirtelen kikerekedtek a szemei, és eltátott szájjal bámult társára.

-          Viccelsz velem? Rogan és Beckett?! – döbbent meg, amint felfogta barátja szavainak értelmét, majd a választ meg sem várva, megrázta a fejét – kizárt! Biztosan tévedsz! – hitetlenkedett továbbra is, de Ryan csalódottan sóhajtott.

-          Bár úgy lenne, de a saját szememmel láttam – felelte őszinte sajnálattal a hangjában, mire Javi komoran nézett maga elé.

-          Castle már tudja? – kérdezte szinte feleslegesen, miközben arra gondolt, milyen lesz ezek után a közös munka. Egyáltalán lesz közös munka? – tette fel magának a kérdést, azon tűnődve, hogyan fogják megoldani a helyzetet, főként akkor, ha Rogan többször is megjelenik majd a kapitányságon, hogy ebédelni vigye Kate-t, vagy vacsorázni, vagy csak úgy, egyszerűen bejön, hogy meglátogassa. Még emlékezett Castle fancsali ábrázatára, valahányszor Beckett-et Demming-gel látta, pedig akkor még, fogalma sem volt róla, milyen lenne Kate-tel kapcsolatban élni.

-          Szerintem, ezért nem jött még be – vélte Ryan, kirántva legjobb barátját gondolatai kavalkádjából, majd a megfigyelő szoba felé vette az irányt, Javi pedig, letaglózva követte.

Parozzi asszisztense meredten nézett maga elé, és csak fél szemmel pislantott fel az asztal lapjáról, miközben Kate ráérősen forgatta a saját maga által összeállított mappát. Nem sietett. Türelmesen várakozott, mikor unja meg a vele szemben ülő a csendet, mikor válik elviselhetetlenné számára, annyira, hogy úgy dönt, megtöri azt. Nem is kellett sokáig várnia. Alig néhány perce ültek még csak egymással szemben, amikor Viello megköszörülte a torkát.

-          Elnézést… hölgyem! – szólalt meg vékony, esetlen hangon, mire Kate érdeklődve emelte rá zöldes-barna, élénk tekintetét – a bilincs… meglehetősen szoros. Ha megtenné, hogy leveszi – mosolygott rá félszegen, mire Beckett magabiztosan húzta fél mosolyra a száját.

-          Joel Stanford. 54 éves, Minnesota államban született, apja banktisztviselő, anyja pincérnő. Gyerekkorát egy kisvárosi bérlakásban töltötte, kiváló eredménnyel végezte a középiskolát, majd a Harwardon szerzett jogi asszisztensi diplomát – sorolta a tényeket a lapról Beckett, figyelmen kívül hagyva a férfi kérését, akinek kis, közel ülő szemei gyanakodva fürkészték a nyomozónőt, aki most hirtelen, félrehajította a mappát, és egy másikat vett elő – Marcello Viello, 54 éves, Firenzében született, zsidó családban. Apjának kiskereskedése volt, anyja háztartásbeli – pillantott fel a lapok fölött a férfira, akinek izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán – érdekes. Tudta, hogy a C.I.A nagy figyelemmel kíséri nem csak a háborús bűnösök, de az áldozatok, és azok leszármazottainak útját is a második világháború vége óta? – kérdezte ártatlan tekintettel.

-          A háború… megviselte a szüleimet, és új életet akartak kezdeni… máshol – nyelt nagyot Viello, miközben vékony ujjait tördelte feszengve – Amerikába jöttek, amikor még csak egy éves voltam, és nevet változtattak, hogy semmi se emlékeztesse őket azokra az időkre. Igen, elismerem. A valódi nevem Marcello Viello, nem pedig, Joel Stanford, de minden más, amit olvasott igaz! Minnesota-ban telepedtünk le, és valóban a Harwardon szereztem jogi asszisztensi diplomát! Akár ellenőrizheti is! – húzta ki magát büszkén a férfi, mire Kate bólintott.

-          Megtettem! Ezért tudom, hogy a nevén kívül minden más adat stimmel! Ahogy azt is tudom, hogy a családja, zsidó lévén, nem úszta meg a háborút veszteség nélkül! A nagyapja, és a nagyanyja is táborban haltak meg 1945-ben. Az utolsó deportáltak között voltak, akiket elhurcoltak, még mielőtt Mussolini elbukott volna – folytatta Kate nyugodt hangon, de figyelmét nem kerülte el, hogy Viello arcára semmiféle érzelem nem ült ki – abba a táborba kerültek, amelyben történetesen egy Paolo Mantelli nevű fekete inges is szolgált, és aki arról volt híres, hogy a végletekig kegyetlenül bánt a foglyokkal.

-          Nem tudom, mi közöm ehhez az egészhez – nézett egyenesen a nő szemébe Viello, mire Kate egy fényképet dobott elé, mely Parozzi-t ábrázolta 18 évesen, katona egyenruhában, majd mellé tett egy másikat is, ezúttal az idős Parozzi-ról.

-          Tudott róla, igaz? – kérdezte, miközben hangján jól lehetett érezni, hogy tudja a választ a kérdésre. Ez Viello-nak is feltűnhetett, mert gondolkodás nélkül bólintott, Kate pedig, folytatta – bosszút akart állni. Meg akart fizetni neki, azt akarta, hogy bűnhődjön. Az igazságszolgáltatás elől el tudott menekülni, de maga és a haragja elől nem, igaz? – vázolta fel elméletét a férfinak – a közelébe férkőzött, elérte, hogy a bizalmasa legyen, és azt is, hogy minden lépéséről tudjon.

-          Értem már, mire megy ki a játék – mosolyodott el Viello – azt akarja mondani, hogy én öltem meg. Mert erre csak egy zsidó képes?! – fortyant fel hirtelen, de Kate-ről lepergett a vád.

-          Nem azért, mert zsidó! Azért, mert unoka! Valakinek az unokája, akit ártatlanul kínzott, és gyilkolt meg valaki, akinek eltorzult értékrendje azt helyénvalónak tartotta! – felelte Kate, de Viello megrázta a fejét.

-          Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom egy ilyen gyönyörű nőnek, mint maga, de nem én tettem! Kénytelen lesz tovább keresgélni a lehetséges tettesek között, és higgye el, rajtam kívül van még néhány! – jelentette ki nyugodtan, mosolyogva, majd folytatta – az egyetlen, amiben igaza van, hogy tudtam, kicsoda Parozzi. Csakhogy, sosem érdekelt! A nagyszüleimet sosem ismertem, még a születésem előtt meghaltak. Talán kellett volna éreznem bosszúvágyat, vagy legalábbis valami hasonlót, de nem így történt. Amikor megtudtam, hogy Parozzi háborús bűnös, először felmondtam… aztán meggondoltam magam.

-          Miért? – kérdezte döbbenten Kate, és arcán látszott, nem akarja elhinni, hogy valaki ilyen érzéketlen legyen. El sem tudta volna képzelni, hogy a férfi helyében, ilyen hidegvérrel beszélne.

-          A válasz egyszerű: pénz! Annyi pénzt kaptam, amennyit el sem tudtam költeni! - rántotta meg a vállát mindenfajta sajnálkozás nélkül Viello – lehet ragaszkodni az önérzethez, a becsülethez, de egyikből sem fog tudni megélni, nyomozó! Én a jólétet választottam. Mint látja, jól tettem, mert Parozzi-t így is utolérte a múltja, tehát egyszerre lettem gazdag, és kaptam meg a jóvátételt – dőlt hátra elégedetten a széken, annyira, amennyire csak megbilincselt kezei engedték, majd, mint akinek éppen akkor jutott eszébe, hozzáfűzte – ja, igen! Alibim is van! Aznap este, amikor meghalt, egy gálaest szervezése miatt, megbeszélésen vettem részt. A zakómban talál egy noteszt, keresse Charles Wantworth-öt, ő alátámasztja majd – jelentette ki, miközben tekintete ravaszkásan csillogott, akár egy kígyóé, amikor becserkészi áldozatát. Beckett válasz nélkül állt fel, és indult el az ajtó irányába, még mielőtt azonban, kiment volna, megfordult.

-          Ne higgye, hogy jóvátételt kapott, Mr. Viello! Tekintettel arra, hogy már a kezdetektől tudta, kicsoda valójában Anthony Parozzi, a rendőrség akadályoztatásával fogom megvádolni, és a pénzt, amit kapott a becsületéért, az utolsó penny-ig ügyvédekre költheti! – tette hozzá, majd távozott, magára hagyva a döbbenten utána bámuló férfit. Amint kilépett, szinte beleütközött Javi-ékba.

-          Utánanézünk az alibinek – tartott vele Ryan az asztalához, mire Kate bólintott, és éppen válaszolni akart, amikor kattant a liftajtó, ők hárman pedig, egy emberként néztek abba az irányba.