Lebilincselő büszkeség 7. rész

7. rész

Andrew úgy tett, mintha nem vette volna észre a bizonytalanságot, ami a nőből áradt, miközben Melanie agyában egymást kergették a gondolatok, hogyan tudna kibújni az ígéret alól. Legnagyobb sajnálatára azonban, még mielőtt bármi eszébe juthatott volna, Andrew szólalt meg.

- Remélem, nem azért hallgat, mert meggondolta magát? – kérdezte, jól ráérezve az ügynöknő gondolataira, mire Melanie egyenesen belenézett a szemébe.

- Pontosan erre gondoltam – jelentette ki őszintén, amivel ismét sikerült meglepnie a férfit. Másodszor fordult elő, hogy Andrew megtapasztalhatta, Melanie nem játszadozik, mindig kimondja, amit gondol, és ez egyre szimpatikusabbá tette a szemében. Felüdülést jelentett a számára, hogy nem vezették félre, nem törekedtek arra, hogy azt mondják, amit hallani szeretne, még akkor is, ha ez a válasz korántsem az volt, amire számított. – Semmi hangulatom hozzá, hogy magát fuvarozzam, amikor eltemet a munka. – rántotta ki gondolatai közül Melanie hangja, mely most szárazon, és unottan csengett, a barna szemekben rejlő bizonytalanság miatt azonban, nem tudta a férfit megtéveszteni. Éppen elég nővel volt már dolga ahhoz, hogy felismerje, ha valaki vonzónak találja, csak azt nem értette, miért hadakozik ellene annyira az ügynöknő, hogy közelebbről megismerjék egymást.

- Szívesen boldoggá tenném azzal, hogy fogok egy taxit, de… - kezdett volna bele Andrew, de Melanie közbevágott.

- Még el is hinném, ha legalább egy csipetnyi erőfeszítést tett volna ennek érdekében - jegyezte meg gúnyosan, de a férfi könnyedén siklott át a csípős megjegyzésen, és fesztelenül folytatta.

- De nem szeretek tartozni, és ebből kifolyólag, azt sem szeretem, ha nekem tartoznak - fejezte be megkezdett mondatát higgadtan, miközben közelebb lépett, és hanyag eleganciával támaszkodott meg a nő székének háttámláján. – Már pedig, akár tetszik magának, akár nem, tartozik nekem a kocsim miatt.

- Maga elképesztően pofátlan! – háborgott Melanie, ahogy egyre inkább érezte, hogy nem fog menekülni, és kénytelen lesz hazafuvarozni a férfit, akitől szíve szerint, minél messzebbre került volna.

- Másodszor talál elképesztőnek – utalt első találkozásukra vidám mosoly kíséretében Andrew, mire Melanie égnek emelte a tekintetét.

- És változatlanul pofátlannak is egyben! – helyesbített a nő, mire Andrew megrántotta a vállát, és kissé közelebb hajolt, hogy magába szívhassa a barack illatot. Figyelmét nem kerülte el, hogy Melanie testtartása megfeszül, és idegesen nyalja meg alsó ajkát a kettejük közötti távolság csökkenésének hatására, ő pedig, elégedett mosolyát elnyomva, halkan válaszolt.

- Összetörte a kocsimat, ügynöknő, fizetnie kell – felelte nyugodtan, és hangjának érzéki búgása megborzongatta Melanie-t, aki minden idegszálával azért küzdött, hogy semmi ne látszódjon abból, ami testében végbemegy. Nem értette, hogyan lehet ilyen áruló a teste, és a szíve, hogy azok után, amin Daniellel keresztülment, még mindig hatással vannak rá a hozzá hasonló férfiak.

- A munkámat végeztem! Hajtsa be a tartozást az F.B.I-nál! – lépett hátrébb, hogy növelje a köztük lévő távolságot, és csökkentse a belső feszültséget lelkében, mire Andrew, értve a célzásból, követte a példáját, és ismét kiegyenesedve nézett rá.

- Éppen azt teszem – válaszolta könnyedén, majd még mielőtt a nő bármit szólhatott volna, folytatta – persze, megtehetem azt is, hogy panaszt emelek.

- Panaszt?! – hökkent meg Melanie őszinte döbbenettel a hangjában, mire Andrew színpadiasan bólintott.

- Pontosan! Elvégre, életveszélybe sodort… - felelte remegő hangon, de a szemében táncoló pajkos fények elárulták, hogy ismét a bolondját akarja járatni a nővel, akinek figyelmét azonban, elkerülték az árulkodó jelek, és egyik döbbenetből a másikba esve, hitetlenkedve rázta meg a fejét.

- Életveszélybe… - ismételte meg nyugalmat erőltetve magára, majd folytatta – én? Mikor? Hogyan? – záporoztak a kérdések, mire Andrew töprengve vakarta meg enyhén borostás állát, és a mozdulat azonnal odavonzotta Melanie tekintetét, miközben eljátszott a gondolattal, milyen érzés lenne vajon, ha ujjait végig húzná a markáns arcélen. Szinte ujjbegyében érezte a bizsergést a gondolatra, és zavartan nyelt nagyot, amikor Andrew hangját meghallotta.

- Lássuk csak! Ha csak egy kicsivel is gyorsabban megyek, nem tudok megállni. El kellett volna rántanom a kormányt, és egyenesen az oszlopnak ütköztem volna, az út túl oldalán. Meghalhattam volna, vagy örökre nyomorékká válok! – vázolta fel a sötét képeket egymás után, mire Melanie komoly tekintettel mérte végig.

- Maga hibbant – jelentette ki száraz hangon, mintha egy vitathatatlan tényt közölt volna, de Andrew-t nem tudta kizökkenteni.

- Elképzelhető – hagyta rá a nőre mosolyogva, majd ravaszkásan villant tekintete – hagyna egy hibbantat egyedül kószálni Boston utcáin? A maga lelkén száradna, ha történne velem valami – tette hozzá, mire Melanie égnek emelte a tekintetét. Be kellett látnia, hogy éjszakába nyúlóan vitatkozhatna az idegennel, akkor sem tudná meggyőzni, és noha maga előtt is titkolta, szórakoztatta a férfi. Imponált neki Andrew humora, intelligenciája, ahogy egymásra hangolódtak, és kifejezetten tetszett neki ez az adok-kapok szópárbaj, mely állandó készültségre, és koncentrációra kényszerítette.

- Az ég szerelmére! Hazaviszem, csak fogja már be! – nyúlt kabátja után látszólag mérgesen, miközben minden erejével azon volt, hogy elrejtse az ajkára kívánkozó mosolyt. Tudta, hogy ha józan eszére hallgatna, valóban dühös lenne, amiért a férfi egy olyan helyzetbe kényszeríti, amibe nem akart belemenni, mégis vadul dobogó szívvel bújt bele fekete bőrkabátjába, és csatolta oldalára fegyverét.

- A csúzlit feltétlenül hoznia kell? – mutatott elhúzott szájjal a nő félautomata, 9mm-esére, mire Melanie, kissé eltűrve oldala mellől kabátját, nézett abba az irányba.

- Csak nem attól fél, hogy egy türelmetlenebb pillanatomban lelövöm? – kérdezett vissza válasz helyett, mire Andrew látszólag elgondolkodott a válaszon.

- Nem is tudom… - felelte óvatosan, jól megválogatva a szavakat – a szeme már szórt rám villámokat, mióta ismerem, nem is egyszer. Fogalmam sincs, hogy ha elérek a tűrőképessége határaihoz, hogyan reagál – dobta fel a kérdést, mire Melanie elmosolyodott, most először, mióta találkoztak.

- Ne aggódjon, nem fogom használni maga ellen a fegyverem – nyugtatta meg a férfit, miközben Andrew nem tudta levenni szemét az érzéki ajkakról. Egyre jobban hatalmába kerítette a vágy, hogy megízlelje a cseresznyeajkakat, és egyre inkább érezte, hogy ez a vágy, lassan felemészti. A gondolat, hogy esetleg sosem részesülhet belőle, megrémisztette, mialatt megállapította, hogy a nő még ellenállhatatlanabb, amikor mosolyog. – Túl sok papírmunkával járna – komolyodott el hirtelen Melanie, amivel sikerült kizökkentenie Andrew-t merengéséből, majd a választ meg sem várva, faképnél hagyta, és a lift felé indult.

Andrew némán ült Melanie mellett az autóban, akinek minden figyelmét lekötötte a gyér, de annál kiszámíthatatlanabb éjszakai forgalom a bostoni belvárosban. Időközönként segítségkérőn nézett a férfira, hogy az, útbaigazítsa, de láthatóan igyekezett elkerülni, hogy beszélgessenek. Andrew nem tudta levenni szemét a nő arcáról, melyet sejtelmesen világított meg az utcai lámpák fénye. Szép vonalú orra, kecses nyaka, selymes bőre, szinte hívogatta, hogy simítson végig rajta, ő azonban, ellenállva a kísértésnek, inkább csak tekintetével itta a látványt, kiélvezve, hogy a nő nem veszi észre, titokban figyeli, így büntetlenül megtehette. Bármennyire igyekezett nem gondolni rá, máris rosszul érezte magát amiatt, hogy hamarosan hazaérnek, és neki ismét el kell válnia tőle. Magára marad a vággyal, mely sem éjjel, sem nappal nem hagyja nyugodni.

- Egyenesen vagy balra? -–rántotta ki szomorkás gondolataiból Melanie hangja, mire Andrew az útra irányította figyelmét. Az ügynöknő egy piros lámpánál várakozott éppen, és kérdőn pillantott a férfira, aki megköszörülve torkát igyekezett visszaemlékezni, vajon, mit is kérdezett a nő, miközben a lámpa sárgára, majd zöldre váltott, és a hátuk mögött néhány türelmetlenebb autós dudálni kezdett – Ébresztő! Egyenesen, vagy balra menjek?

- Balra! Mindjárt a harmadik ház. – adta meg gyorsan a feleletet a férfi, mire Melanie felsóhajtott, és bal kezét kitartva a nyitott ablakon, kért elnézést a mögötte lévőktől, mialatt óvatosan elkanyarodott.

- Kezdem azt hinni, hogy tényleg problémák vannak odafent – sandított a férfira fél szemmel, majd, amikor az, értetlenül nézett vissza rá, magyarázatképpen folytatta – én hezitálás nélkül tudom, hol lakom.

- Elkalandoztak a gondolataim – adta meg a választ nagyot nyelve Andrew, és már meg sem lepte, amikor a nő leparkolta az autót, és felé fordulva, egyenesen rákérdezett.

- Merre? – nézett rá várakozón, miközben szíve a torkában dobogott a lehetőségre, hogy talán ő vonhatta el a vonzó idegen figyelmét. Andrew egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy őszintén elmondja, arra gondolt, bárcsak sosem érnének haza, bárcsak sose kellene elválnia tőle, végül meggondolta magát.

- Nem hisz benne, hogy ártatlan vagyok ebben az ügyben, mégis segített. Miért? – adott olyan feleletet, mely valóban érdekelte, igaz, nem ez kötötte le minden gondolatát. Melanie-t meglepte a kérdés, és néhány másodpercig megvárakoztatta a válasszal a férfit, aki biztos volt benne, hogy az ügynöknő ezúttal sem fogja félrevezetni, most is azt mondja majd, amit valóban gondol.

- A bizonyítékok közvetettek voltak, és nekem ennél több kell – felelte nyugodtan, eltitkolva azt, mit súgtak ösztönei, és inkább maradt a tényeknél – ezen kívül, nem nevezném segítségnek, pusztán javasoltam, hogy hívjon ügyvédet. A helyzete indokolttá tette.

- Javaslat, vagy segítség, nem számít. Köszönöm – fúrta mélyen szemét a mogyoró barna szemekbe, mire Melanie kínosan kezdett feszengeni. Amikor már azt hitte, hogy Andrew végre elbúcsúzik, kiszáll az autóból, ő pedig, felszabadulhat, a férfi bizonytalanul köszörülte meg torkát, így jelezve, hogy még korántsem mondta el, amit valójában szeretett volna.