5.
rész
Melanie rezzenéstelen arccal tartotta a
szemkontaktust kollégájával, mintha fogalma sem lenne róla, mire céloz a másik,
miközben Ron ingerülten túrt bele hajába, és karjánál megragadva, húzta arrébb
társát, hogy a kihallgatóban ülő Andrew még véletlenül se hallhassa meg, amiről
beszélgetnek.
- Ne
tegyél úgy, mintha nem tudnád, mire gondolok! Ennyi erővel akár telefonálhattál
is volna helyette az ügyvédjének! – morgolódott Ron, miközben Melanie mélyet
sóhajtott. Tisztában volt vele, hogy a férfinak minden oka megvan arra, hogy
dühös legyen, mégsem érezte, hogy hibát követett volna el. – Mégis, hogy
lehetsz ilyen amatőr? Figyelmezteted, hogy hívjon ügyvéded?! – lovallta bele
magát egyre inkább Ron a számonkérésbe, mire lassan az őrsön egyre többen fordultak
feléjük – Döntsd el, kinek a pártján állsz, Stanford!
- Az
igazság oldalán állok! – vágott közbe Melanie sértetten, amiért egy pillanatra
is megkérdőjelezte társa a szándékait, mire Ron elhúzta a száját.
- Valóban?
Nekem inkább úgy tűnik, a könyörgő kiskutya szemek célba értek nálad! Megenyhültél,
és képes vagy bevenni azt a maszlagot, hogy fogalma sincs, milyen dokumentumokat
írt alá, és hogy a cég számlájáról hova apad el a pénz! Eddig azt hittem, jó
zsaru vagy, aki…
- Elég
legyen Ron! – emelte meg most már Melanie is a hangját, ahogy rájött, mire akar
célozni társa – ne merészelj azzal vádolni, hogy az érzelmeim vezérelnek!
- Ha
nem így van, miért javasoltál neki ügyvédet? – vágott vissza Ron, és
összehúzott szemmel várta a választ.
- Mert
joga van hozzá! – felelte szinte azonnal, Ron azonban, megvetőn horkantott.
- Hagyjál
már ezzel a marhasággal! Nem egy kihallgatást csináltunk már végig együtt, ahol
eszedbe se jutott, hogy a gyanúsítottnak esetleg jogai is vannak! –
csikorogtatta meg fogait az ügynök mérgesen, és arcának minden rezdülésén
látszott, mennyire dühíti, hogy talán Melanie miatt csúszik ki kezükből a bűnös
– Miért éppen most jutott eszedbe? – tette fel a kérdést, de mielőtt a nő
válaszolhatott volna, felelt a saját kérdésére – majd én megmondom! Tetszik neked!
Sikeresen levett a lábadról a vigyorával, azzal, hogy egy percre sem vette le
rólad a szemét, és ne is tagadd, hogy ez hatással volt rád! Elég régóta vagyok
a szakmában ahhoz, hogy észrevegyek bizonyos dolgokat!
- Ron…
- próbált ellenkezni Melanie, miközben hitetlenkedve hallgatta társát. Az
elmúlt években, míg együtt dolgoztak, nem egyszer volt kettejük között szakmai
vita, de még sosem fajult odáig, hogy társa azzal vádolta volna, hogy nem
objektív egy ügy során.
- Nem!
– hallgatatta el egy mozdulattal a nőt James ügynök, miközben folytatta – nem
érdekel, hogy mennyire találod vonzónak, nem érdekel, hogy az ágyadba képzeled
a fickót, de nem engedem, hogy elcseszd az ügyet, világos?!
- Befejezted?
– kérdezte hirtelen halálos nyugalommal, minden érzelem nélkül a hangjában
Melanie, ami annyira meglepte társát, hogy csak némán bólintott, mire a nő mély
levegőt vett, és egészen halkan folytatta – sok mindent elnéztem neked az évek
során, és gyakran a saját bőrömön tapasztaltam, miért nem akarnak veled dolgozni
a kollégák. Nem érdekelt, miket hordanak össze a hátad mögött, nem érdekelt,
mennyire vagy elviselhetetlen a reggeli kávéd előtt, mert pontosan tudtam, hogy
rizikós helyzetben számíthatok rád. De nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy azzal
vádolj, az érzelmeim vezérelnek, és a bizonyítékokkal szemben előtérbe helyezem
a saját érzéseimet. Ha nem vagy hajlandó bízni bennem, ott az ajtó – mutatott a
kapitány irodájának ajtaja felé, majd folytatta – menj be, és közöld a
főnökkel, hogy elválnak útjaink! – jelentette ki, miközben igyekezett minél
mélyebbre űzni agyában a kis hangokat, melyek azt súgták, nem jár messze az
igazságtól társa csalhatatlan ösztöne. Ha nem is az ágyába képzelte Andrew
Wright-ot, nem tagadhatta le, hogy igenis hatással volt rá a közelsége, a zöldes-kék
szemek átható pillantása, az alkaron megremegő izmok látványa, ahogy
megrántotta bilincsbe béklyózott kezét tehetetlen dühében. Hinni akarta, hogy
mégsem ez vezette, amikor a férfinak mentőövet dobott, arra azonban nem tudta a
választ, hogy akkor mi oka volt rá, hogy ezt tegye. Mivel Ron nem mozdult a
helyéről, Melanie apró győzelemnek könyvelte el, és magabiztosan, büszkén
szegte fel állát, és nézett farkasszemet a nála majd’ egy fejjel magasabb
férfival – amennyiben maradsz, és továbbra is a társam akarsz lenni, úgy ne
merészelj még egyszer ilyen hangon számon kérni! A döntéseimnek ismerem az okát
– hazudta szemrebbenés nélkül, majd folytatta – és vállalom a következményeit!
– tette hozzá, mire Ron elhúzta a száját.
- Lesz
is mit vállalnod, mert Johnson felnégyel, ha megtudja, te adtad az ötletet a
ripacsnak, hogy ügyvédet hívjon! – jósolta meg előre a sötét jövőt kelletlenül,
mire Melanie kérdőn nézett vissza rá.
- Mégis,
kitől tudná meg? – kérdezte érdeklődő pillantás kíséretében, és amikor Ron nem
válaszolt, gyanakodva húzta össze mogyoróbarna szemét – csak nem tőled? Ha így
lenne, kénytelen lennék beszámolni én is egy-két apróságról – zsarolta meg
társát hanyag nyugalommal, így eszébe juttatva azokat a megfigyeléseket, amikor
őt egyedül hagyva, inkább egy büfében üldögélt, hogy le ne maradjon kedvenc
rögbi csapata aktuális mérkőzéséről.
- Megtennéd?
– kérdezett vissza meglepetten Ron, és arcán most először jelent meg érzelem,
mire Melanie nagyot sóhajtva rázta meg a fejét.
- Természetesen,
nem. De elvárom, hogy te is tartsd a hátad értem! – figyelmeztette a férfit,
mire az, elgondolkodott egy percig a válaszon, Melanie pedig, úgy érezte,
muszáj megnyugtatni társát. – Hidd már el, hogy nem csesztem el semmit! A
fenébe is, csak közvetett bizonyítékaink vannak, semmi nincs a kezünkben, és
ezt te is pontosan tudod! Azzal, amink van, néhány dokumentum, és aláírás,
elmehetünk a sóhivatalba, de nem a bíróságra!
- Éppen
ezért nem kellett volna rávilágítani, hogy akár ügyvédet is hívhatna! – vágott
vissza Ron, mire Melanie türelmetlenül harapta be alsó ajkát, még mielőtt
valami meggondolatlan szaladhatott volna ki rajta.
- Bízz
az ösztöneimben! – kérte magabiztosan, majd folytatta – valamiért úgy érzem,
semmi köze az egészhez…
- Neked
tényleg orvoshoz kellett volna menned, de nem a lábaddal! Nem vagy normális! –
rázta meg hitetlenkedve a fejét Ron, majd elhúzta a száját – egyébként,
utoljára, amikor az ösztöneidben bíztam, majdnem ott hagytam a fogam! –
elevenített fel egy kellemetlen emléket közös múltjukból, de Melanie könnyedén
rázta le magáról a célzást. Éppen válaszolni akart, megvédeni álláspontját,
amikor egy magas, vékony, sötét hajú, 40-es éveinek elején járó férfi állt meg
mellettük. Keskeny arcán nyugalom tükröződött, és olyan magabiztosság, amelyről
látszott, megszokta, hogy ahol megjelenik, mindenki érdeklődve pillant rá. A
fekete öltöny még vékonyabbnak mutatta cingár alakját, és az aktatáska, melyet
fontossága teljes tudatában szorongatott, hivatalos külsőt kölcsönzött
megjelenésének. Melanie szemöldök ráncolva nézett végig a férfin, aki elegánsan
köszörülte meg torkát, miközben szabad kezének két ujjával, enyhe
türelmetlenséggel igazította meg kifogástalanul megkötött nyakkendőjét, mely
színben tökéletesen passzolt öltönyéhez.
- Keres
valakit? – kérdezte Melanie, miközben hangjában nyoma sem volt a segítőkészségnek,
sokkal inkább az ingerültségnek, amiért az idegen pofátlanul beférkőzött a
beszélgetésükbe.
- A
nevem Dr. Edmund Lazarus, és az ügyfelemért jöttem, Andrew Wright-ért –
jelentette ki magabiztosan a férfi, mint, akinek szemernyi kétsége sincs a felől,
hogy magával is viheti.
- Ez
ám a fürgeség – szívta meg a fogát Ron, miközben tüntetőleg Melanie felé
pillantott, ő pedig, égnek emelte tekintetét, annak ellenére, hogy ő sem
értette, hogyan érhetett ide ilyen gyorsan az ügyvéd, hiszen Andrew-t még el
sem vitték telefonálni. A választ hamarosan maga az érkező szolgáltatta, amikor
folytatta.
- Mr.
Wright titkárnője telefonált, és elmondta, milyen körülmények között hozták be
az ügyfelemet! Követelem, hogy azonnal mutassák be a bizonyítékokat, ami
alapján benn tartják, vagy egyáltalán kihallgatják! Szabad tudnom, mivel
vádolják? – vonta felelősségre a két ügynököt, mire Ron ellenségesen fonta
karba kezét, és sokatmondón Melanie-ra nézett.
- Az
ügyfele egyik alkalmazottját holtan találták a lakásában. A nyomozás során
kiderült, hogy nagy értékű csalásban, pénzhamisításban, és sikkasztásban vett
részt, a dokumentumokon pedig, kivétel nélkül Mr. Wright aláírása szerepel.
Ezen felül, ő a tulajdonosa annak a Bahamákon található bankszámlának is,
amelyre az elsikkasztott pénz átutalásra került – ismertette a lényeget röviden
Melanie, mire az ügyvéd lassan bólogatni kezdett.
- Értem.
Egy aláírás – ismételte meg a számára lényeges részletet, majd kérdőn nézett az
ügynöknőre. Sötét szemében a gunyorosság szikrái cikáztak, amikor megkérdezte –
ennyi? Egy aláírás? Megvizsgáltatták már, hogy valóban az ügyfelem írta-e alá
azokat a papírokat, amikről beszélnek?
- Még
nem, de… - kezdte volna Melanie, mire az ügyvéd megrázta a fejét, mint, akit
egyáltalán nem érdekel a magyarázat további része.
- Milyen
más módon tudják kapcsolatba hozni Mr. Wright-ot a halott alkalmazottjával? –
jött a következő kérdés, mire Ron idegesen szorította össze száját, és ezúttal
Melanie is csendben maradt – gondoltam! Akkor, ha megengedik, az ügyfelemmel
most távozunk! – jelentette ki határozottan, majd további kérdés nélkül nyitott
be a kihallgató helyiségbe. Mielőtt becsukódott volna az ajtó, Melanie még
hallotta, ahogy tájékoztatja a férfit a jelenlegi helyzetről, és megnyugtatja,
hogy hamarosan otthon lehet.
- Remek!
Erről ennyit! – mérgelődött Ron, mire Melanie is dühösen fújtatott.
- Látod?
Nem én toltam el! A titkárnője megelőzött! – jegyezte meg, de hangjából nem
tudta elrejteni a csalódottságot. Maga sem tudta, mi okozza a nagyobb
csalódást. Az, hogy el kell engednie az egyetlen embert, aki kapcsolatba
hozható az üggyel, vagy az, hogy nem láthatja többé a férfit. Utóbbira gondolni
sem akart.
- Most
ettől legyek boldog? – kérdezte Ron morcosan, de Melanie-nak nem volt ideje válaszolni,
mert nyílt az ajtó, és az ügyvéd jelent meg.
- Volna
szíves, valamelyikük befáradni, és levenni Mr. Wright bilincseit? – nézett a
két ügynökre, miközben hangjából jól érezhető volt, hogy ez inkább utasítás,
mint kérés. Ron elégedett vigyorra húzta a száját, és Melanie felé fordult.
- Tiéd
a pálya! Részemről végeztem! – emelte fel mindkét kezét és a választ meg sem
várva, hagyta faképnél őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése