6.
rész
Melanie orra alatt elmormolva egy szitkot, lépett be
a kihallgató helyiségbe, nyomában szorosan az ügyvéddel, aki láthatólag egy
percre sem volt hajlandó magára hagyni ügyfelét. Nyilván meg is fizetik érte
busásan – gondolta magában az ügynöknő, miközben belenyúlt nadrágzsebébe, és
előhalászta onnan a bilincs kulcsait. Ahogy közelebb lépett, tekintete találkozott
a rászegeződő zöldes-kék szemekkel, melyben legnagyobb meglepetésére sokkal
inkább sajnálat, semmint öröm csillogott.
- Sajnálom,
hogy nem tudok segíteni, de kitartok az álláspontom mellett, miszerint, nem követtem
el, amivel vádolnak – hallotta meg a mély baritont, mire higgadtan bólintott.
- A
bizonyítékok maga ellen szólnak – jegyezte meg Melanie, mire az ügyvéd
figyelmeztetőleg köhintett, ő azonban, rá sem hederített.
- Nem
tudom, hogyan került azokra a dokumentumokra az aláírásom, de ki fogom
deríteni! – csendült elszántan a férfi hangja, mire Melanie homlokát ráncolva
nézett rá. Maga sem értette, miért, hirtelen félteni kezdte az előtte ülőt.
Attól tartott, ha valóban ártatlan, ahogy ösztöne súgja, bajba keveredhet, és
úgy járhat, mint az alkalmazottja, Stanley Naftali, amennyiben saját szakállára
kezd nyomozni.
- Ezt
hagyja ránk, Mr. Wright! – próbálta megfékezni a férfit, mire az, elmosolyodott.
- Andrew,
ha kérhetem – nézett mélyen a szemébe a nőnek, aki hirtelen érezte, hogy megint
melege lesz a fehér blúz alatt.
- Kérheti,
Mr. Wright! – bólintott Melanie, szándékosan a férfi vezetéknevét használva
ismét, így jelezve, hogy bár kérheti, nem fogja teljesíteni. Andrew, amint
megértette a válaszban rejlő elutasítást, még szélesebben mosolygott.
- Egyszerűen
lebilincsel a titokzatossága, de jobb szeretem, ha csak átvitt értelemben –
emelte fel sokatmondón kezeit, melyek még mindig fogságban voltak az asztalhoz
rögzítve. Melanie, amint észrevette, zavarát leplezve, szorította össze száját,
és hajolt kissé közelebb, hogy kioldja a bilincset. Andrew egy pillanatra
lehunyta szemét, úgy szívta magába mélyen a nő parfümjének barack illatát,
mialatt érezte, hogy bőre bizseregni kezd, ahogy Melanie haja megcsiklandozza
arcélét. A sóhajt elnyomva nyelt nagyot, miközben akaratlanul simított végig
ujjbegyével a nő kézfején, mire Melanie úgy rántotta el kezét, mintha megégette
volna.
- Szabad,
Mr. Wright – jelentette ki, és rémülten vette észre, hogy hangja kissé
megremeg, mialatt bőre szinte még mindig égett ott, ahol a férfi hozzáért –
még… még alá kell írnia néhány papírt, és távozhat – tette hozzá, megköszörülve
torkát, hogy visszanyerje magabiztosságát, miközben orrából nem tudta kiűzni a
férfi arcszeszének fanyar illatát.
- Természetesen,
állok rendelkezésükre – állt fel Andrew, és ahogy belebújt zakójába, még inkább
kirajzolódtak izmai a fehér ing alatt, mely megfeszült felső testén, Melanie
pedig, minden igyekezetével azon volt, hogy még csak véletlenül se vándoroljon
oda tekintete. – de hálás lennék, ha utána hazafuvarozna – fűzte hozzá, mire
Melanie értetlenül nézett rá, ő pedig, magyarázatképpen folytatta – a kocsim
még mindig szervízben van, tekintettel arra, hogy nem olyan régen, elém ugrott
egy vadmacska, és ilyenkor már esélyem sincs rá, hogy taxit fogjak –
mosolyodott el szemtelenül, mire Melanie fenyegetőn húzta össze a szemét.
- Az
F.B.I vagyunk, nem taxi szolgálat! Biztosra veszem, hogy az ügyvédje órabérébe
bőven belefér egy kis kitérő! – jegyezte meg szárazon, de Andrew sajnálkozva
rázta meg a fejét.
- Én
is azt hittem, de az ügyvéd úrnak halaszthatatlan dolga akadt, és még azt sincs
ideje megvárni, amíg a papírokat aláírom – válaszolta látszólag szomorkásan,
mire az ügyvéd értetlenül nézett rá, a zöldes-kék szemek figyelmeztető
villanása azonban, meggyőzték a férfit, hogy jobb, ha nem ellenkezik.
- Ez
esetben, egy járőr majd készséggel hazaszállítja – felelte Melanie nyugodtan,
miközben keze már a kilincsen volt, hogy előkészíttesse a papírokat, de Andrew
hangja megállította.
- Nem
kétlem, hogy így lenne, de én azt szeretném, ha inkább Ön vinne haza, Stanford
ügynök – válaszolta Andrew, miközben szemét egy percre sem vette le a most
dühösen szikrázó, mély barna szemekről. Tisztában volt vele, hogy őrültséget
művel. Örülnie kellene, hogy kiszabadulhat innen, és olyan messziről el kellene
kerülnie a nőt, amilyen messzire csak tudja, mégsem volt képes megtenni. Bár
esze tiltakozott ellene, szíve minden dobbanása azt verte, használjon ki minden
percet, amit Melanie Stanford közelében tölthet. Fogalma sem volt az okáról, de
megbabonázta az ügynöknő. A barna szemekben rejlő titokzatosság, a telt ajkak érzékisége,
a rejtett szenvedély, mely szinte hívogatta, hogy élessze fel, elvarázsolta,
fogságba ejtette, neki pedig, esze ágában sem volt szabadulni ebből a
rabságból. Meg akarta ismerni, tudni akarta, milyen a nő, amikor felszabadultan
nevet, látni akarta, hogyan húzódnak mosolyra ajkai, hogyan sötétülnek el barna
szemei még inkább a vágytól, hallani akarta a kacagását, tudni akarta, mivel
lehet megnevettetni. Ahhoz semmi kétség sem fért, hogy az ügynöknő akkor is
veszélyesen vonzó volt, ha éppen düh szikrázott szemeiben, de Andrew azt is
tudni akarta, milyen, amikor a düh helyett, más érzelem veszi át szívében a
főszerepet. Gondolataiból Melanie lágy hangja szakította ki, mely most a
szokásosnál keményebben csengett.
- Ha
fuvar kell, elégedjen meg azzal, amit kap! – fonta karba kezeit Melanie, mire
Andrew mosolyogva rázta meg a fejét.
- Megtehetném,
de az itt jelenlévők közül, maga az egyetlen, akinek kiegyenlítetlen számlája
van – válaszolta pimasz mosollyal a szája szegletében, mire Melanie döbbenten
meredt rá.
- Tessék?
Ezt meg, hogy érti?! – kérdezte, miközben tekintete kutatón pásztázta végig az
enyhén borostás arcot, annak jelét keresve, hogy az egész csak egy tréfa.
- Tudja,
mennyibe kerül egy Jaguár sárvédőjének cseréje? – kérdezett vissza válasz
helyett színpadias kétségbeeséssel, mire Melanie unottan húzta el a száját.
- Azt
ne mondja, hogy nyomorba döntené – futtatta végig pillantását sokat mondón a
férfi karóráján, méregdrága zakóján, és szövetkabátján, melyet kezében tartott.
- Engem
nem, de magának két… ha nem háromhavi bérébe kerülne – felelte nyugodt hangon
Andrew, mire Melanie értetlenül húzta össze szemét, ő pedig, folytatta – de
szerencséjére, nekem vaj szívem van, s noha, megtehetném, hogy kifizettetem a
kárt, amit okozott, elnéző leszek, és rendezheti egy fuvarral – tett nagyvonalú
ajánlatot, és már akkor tudta, hogy túllőtt a célon, amikor meglátta a haragot
felszikrázni a mogyoróbarna szemekben.
- Kifizetteti
a kárt, amit okoztam?! Maga ütött el, rémlik?! – emelte meg hangját
hitetlenkedő bosszúsággal Melanie, mire Andrew átlátszó ártatlansággal emelte
fel mindkét kezét védekezőn.
- Elnézést,
de maga ugrott elém, rémlik? – használta ugyanazt a szót, mint a nő, és
élvezettel figyelte, ahogy az érzéki, telt ajkak összepréselődnek. Minden vágya
volt, hogy egyszer megkóstolhassa őket, de tudta, ahhoz el kell érnie, hogy az
ügynöknő ne gyanúsítottként nézzen rá, és hajlandó legyen legalább egy esélyt
adni kettejüknek. Biztosra vette, hogy érdeklődése a nő után csak addig fog
tartani, amíg meg nem kapja, és egyáltalán nem akart még egy hetet, vagy még
többet azzal a nyugtalansággal tölteni, amit az előtte álló okozott neki a
baleset óta. Minél előbb el akarta felejteni, azt pedig, csak úgy érhette el,
ha az övé lesz, ezért pedig, bármit hajlandó volt bevetni.
- Ha
megvizsgáljuk a baleset körülményeit… - kezdett bele tudálékos mondandójába a
mellettük álló ügyvéd, aki eddig néma döbbenettel nézte a szópárbajt, mire
Melanie villámló tekintettel fordult felé.
- Úgy
tudtam, siet! – szűrte fogai között a választ, hangjából pedig, jól kivehető
volt, nem javasolja, hogy ellenkezzenek vele ebben a pillanatban, mire Andrew
szótlanul jelzett a férfinak, hogy tűnjön el, Lazarus pedig, sűrű bólogatások
közepette hagyta el a kihallgató helyiséget. Miután ismét kettesben maradtak,
Melanie Andrew felé fordult. – Mondja, mit akar tőlem? – szegezte egyenesen a
férfinak a kérdést, amivel sikerült meglepnie azt. Andrew-t váratlanul érte a
kérdés, hiszen nem számított rá, hogy a nő ilyen nyíltan rákérdez a
szándékaira. Az eddigi nőknél, akikkel dolga volt, megszokta, hogy játszmákat
játszanak, kerülgetik egymást, nem beszélnek őszintén arról, mit, miért tesz,
vagy mond a másik, így felkészületlenül érte a kérdés.
- Nem
egyértelmű? – kérdezett vissza, hogy időt nyerjen a válaszra, de Melanie nem
kegyelmezett, szótlanul fúrta bele tekintetét az övébe, Andrew pedig, először
elkomolyodott, és már nyelve hegyén volt az ugyanolyan őszinte felelet, mint
amilyen a kérdés volt, végül meggondolta magát, és magabiztosan elmosolyodott –
szeretném, ha kiegyenlítené a számlát, kárpótolna a baleset miatt, és
hazavinne! Mindössze ennyit akarok magától – hazudta szemrebbenés nélkül, mire
Melanie hirtelen elszégyellte magát. Hogy is gondolhatta, hogy egy olyan férfinak,
mint Andrew Wright, éppen ő kellene, amikor nála sokkal különb, előkelőbb,
gazdagabb, kifinomultabb nőket kaphat meg, amikor csak akar. Nevetségesnek
érezte magát, amiért azt hitte, csak azért, mert egyszer kellett egy Andrew-hoz
hasonló férfinak, bármikor képes felkelteni az érdeklődésüket. Andrew figyelmét
nem került el a gyönyörű arcon végbement változás, annak ellenére sem, hogy az,
csak egy pillanatig tartott, és bár számára is új volt az érzés, bűntudatot
érzett, amiért becsapta őt, és eltitkolta, hogy sokkal többet szeretne tőle
puszta fuvarnál. Hirtelen el akarta mondani neki, mennyire lenyűgözi a
személyisége, mennyire vonzza a titokzatosság, ami körbeveszi, és hogy azóta
nem tudja kiverni a fejéből, amióta először találkoztak. – Persze, azt is be
kell vallanom… - kezdett bele kissé feszengve, de Melanie feszesen kihúzta
magát, és a szavába vágott.
- Írja
alá a papírokat, és ha végzett, készséggel tudom le a tartozásomat, Mr. Wright!
- jelentette ki, majd sarkon fordult, és az egyik járőr előtt megállt – kísérje
az urat a tanúknak fenn tartott helyiségbe, ott várja meg, amíg elkészülnek a
papírok. – utasította a férfit, mire az, bólintott, és eltűnt.
Alig
másfél óra múlva, Andrew kutatón futtatta körbe tekintetét a hatalmas
helyiségben, ahol az ügynökök asztalai kaptak helyet, hogy megtalálja a nőt,
aki minden gondolatát kitöltötte. Nem is kellett sokáig keresgélnie, pillantása
hamarosan megakadt egy karcsú alakon, ahogy az egyik asztalon áthajolva, egy
mappát próbált elérni. Andrew mosolyogva lépett közelebb, és nő derekát
megérintve, előzte meg az ügynöknőt, és nyúlt a dokumentumokért. Melanie
meglepetten pillantott fel, és találta szemben magát az igéző zöldes-kék
szemekkel, melyekben ezúttal is huncutság csillogott.
- Végeztem
– jelentette be kisfiús mosollyal az ajkán Andrew, majd átadva a papírokat, folytatta
– igazán élveztem az Önnel töltött estét, de ideje hazamennem. – fűzte hozzá
pimaszul, mire Melanie hezitálni látszott.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés