Lebilincselő büszkeség 4. rész

4. rész

Andrew nem akart hinni a szemének. Az ismeretlen nő állt vele szemben teljes életnagyságban. Az a nő, akit egy álló hete nem tudott kiverni a fejéből, az a nő, akinek orrában érezte barack illatát, akinek igéző barna szemétől nem tudott szabadulni, akinek hangja éjszakánként kísértette és ébren tartotta. Szőkés-barna fürtjeit ezúttal laza copfba kötötte, fehér inge fekete nadrágjába kényszerítve tapadt telt keblére, nyakánál éppen annyira kigombolva, hogy láttatni engedje az alatta megbújó selymes bőrt. Andrew nem válaszolt a nőnek, aki fel sem pillantva a kezében lévő mappából, tűrt füle mögé egy kóbor tincset türelmetlen mozdulattal, miközben társa, a magas, szikár termetű férfi, becsukta a kihallgató szoba ajtaját. Andrew tekintete megigézve vándorolt végig a karcsú alakon. A nő sokkal gyönyörűbb volt, mint ahogy emlékezett rá.

- Maga? – nyögte nehezen válasz helyett, mire az ismeretlen felnézett a papírok felett, és Andrew végre belenézhetett a mély barna szemekbe, melyek már az első találkozásukkor is elvarázsolták, és amelyben ezúttal döbbenet csillogott.

- Maga?! – kérdezett vissza meghökkenten Melanie, miközben észre sem vette, hogy Ron értetlenül mered kettejükre. A kihallgató szobában nem mással találkozott, lehetséges gyanúsítottként, mint azzal a férfival, akinek emlékétől minden igyekezete, és józan eszének figyelmeztetése ellenére sem tudott megszabadulni. Az idegen ezúttal nem öltönyben, és szövetkabátban ült előtte, ahogy találkozásuk pillanatában, mégis Melanie ugyanolyan vonzónak találta, mint akkor. Sűrű, sötétbarna hajából ezúttal is a homlokába hullott néhány tincs, zöldes-kék szemében zavartság tükröződött, ugyanakkor Melanie, mintha cseppnyi örömöt is kiolvashatott volna belőle. Nagy levegőt véve igyekezett magát figyelmeztetni, hogy az előtte ülő férfi egy gyanúsított, miközben helyet foglalt, és hivatalos arckifejezést öltve, nézett rá.

- Hogy van a lába? – kérdezte barátságosan mosolyogva Andrew, miközben szemét egy percre sem vette le a nőről, aki érezte, hogy egyre melegebbnek találja a kis helyiséget.

- Semmi baja – adott rövid feleletet Melanie, miközben agya legmélyebb zugába próbálta űzni annak az estének az emlékét, leginkább azt, milyen érzéseket váltott ki belőle a férfi.

- Örömmel hallom – mosolygott továbbra is Andrew, még mielőtt azonban folytathatta volna, Ron beléfojtotta a szót.

- Ismeritek egymást? – kérdezte érdeklődve, bár arca ebből semmit nem árult el, inkább úgy hatott, mintha zavarná a közjáték, ami megakadályozza abban, hogy a munkáját végezze.

- Igen! Nem! – hangzott fel egyszerre a két ellentétes felelet, mire Ron türelmetlenül sóhajtott, és Melanie felé fordult a válaszért, aki tagadta a nyilvánvaló ismeretséget, Andrew azonban megelőzte.

- Technikailag ismerjük egymást, gyakorlatilag azonban, nem – válaszolta szolgálatkészen, majd azonnal folytatta, amikor Ron várakozón fordult felé – elütöttem egy héttel ezelőtt, amikor teljes átéléssel üldözött valakit, de fogalmam sincs, hogy hívják, ugyanis nem mutatkozott be – tette hozzá sajnálkozva, mire Ron bólintott. Látszólag, neki ennyi elég volt magyarázatnak, Melanie pedig, úgy érezte, itt az ideje, hogy végre a munkára koncentráljon, és ne arra, milyen elképesztően vonzó a férfi, ahogy magabiztosan rámosolyog.

- Örömmel pótolom – felelte határozottan, hivatalos hangon – Melanie Stanford ügynök, a társam Ron James ügynök! – mutatkozott be Melanie, miközben szigorúan vonta össze szemöldökét, és elhatározta, nem engedi, hogy Wright levegye a lábáról sármos mosolyával, érzéki szájával, átható tekintetével.

- Meg kell mondjam, még soha, egyetlen nő sem tett ennyi erőfeszítést azért, hogy vele legyek – dőlt hátra kényelmesen Andrew, miközben elismerte magában, nem tévedett, amikor azt érezte, már az első találkozásnál, hogy a vele szemben ülő nő, más, mint akiket eddig ismert.

- Parancsol? – vonta össze értetlenül szemöldökét Melanie, mire Andrew mindent tudón nézett vissza rá.

- Tudja, én is gondoltam rá, hogy megkeresem, de ellentétben magával, nekem nincsenek ehhez megfelelő összeköttetéseim – vonta meg a vállát sajnálkozva Andrew, és észre sem vette, hogy a barna szemekben a düh szikrái kezdenek lángra lobbanni – ezt levehetnénk? – emelte meg kissé kezét, mely még mindig a bilincs fogságában volt, miközben zavartalanul folytatta tovább – most, hogy rám talált, mit szeretne? – kérdezte pimaszul mosolyogva, Melanie pedig, nem tudta eldönteni, hogy felnevessen vagy felordítson. Mindig is tudta, hogy azok a férfiak, akik közé Daniel, és az előtte ülő is tartozott, pökhendi, beképzelt fickók, akik azt hiszik, csak mert pénzük van, bármit megtehetnek, és bárkit megkaphatnak, de a feltételezés, hogy ő csak azért mozgatott meg minden követ a rendőrségnél, hogy megtalálja Wright-ot, mert nem bír neki ellenállni, még neki is új volt.

- Válaszokat! – válaszolta hideg, kimért hangon, ami elég is volt ahhoz, hogy Andrew azonnal elkomolyodjon. A férfinak csak néhány másodpercre, és arra volt szüksége, hogy ránézzen a nő rezzenéstelen arcára ahhoz, hogy rájöjjön, tévedett, és nem azért ül itt, mert a nő sem tudta elfelejteni azt az estét. Átkozta magát ostobaságáért, amiért azt hitte, az ügynök is érezte azt a bizsergést, amit ő akkor. – Ismeri? – rántotta ki gondolatai közül a nő hangja, miközben elé rakott egy fotót, rajta egy 40-es éveinek közepén járó, ritkuló hajú, szemüveges férfi arcképével.

- Nem – rázta meg a fejét Andrew, mire Melanie és Ron összenéztek, és tekintetükből jól ki lehetett olvasni, nem hisznek neki – kellene? – kérdezte elbizonytalanodva, miközben memóriájában vadul kutatott az arcok és nevek között, de nem ugrott be semmi.

- Segítek – felelte Melanie – Ő itt Stanley Naftali, és a maga alkalmazottja volt. Könyvelőként dolgozott a Wright Industries-nál – próbálta felfrissíteni a férfi emlékeit, de Andrew tanácstalanul vonta meg vállát.

- Sajnálom, nem ismerek minden alkalmazottat – válaszolta nyugodt hangon, mely nyugalom azonnal elszállt, amikor Melanie ismét nyomtatott lapokat vett elő, és a fénykép mellé sorakoztatta őket.

- Ez a maga aláírása? – jött a következő kérdés, mire Andrew kissé előrehajolt, és jobban szemügyre vette a papírokat, majd értetlenül nézett a nőre.

- Igen… vagyis nem! – rázta meg a fejét zavartan, mire Melanie nagyot sóhajtott.

- Döntse el! – utasította szigorú hangon, miközben Ron türelmetlen mozdulattal kezdett kopogni ujjaival a fém asztal felületén.

- Az én aláírásom, de soha életemben nem láttam ezeket a papírokat! – felelte Andrew, mire Melanie és Ron ismét tekintetet váltottak. – Mondják, mi az ördög folyik itt?! Azt hiszem, jogom van tudni! Először is, betörnek az irodámba, szégyenszemre az alkalmazottak előtt hurcol el egy csapat F.B.I ügynök, kutatnak a holmim között, vadidegen pasas fényképét tolják az orrom alá, és olyan dokumentumokat, amiket bizton állítom, hogy nem én írtam alá! Mi a fene ez?! – tört fel belőle, Melanie pedig, meglepetten vette észre az indulat mellett a zavartságot is a zöldes-kék szemekben.

- Mr. Wright, az alkalmazottját két nappal ezelőtt holtan találták a bérlakásában. - világosította fel a nő a férfit, mire az, meglepetten húzta fel szemöldökét, Melanie pedig, nem győzte figyelmeztetni magát, hányszor találkozott már remek színészi képességekkel megáldott gyilkosokkal munkája során – több dokumentumot is találtunk, ami azt bizonyítja, hogy Mr. Naftali sikkasztásban, adócsalásban, és pénzmosásban is részt vett, és ezek mindegyike a maga cégéhez köthető – folytatta nyugodt hangon, miközben Andrew elhűlve hallgatta – kivétel nélkül minden hivatalos papíron az Ön neve szerepel…

- Egy pillanat! – szakította félbe Andrew döbbenten a nőt – ugye, nem azt akarják mondani, hogy engem vádolnak ezzel az egésszel?! – háborodott fel ingerülten, mire Ron vette át a szót.

- Mit gondolt, miért hoztuk be? – kérdezte rezignált hangon, mint akit halálosan untat az egész beszélgetés, és szíve szerint, azonnal rács mögé juttatná a meglévő bizonyítékok birtokában, további nyomozás helyett.

- Nekem ehhez az egészhez semmi közöm, világos?! Azt a fickót most láttam életemben először, az alásírásom pedig, fogalmam sincs, hogy került a papírokra! – jelentette ki határozott hangon, mire Melanie úgy érezte, eljött az ideje, hogy feltegye az egyetlen kérdést, amivel tisztázhatná magát a férfit. Maga sem értette, miért, de reménykedett benne, hogy az előtte ülő ártatlan.

- Mr. Wright, hol volt két nappal ezelőtt, kedd hajnalban kettő és négy óra között? – kérdezte, miközben életében először, lélegzetvisszafojtva várta a választ, és magában imát mormolt, hogy egy atom biztos alibit halljon. Legnagyobb sajnálatára azonban, Andrew megtörten hunyta le szemét, ami már előre vetítette a kedvezőtlen választ.

- Otthon… egyedül – válaszolta halkan, mire Melanie elnyomta a tüdejéből kikívánkozó sóhajt, és immár sokadjára utasította rendre magát, hogy ne hallgasson szívére, mely kitartóan próbálta sugalmazni, hogy a férfi nem követhette el, amivel vádolják, és amire a bizonyítékok utalnak. A választ hallva kénytelen volt elfogadni, hogy ösztönei, ami a férfiakat illeti, ezúttal is becsapták, és hirtelen dühös lett magára, amiért annak ellenére, ami Daniellel történt, megint hagyta, hogy az érzelmei vezéreljék, és emiatt a munkáját sem úgy végezte, ahogy szokta. Úgy érezte, itt az ideje, hogy elvonatkoztasson attól, mennyivel hevesebben ver a szíve Andrew jelenlétében, és attól, hogy még sosem érzett ehhez hasonlót korábban, helyette pedig, a munkájára összpontosítson.

- Rendben, kezdjük elölről! – jelentette ki azzal a határozottsággal, amivel minden gyanúsítottal beszélt – Nézzük csak, hogy is van ez! Van egy könyvelő, aki meglehetősen nagy összegeket lop el egy építkezési vállalat bankszámlájáról, kezdve azzal, hogy hamis költségvetési statisztikákat készít – kezdte sorolni a tényeket, miközben újabb és újabb dokumentumokat sorakoztatott Andrew elé, aki alig győzte követni – egészen addig, hogy az adóelszámolásnál is szép summát csal el. Aztán itt van egy eléggé vitatható üzleti kapcsolat a Royal Boston Casino-val, ahonnan több befektetés is érkezett a céghez, de sehol nincs elszámolva, mindössze egyetlen bankszámlán szerepel a Bahamákon-–tolt elé egy újabb papírt. -–Az egyetlen ember pedig, aki tudott az egészről, persze, magán kívül, két napja halott, a másiknak meg, nincs alibije! Maga szerint, mire utal ez?  - tette fel a költői kérdést Melanie, mire Andrew hitetlenkedve túrt bele sűrű hajába. - Nem tudja? Akkor elmondom én, rendben? Elmondom, szerintem, hogy történt! Apu cége egészen jól jövedelmezett, de nem elég jól ahhoz, hogy az úri életet fent lehessen belőle tartani! Úgy döntött, kell egy kis plusz pénz, így megkereste a leggyengébb láncszemet a cégnél, piti jutalékért rávette, hogy itt-ott csaljon egy kicsit, maga hűségesen aláírta a fiktív számlákat, és költségvetéseket, és boldogan éltek volna, míg meg nem halnak, ha Stanley-ben nem szólal meg Tücsök Tihamér, a lelkiismerete! -–nézett farkasszemet a férfival, aki tagadólag rázta meg a fejét.

- Fogalmam sincs, miről beszél! – jelentette ki ingerülten, miközben halántékán lüktetni kezdett egy ér a visszafojtott indulattól.

- Nem tetszik? Rendben, akkor kezdjük újra! – vonta meg a vállát nem törődöm módon Melanie, miközben érezte, hogy kezd ismét a régi lenni. – Hogy került az aláírás a papírokra?

- Nem tudom! Nem én írtam alá! Hívjanak egy grafológust, az majd alátámasztja, hogy igazat mondok – felelte fáradt hangon Andrew, mire legnagyobb meglepetésére, Melanie egyetértőn bólintott.

- Tehát nem tudott arról, hogy Stanley meglopja? – jött az újabb kérdés, kifogyhatatlanul, mire csak egy fejrázás volt a válasz – egészen két nappal ezelőttig, ugye? Akkor rájött. Rájött, hogy mit művel a háta mögött, és elment a lakására, hogy számon kérje! Mi történt? Túl pimasz volt? Nem akarta beismerni, hogy lopott? Ezért lett dühös? Vagy egyszerűen csak bosszantotta, hogy valaki átverte? – záporoztak a kérdések és feltételezések, Andrew pedig, egyre dühösebb, és elkeseredettebb lett. Csak az apja járt a fejében, és az, mit fog majd szólni, hogy a cég, amit 40 éven át irányított, és épített, az ő keze alatt keveredik ilyen mocskos ügybe. Elöntötte a méreg, ha arra gondolt, milyen szerepe lehet ebben az egészben Will-nek, ahogy az ügynöknőre is egyre dühösebb lett. Mit képzel magáról? Azt hiszi, csak azért mert észvesztően gyönyörű, csak mert a cseresznyeajkai olyan hívogatóak, és mert a barna szemében tűz lángol, mely felforrósítja a vérét, azt tehet, amit csak akar? -–gyűlt benne egyre inkább az indulat, míg végül, fogcsikorgatva szólalt meg.

- Ha rájöttem volna, mit csinál Stanley, az irodámba hívatom, hogy helyben össze tudjon pakolni, és úgy vágtam volna ki a cégtől, hogy a lába nem éri a földet! Nem mocskolom be a kezem patkányokkal! – felelte visszafogott indulattal, majd nagyot sóhajtott, és egyenesen belenézett a barna szemekbe – Higgyenek nekem, amikor azt mondom, hogy az egészhez semmi közöm! Fogalmam sincs, mi folyik itt, de nem én öltem meg, és nem volt részem a sikkasztásban, és a többiben sem! – igyekezett bizonyítani igazát, miközben ösztönösen fogta meg összebilincselt kezével Melanie kezét, aki meglepetten nézett le a ráfonódó erős ujjakra, melyek mégis gyengéden simultak az övére. Idegsejtjei azonnal reagáltak a finom érintésre, szíve hevesebben kezdett dobogni, és úgy rántotta ki kezét a férfiéból, mintha megégette volna magát, miközben Ron égnek emelte a szemét.

- Spóroljon meg nekünk némi időt, magának meg néhány évet, és mondja el az igazat! – vette át ismét a szót Ron, miközben észre sem vette, hogy a két fiatal le sem veszi egymásról a szemét. Melanie nem tudott szabadulni a zöldes-kék szemek fogságából, melyben hiába kereste a bűnbánást, vagy a ravaszságot, csak őszinteséget látott benne.

- Nem én tettem! – ismételte el halkan, lassan a szavakat egymás után Andrew, miközben csak abban bízhatott, hogy az előtte ülő ügynöknő hisz neki, ellentétben társával.

- Ahogy gondolja! Ha tárgyalást akar, megkapja! – szedte össze a mappát Ron érzéketlen nyugodtsággal, majd az ajtóhoz sétált, Melanie pedig, felállt, hogy kövesse.

- Maga sem hisz nekem? – állította meg félúton Andrew hangja, mire Melanie kihúzta magát, és igyekezve nem mutatni, mennyire szeretne hinni, rezzenéstelen arccal nézett vissza a férfira.

- A szavak hazudnak. A bizonyítékok nem! – válaszolta halkan, mégis, mielőtt kiment volna az ajtón, anélkül, hogy hátrafordult volna, hozzátette – talán ideje lenne telefonos segítséget kérni a közönség helyett, nem gondolja? – utalt a híres vetélkedőre a nő, majd távozott. Alig elhagyta a helyiséget, Ron-nal találta szemben magát, aki dühtől szikrázó szemmel, karba font kézzel állt előtte.

- Neked teljesen elment az eszed?! – sziszegte fogai között mérgesen, Melanie pedig, pontosan tudta, mire gondol.