3.
rész
Will homlokán verejték csorgott végig, pupillája
kitágult, és elképedve kapkodta szemét az ajtó és főnöke között, mintha
egérutat keresne. Látva azonban, hogy esélytelen a menekülés, nagyot nyelve
nézett a férfira.
- Ezt
nem mondhatod komolyan! – rázta meg fejét hitetlenkedve, de amikor Andrew csak
szótlanul, keményen állta a pillantását, kínosan feszengeni kezdett – láthatod,
hogy nem kevés pénz, amit eltettem, és beláthatod, hogy egy hónap nagyon kevés
arra, hogy mindent visszafizessek… - próbálkozott együtt érzésre alapozni, de
az ifjú Wright érzéketlenül nézett vissza rá.
- Úgy
látom, az empátiámban bízol – húzta el megvetőn a száját Andrew – nem bánom, legyen!
Tekintsd az empátiám jelének, hogy nem jelentelek fel a rendőrségen! – fűzte
hozzá, miközben zöldes-kék szeme hidegen villant a férfira, legnagyobb
meglepetésére azonban, ahelyett, hogy Clarke könyörögni kezdett volna, ahogy
számított rá, hirtelen elmosolyodott. Apró, közel ülő, szürke szemében a
győzelem szikrái lobbantak fel, amikor felállt, és az asztalra tenyerelve,
közelebb hajolt.
- Lám,
lám! Apuci kisfia keménykedni akar, ugye? – kérdezte gúnyolódva, és Andrew
érezte, egyre nehezebben türtőzteti magát, hogy ne törölje le a vigyort Will
ragyákkal barázdált képéről, mialatt a férfi folytatta – mielőtt megteszed ezt
a lépést, a helyedben, kétszer is elgondolkodnék azon, vajon neked, mennyi
szereped lehet ebben az egészben! – húzódott sunyi, ravasz mosolyra húsos ajka,
mire Andrew értetlenül nézett fel rá, de reagálni nem volt ideje, mert abban a
pillanatban kopogtattak az ajtón, és a titkárnője jelent meg.
- Mr.
Wright, elnézést, hogy zavarok – lépett be a helyiségbe a szőke, kontyot
viselő, vékony testalkatú, 40-es éveinek elején járó titkárnő, aki évek óta
hűségesen szolgálta a vállalatot, és lojalitását többször is bizonyította – a
rendőrség van itt, és Önnel szeretne beszélni – nyögte nehezen, miközben
zavartan igazgatta magán bordó kosztümkabátját a fehér blúz felett. Amint ezt
kimondta, két öltönyös férfi jelent meg, mindketten szürke öltönyt, fehér
inget, és hozzá fekete nyakkendőt viseltek.
- Simon
Riggs ügynök, F.B.I! Szeretnénk, ha velünk fáradna a központi irodába, és
felelne néhány kérdésre – tolta Andrew orra elé az igazolványát a magasabbik
férfi, akinek morcos arcvonásaiból semmi jót nem feltételezett. A fiatalabb,
aki maximum 25 évesnek nézett ki hátrazselézett hajával, vékony testalkatával,
és simára borotvált képével, szó nélkül nyomott egy házkutatási parancsot
Andrew kezébe, majd kiszólt az ajtón.
- Jöhettek!
– adott parancsot, mire legalább 6 egyenruhás lépett be, és kezdték el
módszeresen felforgatni a tágas irodát. A fal mellett álló, kézzel faragott,
cseresznyefából készült polcról kíméletlenül szórták le egyesével a
szakirodalmat, nem kegyelmeztek a bárszekrénynek sem, miközben Andrew döbbenten
állt az események előtt.
- Megtudhatnám,
hogy mi folyik itt? – kérdezett rá kemény hangon az idősebb ügynökre, az
azonban, megrázta a fejét.
- Az
irodában majd válaszolnak a kérdéseire – jelentette ki, miközben az egyik
egyenruhás Andrew mellé lépett, és finoman arrébb tuszkolta, hogy kiszórhassa a
fiókokat, és az asztalon lévő dokumentumokat egy barna dobozba tegye.
- Úgy
látom, nem tudunk tovább beszélgetni, nem is akarok zavarni – araszolt az ajtó
felé Will, mire Andrew-t elfutotta a méreg.
- Nem
mész sehova! Fogadni mernék, hogy miattad vannak itt! – nézett vádlón a
férfira, aki azonban átlátszó sajnálkozással vonta meg vállát.
- Nem
hinném! Határozottan emlékszem, hogy a te nevedet mondta az úr – vigyorgott rá
pofátlanul, de amikor el akart indulni, Andrew utána vetette magát, és
megmarkolva zakóját, erőteljesen megrázta, de az ifjabbik ügynök, és két
egyenruhás lefejtették kezét Will-ről, és az asztalhoz nyomták.
- Engedjenek
el! – igyekezett minél hamarabb kiszabadulni az erős karok fogságából, miközben
érezte, hogy hátracsavarják a kezét, és bilincs kattan a csuklóján – nem
hallják? Engedjenek el!
- Jogában
áll hallgatni, bármi, amit mond, felhasználható maga ellen a bíróságon – kezdte
el sorolni a férfi Miranda jogait az ifjú titán, miközben Andrew lesújtva nézte
végig, hogy Will kaján vigyorral a képén távozik az irodából.
Melanie elmélyülten olvasta asztala mellett az
aktát, melyben aktuális ügyük iratai voltak, miközben fél szemmel látta, hogy
társa unottan forog a székkel, és időnként elhajít egy-egy darts nyilat a
szemközti falra erősített táblára. Meglepetten húzta fel szemöldökét, amikor látta,
hogy még egyik sem talált bele a közepébe, mindegyikkel kivétel nélkül
mellétrafált.
- Valami
baj van? – kérdezte meleg, együtt érző hangon, mire a szikár termetű férfi
felállt, és komótosan a tábla felé sétált, hogy begyűjtse eldobált nyilait. Ron
és ő hat éve voltak társak, és ő azóta próbálta megfejteni a mindig morcos,
zsémbes agglegényt, aki mellé azért osztották be, mert senki más nem volt képes
elviselni a stílusát. A 47 éves férfi sötét haja itt-ott már őszbe fordult,
sötét barna szemében mindig elutasítás, vagy érdektelenség vibrált, arca pedig,
rezzenéstelen nyugodtságról árulkodott. Annak ellenére, hogy a külvilág számára
érzéketlennek tűnt, akit egyáltalán nem érdekelnek más emberek, vagy azok
gondjai, Melanie nem egyszer tapasztalta, hogy a férfi, milyen kedvesen tudott
beszélni az özvegyekkel, vagy az áldozatok más hozzátartozóival. Szilárdan
hitte, hogy a zord külső érzékeny lelket takar, de azzal nem vitatkozhatott,
hogy időnként pokoli nehéz volt elviselni a mindig morgó, és halálosan komoly
Ronald James-t.
- Nem
itt lenne a helyünk! – válaszolta tömören Ron, mire Melanie nagyot sóhajtott.
Tisztában volt vele, hogy társa fő problémája ezúttal éppen ő, vagyis az, hogy
főnökük az egy héttel ezelőtti incidens miatt, szigorított a szabályokon, és
nem engedte terepre őket gyanúsítottért, amíg Melanie lába teljesen helyre nem
jön. Hiába bizonygatta a nő, hogy már semmi baja, és ez részben így is volt,
hiszen, csak akkor érzett fájdalmat a térdében, ha sokáig pihentette, Harry
Johnson különleges ügynököt, a bostoni iroda vezetőjét ez a legkevésbé sem
érdekelte.
- Tényleg
nem, de ha már így alakult, tedd magad hasznossá, és nézd át velem az ügyet,
hogy mire behozzák a fickót, képben legyünk, és megszorongathassuk – javasolta mosolyogva,
de Ron arcán ezúttal sem futott át érzelem, csak kimérten felé fordult.
- Nem
én ugrálok autók elé, szóval, nem az én dolgom, hogy aktákat olvasgassak!
Mindent tudok, amit tudnom kell! – jelentette ki nyugodtan, mire Melanie
reményvesztetten sóhajtott. Megtehette volna, hogy vitába száll a férfival, és
ismét megpróbálja elmagyarázni, hogy nem szándékosan vetette magát a jóképű
idegen autója elé, de úgy döntött, megspórolja mindkettejüknek az időt, és az
energiát, amivel egy felesleges, meddő vita járna. Ahogy felidézte magában az
egy héttel korábban történteket, agyában ismét utat tört magának a férfi
zöldes-kék szeme, melyben pimaszság csillogott, a keskeny érzéki ajkak komisz
mosolya, orrában érezte arcvizének illatát, és szíve szinte ugyanazt az őrült
iramot diktálta, mint akkor, amikor a férfi kávézni hívta. Annak ellenére, hogy
nagyon mérges volt rá a történtek miatt, még akkor is, ha tudta, nem az ő
hibája, nem tagadhatta le azt a tényt, milyen veszedelmesen jóképű volt, és
mennyire szerette volna elfogadni az ajánlatot. A sötétbarna, sűrű haj, melyből
homlokába hullott egy tincs, szinte hívogatta kezét, hogy túrjon bele, és
szántson végig ujjaival, egészen a tarkójáig – csak azt nem értem, miért kell
nekem is az irodában ülnöm, amikor a te lábad tropa! – rántotta ki gondolatai
közül Ron hangja, mire meglepetten kapta fel fejét, és magában elmormolt egy
szitkot, amiért megint hagyta, az elmúlt hét alatt már sokadjára, hogy gondolatai
az ismeretlen idegen körül forogjanak, aki valószínűleg egy szemernyivel sem
különb Danielnél.
- Társak
vagyunk! – válaszolta, megrántva vállait, mire Ron elhúzta a száját.
- Társak!
Nem sziámi ikrek! – jegyezte meg bosszúsan, mire Melanie elfojtott egy mosolyt.
Pontosan tudta, hogy Ron az életét is kockára tenné érte, még akkor is, ha
utána élete végéig hallgathatná a kioktatásokat.
- Hagyd
már a zsörtölődést, és csatlakozz hozzám egy pizzára! Közben pedig, olvasok
neked egy szép történetet – villantotta a férfira legelbűvölőbb mosolyát, azt a
mosolyt, mellyel még a főnöküknél is elért szinte bármit, miközben
meglobogtatta előtte az iratot, amit korábban olvasott, és örömmel látta, hogy
Ron elhúzza a száját, majd lassú léptekkel asztalához megy, és kivesz a
dobozból egy szelet pepperonis pizzát.
Andrew
idegesen dobolt ujjával a fém asztal lapján a kis helyiségben, ahova a két
ügynök kísérte, miután behozták az F. B. I központi épületébe. Zakója széke
karfáján pihent, fehér ingének ujját feltűrte, alkarján megremegtek az izmok,
ahogy türelmetlen mozdulattal rántotta meg kezét a bilincsben. Több ezer
dollárt érő karórája szerint, már legalább két órája bent volt, és fogalma sem
volt róla, hogy miért. Tekintete körbefutott a szobában, melynek szürkés-fehérre
meszelt falai, és az azok egyikén elhelyezkedő tükör nem keltettek túl jó benyomást.
Éppen elég bűnügyi filmet látott már ahhoz, hogy tudja, a tükör valójában egy
ablak, aminek a másik végén nyilván árgus szemekkel figyelik minden mozdulatát.
Nagyot sóhajtva, nézett most farkasszemet képmásával, majd megköszörülte
torkát.
- Meddig
akarnak még itt tartani? – kérdezte, de válasz nem érkezett, ő azonban,
töretlenül folytatta – legalább azt mondják meg, mi a francot akarnak tőlem! –
emelte meg hangját ingerülten, miközben haragosan rántotta meg ismét kezét a
bilincsben, amivel csak azt érte el, hogy az, belevágott csuklójába – az
Istenit! – káromkodta el magát a fájdalomtól, majd csüggedten nézett ismét a
tükörre – jogomban áll telefonálni! – jelentette ki, de a szobára ezúttal is
némaság telepedett – kávét? Azt szabad? – kérdezte érdeklődve, majd
reményvesztetten hanyatlott hátra a kényelmetlen, fémszéken, és hunyta le
szemét, éppen abban a pillanatban, amikor nyílt az ajtó. – Éppen itt volt az
ideje, hogy megnézzék, élek-e még! – morogta haragosan, anélkül, hogy
felpillantott volna.
- Andrew
Lawrence Wright! – hallott meg egy ismerős hangot az ajtó irányából, ő pedig,
döbbenten kapta oda a tekintetét, és amint meglátta a belépőt, azt hitte
álmodik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése