50.
rész
Andrew szíve kihagyott egy ütemet,
amikor meglátta, hogy a kocsi, amiben Melanie és Daniel ültek, hirtelen éles
kanyart vesz, és lefordul a keskeny útról. Egész közel hajolva Vihar nyakához,
még gyorsabb vágtára fogta a csődört, miközben szemét összehúzva próbálta
kivenni, mi történhetett az autóval.
Melanie éles fájdalmat érzett
halántékában, torkát pedig fojtogatta az autó által felvert por. A légzsák minden
finomkodás nélkül vágódott az arcába, ahogy a kocsi egy kisebb dombnak
ütközött, amikor lekormányozta az útról. Fogait összeszorította, arca pedig
fájdalmas grimaszba rándult, ahogy ujjával megérintette homlokát, melyből
csendes ráérőséggel csordogált a friss vér. Fejében mintha milliónyi gonosz kis
manó kalapált volna, amikor oldalra fordult, hogy megnézze, mi történt
Daniellel. Nagyot nyelve kapcsolta ki biztonsági övét, mely korábban az életét
mentette meg, majd közelebb hajolt a látszólag eszméletlen férfihoz. Tekintetével
gyorsan felmérte a károkat. Egyértelmű volt, hogy ezzel az autóval sehogy sem
tudnak tovább menni, tehát valahogy segítséget kell hívnia. A pisztolya, amit
korábban Daniel szorongatott, a kocsi hátsó ülésére keveredett. Éppen akkor,
amikor elnyomva bordáinak kínzó szúrását, hátrafordult, hogy elérje a fegyvert,
Daniel hirtelen elkapta a csuklóját, és tekintetében eszelős fény villant,
miközben közelebb rántotta magához a nőt.
- Te
kis kurva! – sziszegte ingerülten, mialatt ingének ujjába törölte felszakadt
száját – azt hiszed, így meglóghatsz?! Mégis, hova menekülnél? – kérdezte, miközben
nadrágszíjának derékrészéről egy kést vett elő. Melanie jól látta, ahogy a
hosszú pengén megvillan a nap sugara. – Kifelé! – dörrent parancsolón Daniel
hangja, és vadul kirángatta a nőt az autóból, mit sem törődve vele, hogy az
megüti magát. Amikor mindketten az autó mellett álltak, Daniel szemét
összehúzva, hunyorogva nézett körül. Zakója csupa kosz volt, arcát több seb
borította, amit az ütközésnél szerzett, kését pedig változatlanul Melanie
oldalához szorította. – Ez meg mi a fene? – hallotta meg most a férfi meglepett
hangját az ügynöknő, és ő azonnal tudta, hogy Daniel is felfedezte Andrew-t,
ahogy szélsebesen vágtatva, egyre közelebb jutott hozzájuk. A pillanatnyi
zavart kihasználva, Melanie villámgyors mozdulattal lendítette hátra fejét, és
tarkóján érezte, ahogy Daniel orra megreccsen az ütés erejétől. A férfi azonnal
elengedte, ő pedig szembefordulva vele, megragadta a kést szorító kezét, majd
térdét felhúzva kíméletlenül rúgta hasba fogva tartóját. Daniel kétrét görnyedt
a fájdalomtól, de ideje nem volt reagálni, mert a következő pillanatban Melanie
ökölbe szorította a kezét, és minden erejét beleadva ütötte állon, mire a férfi
elterült a földön.
- Melanie!
– hallotta meg most Andrew hangját, ahogy felé vitte a szél a mély baritont,
mire könnybe lábadt szemmel, mosolyogva pillantott fel. Szerelme már csak
néhány méterre volt tőle, amikor Daniel megragadta bokáját, és lerántotta maga
mellé. Melanie teljes súlyával vágódott végig a kemény, száraz talajon,
miközben érezte, hogy a kés, amit korábban megszerzett ellenfelétől, kiesik a
kezéből. Mialatt Daniel ránehezedett, és ökle fájdalmas gyorsasággal sújtott le
az ügynöknő arcára, Melanie jobb kezével a kés után tapogatózott, de Daniel
megelőzte. Melanie érezte, hogy felreped a szája, és látása egy pillanatra
elhomályosult, amikor a férfi ismét megütötte. Csak messziről érzékelte, hogy a
kemény ujjak körbefogják nyaka vonalát, és minden erejével küzdenie kellett,
nehogy megadja magát. Lábát felhúzva, ezúttal ágyékon rúgta Danielt, aki
artikulálatlan hangon ordított fel, a következő pillanatban pedig éles szúrást
érzett bordája mentén, majd hirtelen megkönnyebbült, és a teher, mely eddig ránehezedett,
eltűnt. Tüdeje szaporán kapkodta a levegőt, feje hasogatott, bordája minden
lélegzetvételnél fájón szúrt. Mialatt kezét oldalára tapasztotta, lassan
elfordította a fejét, de csak homályosan látta, ahogy Andrew szinte félholtra
veri Danielt. Fogalma sem volt róla, mikor ért oda hozzájuk a férfi, de még
soha életében nem volt ennyire hálás senkinek, mint neki, ebben a pillanatban.
- Andrew…
- suttogta halkan, mégis határozottan, mire a férfi felkapta a fejét, és aggódó
pillantást vetett rá. Keze megállt a levegőben, ahogy éppen ismét készült
megütni a már majdnem eszméletlen Danielt. Amikor odaért hozzájuk, és meglátta,
hogy Daniel Melanie felett térdel, bal kezével fojtogatja, jobb kezében a
késsel pedig támadni készül, egy percig sem habozott. Egy kobra gyorsaságával
kapta le a nőről a férfit, és az összes dühét és haragját szabadon engedve
kezdte ütlegelni. Csak most kezdett tisztulni elméje, ahogy meghallotta Melanie
hangját. Megvető pillantással mérte végig Danielt, majd undorral az arcán
engedte el, hogy amaz tehetetlenül zuhanjon vissza a földre, ő pedig azonnal
Melanie mellé térdelt. Zakójától megszabadult, és azt ideiglenes párnaként
összehajtva tette a nő feje alá.
- Jól
vagy? – kérdezte nagyot nyelve, mire az ügynöknő erőtlenül bólintott.
- Semmi…
bajom – nyögte fájdalmas, apró sóhaj kíséretében – a bordám… szerintem, eltört
– lehelte alig hallhatóan, Andrew tekintete pedig odatévedt, ahol a nő keze
leszorította oldalát. Szíve kihagyott egy ütemet, amikor meglátta, hogy az
ügynöknő fehér ingén egyre nagyobb foltot ejt a sötétvörös színű vér. Szája
kiszáradt, mellkasát pedig összeszorította a félelem, ha arra gondolt, nem
tudja időben orvoshoz juttatni szerelmét – nagyon fáj… - rántotta ki sötét
gondolatai közül Melanie elgyötört hangja, mire összeszedte magát, és biztatón
rámosolygott.
- Minden
rendben lesz – igyekezett megnyugtatni, és elégedetten dicsérte meg magát,
amiért még egy mosolyt is sikerült kipréselnie magából annak ellenére, mennyire
rettegett, hogy elveszítheti.
- A…
tekinteted… - hunyta le egy pillanatra szemét Melanie, hogy erőt merítsen a
mondat befejezéséhez, miközben ismét apró levegőt vett – nem ezt mondja. Nagy a
baj, igaz? – kérdezte, majd a következő szúró fájdalomnál egész teste
összerándult. Andrew a tehetetlenségtől kétségbeesetten nézett végig az egyre
sápadtabb nőn, miközben megrázta fejét.
- Nem!
Meg fogom oldani! – jelentette ki elszántan, mialatt kezével kisimított egy, a
vértől homlokára tapadt hajtincset.
- Ugyan
már… - hunyta le szemét Melanie, és nem tudta megakadályozni, hogy a
fájdalomtól ki ne csorduljon egy könnycsepp. – Nézz körül – suttogta halkan,
hogy Andrew szinte alig hallotta, amit mondott. – Itt vagyunk… a semmi közepén,
Andrew – kapkodta szaporán a levegőt, miközben érezte, hogy egyre kevésbé
elegendő az az oxigén, amit az apró levegővételekkel tüdejébe juttat – a
kocsinak annyi… a lovad nem bír el mindhármunkat… - sorolta a tényeket,
miközben erősebben szorította le oldalát, majd kissé lehajtva fejét, lenézett a
vértől vörössé vált ingére. – Remek – nyögte nagyot nyelve, ahogy rádöbbent,
nem azért fáj annyira az oldala, mert eltört a bordája, hanem a szúrt seb
miatt, amit Danieltől kapott.
- Gondolkodás
nélkül hagyom itt a semmi közepén ezt a férget! – szűrte fogai között, gyűlölettel
telve a férfi, majd folytatta – ha fel tudsz ülni… csak egy kicsit, akkor
ketten vissza tudunk lovagolni – javasolta magabiztosan, de Melanie megrázta a
fejét.
- Egyedül
gyorsabb lennél – felelte bátran, miközben tekintete könnytől csillogott,
Andrew azonban, határozottan intett nemet.
- Felejtsd
el! Kizárt dolog, hogy itt hagyjalak! – jelentette ki megmásíthatatlan hangon,
mialatt kezét ő is rátette Melanie vérző oldalára.
- Add
ide a fegyveremet – mutatott szabad kezével az autó hátsó ülésére az ügynöknő,
mire Andrew felpattant, és néhány másodperc múlva már a Glock-kal a kezében
térdelt vissza szerelme mellé.
- Egyetértek!
Lőjük le, akkor csak kettőnknek kell hazajutnunk – jegyezte meg, mire Melanie
halkan felnevetett, amitől megint éles fájdalom hasított végig rajta, de
ezúttal már nemcsak bordái mentén, hanem a hátában is érezte a kínzó
szaggatást.
- Andrew…
csak most az egyszer – halkult el Melanie hangja, ahogy észrevette, hogy Andrew
tényleg nem hajlandó magára hagyni – csak most az egyszer tedd meg… amire
kérlek – engedte ki lassan a levegőt, de a férfi zárkózott tekintettel nézett
vissza rá. – Vihar hátán… gyorsan hazaérsz, és… hozhatsz segítséget… -
folytatta tovább lehunyt szemmel, miközben érezte, hogy egyre gyengébbek a
végtagjai, és már szemét is csak nagy nehézségek árán tudta nyitva tartani.
- Melanie!
– simított végig arcán Andrew, amikor látta, hogy az ügynöknő lecsukja szemeit
– Melanie! Ne aludj el! – kérlelte gombóccal a torkában. A vérveszteség
láthatóan lassan átvette a nő szervezete felett a hatalmat, Andrew pedig
életében először tanácstalan volt. Tudta, hogy igaza van az ügynöknőnek, és
Vihar hátán hamarabb megfordulna egyedül, de szívében égető fájdalom nyillalt a
gondolatra, hogy itt hagyja Daniel mellett, sérülten.
- Fáradt
vagyok, Andrew – suttogta Melanie, még mindig csukott szemmel, ő pedig szaggatottan
vette a levegőt. Torkát sírás fojtogatta, miközben érezte, hogy keze, mellyel a
nő bordáján lévő sérülést szorította, már ragacsossá vált a vértől. Agyában
vadul kergették egymást a gondolatok, majd hirtelen felemelte fejét, és a nő
fegyverét magához véve, a még mindig eszméletlen Danielt a vállára dobta, majd
ugyanazzal a lendülettel vágta be a kocsi hátsó ülésére. A csomagtartóból egy
kötelet vett elő, amivel olyan szorosan kötözte meg a férfit, hogy biztos
lehessen benne, ha magához tér sem tud kereket oldani. Amint ezzel végzett,
lehajolt Melanie fölé, és óvatosan, nehogy még nagyobb kárt tegyen benne, a
karjaiba emelte.Azzal sem törődött, hogy inge közben csupa vér lett. Az ügynöknő fájdalmasan nyöszörgött a karjai
között, de fogát összeszorítva tűrte, hogy azt csináljon vele Andrew, amit csak
akar.
- Vihar!
– szólt lovának Andrew, majd dallamosan füttyentett, mire a ló azonnal hegyezni
kezdte a fülét, és komótos léptekkel közelebb sétált hozzá – légy nyugodt,
cimbora, és segíts nekünk – biztatta halkan a lovat, miközben olyan szorosan
fogta magához Melanie-t, amennyire csak tudta. Nagy levegőt véve, puhán ültette
fel a nőt a nyeregbe, majd másodpercekkel később ő is felpattant a lóra, és
óvón ölelve szerelmét, úgy, hogy egyik kezével folyamatosan szorítva tartsa a
sebet, lassú léptekre fogta Vihart. Csak remélni merte, hogy Melanie legalább
olyan erős fizikailag, mint lelkileg, és elég ideje lesz hazavinni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése