51.
rész
Andrew szorosan tartotta karjaiban a
nőt, miközben Vihart a mező felé kormányozta. Éppen ott tartott gondolatban,
hogy megpróbálja gyorsabb ütemre fogni a lovat, amikor vad tülkölés zavarta
meg. Meglepetten kapta fejét a hang irányába, és szívéről mázsás kő súlya
gördült le, amikor meglátta apja kocsiját az úton, ahogy csikorgó kerekekkel
megáll. Az idősebb Wright fiatalokat megszégyenítő fürgeséggel pattant ki a
volán mögül, és futva tette meg feléjük azt a néhány métert, miközben Andrew felé
fordult a lovával.
- Te
hogy kerülsz ide? – kérdezte Andrew, miközben Larry mindkét karját kinyújtva
vette át fiától az immár eszméletlen Melanie-t. Olyan óvatosan, és gyengéden
vette kezébe, mintha gyermekét ölelné át, mialatt fél szemével látta, hogy Andrew
is lepattan a lóról.
- Anyád
mindent elmondott – közölte nyugodt hangon, de szeme szikrázásából jól láthatta
fia, hogy a nyugalomnak egy csepp morzsája sincs a lelkében – később még
számolunk, amiért nem avattál be, de most minél előbb orvoshoz kell juttatni
ezt a lányt.
- Sajnálom,
de nem tudtam… - vont vállat Andrew bűntudatosan, mire Larry csak mérgesen
fújtatott, miközben a hátsó ülésre fektette Melanie-t.
- Erre
most nincs idő! – vetette oda, majd becsukta az ajtót, és a vezető oldal felé
indult – Viharral gyertek utánunk a farmra! – utasította fiát, majd hozzátette
– Cindy majd megnézi, talán stabilizálni tudja az állapotát, amíg segítséget
tudunk hívni – ült be a kormány mögé, de amikor indulni akart, Andrew hangja
megállította.
- Várj!
Őt is vidd magaddal – szólalt meg undorral a hangjában, majd a totálkáros
autóhoz lépett, és minden előzékenység nélkül emelte ki az összekötözött
Danielt, hogy aztán ugyanolyan vadul dobja be apja kocsijának csomagtartójába.
- Megérdemelné,
hogy itt hagyjuk elporladni – szűrte fogai között megvetőn Larry, majd a
választ meg sem várva, indított, és hatalmas porfelhőt hagyva maga után,
elhajtott a farm irányába, Andrew pedig felpattant Vihar hátára, és még
életében nem fogta olyan kemény vágtára, mint abban a pillanatban.
Cindy homlokán
az aggodalom barázdái jelentek meg, amikor lehúzta gumikesztyűjét, és kilépett
a szobából. Az előtérben Andrew várt rá, és amint nyílt az ajtó, idegesen
pattant fel a máskor oly kényelmesnek tűnő fotelből. Larry és Betty, akik
szintén Andrew-val várták a híreket, szomorúan néztek egymásra. Mindketten
hamar szívükbe zárták az ügynöknőt, és annak ellenére szorítottak a két
fiatalnak, hogy már tudták, kezdetben csak álca volt az egész kapcsolat.
- Hogy
van? – csapott le húgára azonnal, mire Cindy biztatón mosolygott rá, Andrew-nak
pedig kétségei sem voltak afelől, hogy pontosan ezt a mosolyt tartogatja
testvére azon betegek hozzátartozóinak, akikkel rossz hírt kell közölnie.
- Elég
mély a szúrt seb, amit kapott – sóhajtott mélyet az ifjú doktornő, akinek nem
volt könnyű dolga azzal a szegényes orvosi készlettel, amit magával hozott.
Áldotta az eszét, amiért belső hangjára hallgatott esze helyett, és annak
ellenére eltette a felszerelést, hogy férje munkamániásnak nevezte miatta.
Amikor apja belépett Melanie-val a kezében, egy pillanatra a lélegzete is
elállt, de ez csak addig tartott, amíg az idős férfi letette a nőt a
szobájában. Akkor felülkerekedett benne az orvos, és már semmi másra nem tudott
gondolni, csak arra, hogyan tudna segíteni. Mégis, pokoli nehéz volt itt állnia
testvérével szemben, akinek minden mozdulatán, arcrezdülésén látta, mennyire
szereti a nőt, és közölni vele, hogy talán örökre elveszítheti. Végül erőt vett
magán, és folytatta – összevarrtam, de sok vért veszített. Mielőbb kórházba kellene
vinni, mert fogalmam sincs, nem okozott-e valamilyen belső sérülést a szúrás.
- A
legközelebbi kórház legalább 3 órányira van! – tört fel kétségbeesetten Betty
torkáról a szó – mégis, hogyan tudnánk eljuttatni oda?
- Felhívom
Ronald James ügynököt – szólalt meg Andrew – talán tud küldeni egy helikoptert
– vélte halkan, majd igyekezve kitörölni fejéből még a lehetőséget is, hogy
elveszítheti Melanie-t, a mobiljáért nyúlt, és tárcsázni kezdett. Alig 10
perccel később már a nő ágya mellett ült, és két kezét az övébe fogva, nehéz
szívvel figyelte, milyen szaporán veszi a levegőt. Ron biztosította őket arról,
hogy pár óra múlva megérkezik a helikopter, hogy kórházba vigye Melanie-t, és
természetesen, Danielről is gondoskodni fognak. Andrew-t megint elöntötte a
gyilkos düh, ha a férfi az eszébe jutott. Szíve szerint, lement volna hozzá a
pincébe, ahol megkötözték, és holtra verte volna, de tudta, Melanie később nem
dicsérné meg ezért a tettéért. Ahogy pillantása megint az ügynöknőre tévedt,
eszébe jutott annak dallamos nevetése, a barna szemében játszó tüzes szikrák,
amikor dühös volt, vagy, ahogy elsötétült a vágytól, amikor megcsókolta. Nagyot
sóhajtva hajtotta le fejét, és homlokán érezte, milyen forró Melanie keze.
- Sajnálom,
Andrew – hallotta meg húga hangját, aki csak pár percre zavarta meg őket, hogy
ellenőrizze Melanie állapotát – tudom, milyen fontos neked.
- Még
soha senki nem volt ennyire fontos – jelentette ki könnyes szemmel Andrew, majd
kérdőn nézett testvérére – mennyire súlyos? – kérdezte, mire húga először
válaszolni akart, majd meggondolta magát, és csak együtt érzőn vállára tette a
kezét.
- Az
állapota nem rossz… - kerülte meg a kérdést, legnagyobb meglepetésére azonban,
Andrew indulatosan rázta le magáról a törékeny kezeket, és felpattant, így fölé
magasodva.
- Ne
kezelj úgy, mint egy nyavalyás hozzátartozót a kórházban! Nem kell a szakmai
rizsa sem! Az igazat akarom hallani! – dörrent a hangja mérgesen, de Cindy egy
percig sem tudott haragudni rá. Általános sebészként megszokta már, hogy az
emberi reakcióknak több formáját is megtapasztalja munkája során, kezdve a
kétségbeeséstől egészen a tehetetlen dühig.
- Nagyon
sok vért vesztett – fogott bele ezúttal olyan őszintén, amennyire csak lehetett
– felszökött a láza, és túl gyors a szívverése. Minél előbb vért kellene
kapnia, és antibiotikumot. A lázát talán tudom csillapítani, van nálam
gyógyszer, de ez még nem lesz elegendő ahhoz, hogy elkerüljük a fertőzést, vagy
az esetleges szövődményeket. – ért mondandója végére, Andrew pedig minden
szóval egyre elkeseredettebb lett.
- Mennyi
időnk van, amíg nem indul el a folyamat? – kérdezte halkan, mire Cindy nagyot
sóhajtott.
- Talán…
két óránk… maximum három – felelte szomorúan – ha le tudom vinni a lázát –
tette hozzá, mire Andrew bólintott, ő pedig elhagyta a szobát, pont akkor,
amikor Betty lépett be.
- Emlékszel?
– szólította meg anyját a férfi, anélkül, hogy tekintetét egy percre is
elszakította volna az eszméletlenül fekvő Melanie-ról. – Azt mondtad, keressem
meg azt a lányt, akit szeretni tudok – elevenítette fel egyik beszélgetésüket,
majd a választ meg sem várva, folytatta – megtaláltam. Megtaláltam, pedig nem
is kerestem – mosolyodott el szomorkásan a férfi, miközben érezte, hogy anyja
keze szeretetteljesen simít végig vállán. – Egyszerűen csak szembejött velem,
és én az első perctől kezdve tudtam, hogy őt akarom.
- Melanie
erős lány – jegyezte meg halkan Betty – biztos vagyok benne, hogy átvészeli ezt
az egészet, és higgy te is ebben.
- Ha
elveszítem, abba belepusztulok – suttogta olyan halkan Andrew, hogy Betty nem
is volt benne biztos, jól hallotta-e a választ. Lehetősége azonban, nem volt
megkérdezni, mert nyílt az ajtó, és Cindy érkezett vissza, kezében injekciós
tűvel.
Andrew tiszta,
sötétkék ingre cserélte a Melanie vérével áztatott fehér inget, és kényelmes
farmernadrágra a szmoking nadrágot. Gondolatai egy percre sem kanyarodtak el a
nőről, miközben a tükör előtt gombolta be ingét. Csak az járt a fejében, hogyan
lehetett olyan vak, hogy nem jött rá, Daniel mit forral a háta mögött. Magát
okolta, amiért nem látta azonnal, mi késztetheti Melanie-t arra, hogy ennek a
fickónak megengedje, hogy hozzáérjen. Átkozta magát, amiért egy percig is
elhitte, amíg anyja fel nem nyitotta a szemét, hogy Melanie visszamenne egy
ilyen férfihoz. De miért is ne hitte volna el? – tette fel magának a kérdést,
hiszen Melanie mindig azt mondta, amit érzett, sosem játszadozott vele. Amit
gondolt, kimondta, és sosem várta el tőle, hogy a fejében olvasson. Talán éppen
ezért nem kellett attól tartania, hogy ő egy percig is megkérdőjelezi, hogy az
igazat mondja-e, amikor azt állította, kibékült Daniellel. Éppen itt tartott
gondolatban, amikor halkan kopogtattak ajtaján, és legnagyobb meglepetésére,
apja lépett be rajta. Andrew szíve hirtelen a torkában kezdett el dobogni,
ahogy arra gondolt, talán azért kereste fel apja a szobában, hogy elmondja,
rosszabbodott Melanie állapota. Larry, mintha olvasott volna fia fejében, alig
láthatóan ingatta meg fejét.
- Csak
beszélgetni jöttem – jegyezte meg, mire Andrew tüdejéből hang nélkül távozott a
levegő, és leült a hatalmas ágyra, melyet alig 24 órája még egy csodálatos
nővel osztott meg, hogy átélje élete legszebb szeretkezését.
- Sajnálom,
hogy nem szóltam arról, mi folyik a cégnél – szólalt meg halkan – és azt is
sajnálom, hogy hazudtam. Én csak féltettelek. Fogalmam sem volt, hogyan reagál
a szíved, ha megtudod, hogy életed munkája veszélyben van.
- Azt
hiszed, egy percig is a cég miatt aggódtam volna? – nézett rá szemrehányón és
fájó tekintettel fiára az idősebb Wright. – A családomnál nincs fontosabb a
számomra, azt hittem, ezt mindnyájan tudjátok.
- Ne
haragudj – hajtotta le fejét Andrew, mire érezte, hogy apja mellé ül, és
vigasztalón karolja át vállát – mennyit tudsz?
- Csak
amennyit édesanyád elmondott – felelte Larry, majd félszegen elmosolyodott –
ami igazából nem sok. Amikor eltűntél az esküvőről, egy ideig próbált falazni
nektek – mesélte el azokat az órákat, amíg Andrew és Melanie távol voltak – de
mivel nem jelentkeztetek, aggódni kezdett, amit nem tudott eltitkolni előlem.
Végre nehezen kibökte, amit hallott. Hálás lennék, ha elmondanád, mi folyik
körülötted – nézett mélyen fia szemébe, és Andrew nagyot sóhajtva fogott volna
bele, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és újdonsült sógora jelent meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése