Lebilincselő büszkeség 53. rész (Befejező rész)

"Kedves Olvasóim! Ennek a történetnek a végéhez is elérkeztem. Csak remélni merem, hogy minden részt, minden sorát élvezettel olvastátok, és legalább annyira szerettétek Melanie-t és Andrew-t, mint én. :) Ha még olvasni is annyira szerettétek, mint én írni, akkor már elégedett lehetek :) Nem ígérem, hogy hamarosan jön egy új történet, de semmi sincs kizárva :) Köszönöm, hogy velem követtétek nyomon a két főhős minden izgalmas és romantikus pillanatát, és azt is, hogy szántatok időt a vélemény írásra, ami nekem sokat jelentett, feltöltődtem tőle, erőre kaptam. :) Remélem, továbbra sem hagytok el, és amikor új sztorival visszatérek, akkor is itt lesztek, és adtok egy esélyt annak a történetnek is :) Köszönöm!" K.B :)
Ui: A hétvégén felkerül egyben a blogra a Téves Diagnózis című írásom is. :)

"Drága Egyetlen Barátom, Tine! Köszönöm, hogy vagy nekem, nekünk! Nem is tudom, mit írhatnék még, amit nem tudsz :) Családtag vagy, valaki, akire mindig számíthatok :) Köszönöm :) Remélem, neked lesz igazad, tudod, miben :) ;)" K.B

53. rész

Két héttel az után, hogy Daniel rács mögé került, Melanie fáradtan dőlt hátra székében, az F.B.I épületében. Kezéből az asztalra dobta az üggyel kapcsolatos dokumentációt, melyben Ron alapos jelentésben vázolta a férfi szerepét a hamisításban, gyilkosságban, mindabban, amivel korábban Andrew-t vádolták. Ahogy eszébe jutott szerelme, szomorú mosolyra húzta száját. Bármennyire is szerette volna gyűlölni, vagy haragudni rá, képtelen volt. A kialakult helyzetért még csak nem is őt hibáztatta, inkább saját magát. Tudta, mivel jár, ha enged a csábításnak, és megnyitja szívét újra, mégsem volt elég óvatos. Beleszeretett egy olyan férfiba, akiről már az első pillanatban tudta, hogy nem hozzá való, ennek ellenére sem bánt meg egyetlen csókot, érintést sem. Tekintete a távolba révedt, gondolatai elkalandoztak, és lelki szemei előtt megjelent a farm, a közös lovaglások, a szenvedélyes, mégis gyengéd szerelmeskedések emléke, amikor ő minden kétely nélkül elhitte, hogy igazán fontos Andrew számára. Ki tudja, talán abban a pillanatban ez valóban így is volt – vélte keserűen – csak akkor változtak meg a dolgok, amikor visszatértek a valóságba. Ostobának érezte magát, amiért abban bízott, Andrew talán meglátogatja a kórházban, és megbeszélhetik kettőjük dolgát. Éppen olyan ostobának érezte magát, mint amilyennek Daniel tartotta a kapcsolatuk alatt. Erre a gondolatra mérgesen hajította a kezében tartott tollat az akta tetejére. Haragudott magára, amiért megint hagyta, hogy megsérüljön az önbecsülése.

- Ha ennyire frusztrál a hiánya, miért nem hívod fel? – rántotta ki gondolatai közül Ron hangja, miközben a férfi helyet foglalt a nőével szemben álló asztal mögött, és kényelmesen hanyatt dőlt rajta. A szék rugói megreccsentek a váratlan teher alatt, de hősiesen bírták a kiképzést évek hosszú sora óta.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz! – vetette oda neki Melanie, miközben ismét felemelte az aktát, és látszólag minden figyelmét annak szentelte, Ront azonban, nem tudta becsapni.

- Tényleg nincs? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mindent tudó mosollyal szája szegletében, és a választ meg sem várva, tovább beszélt – szerintem, pontosan tudod. A Wright kölyök miatt vagy ilyen ideges, nem?

- Nem vagyok ideges, csak fáradt – ellenkezett Melanie büszkén – ha nem tűnt volna fel, két hetet töltöttem kórházban, és ez még csak a második napom!

- Képzeld, feltűnt – válaszolta halálos nyugalommal Ron, miközben laza hanyagsággal kezdte el jobbra-balra ingatni magát a székkel – ahogy az is feltűnt, hogy a védelem alatt te fülig beleszerettél ebbe a fickóba – közölte egyszerűen, mintha az időjárásról beszélgettek volna, és amikor Melanie hevesen tiltakozni akart, egy kézmozdulattal megállította. – Nem most jöttem le a falvédőről Melanie, ahogy rendőrnek sem két napja álltam – folytatta, miközben hirtelen felállt, és az ügynöknő asztalára telepedve, egészen közel hajolt hozzá – hívd fel, és tisztázzátok a helyzetet. Ki tudja, talán nem olyan hólyag, mint, amilyennek gondolom, és észrevette, milyen csodálatos nő vagy – tette hozzá halkan, Melanie szája pedig elnyílt a csodálkozástól. Még sosem hallotta így beszélni társát, de ahogy ránézett annak zavart mosolyára, tudta, nem lenne tanácsos ezt megemlíteni neki, helyette ő is visszamosolygott, melyben azonban inkább szomorúság bujkált, semmint remény.

- Nincs mit tisztázni, Ron – felelte ugyanolyan halkan – a kórházban egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem akar engem – rántotta meg vállát látszólag közönyösen, de a tekintetében megbújó fájdalom árulkodóbb volt minden szónál. – Az egészet el akarja felejteni… beleértve engem is.

- Szóval tényleg egy hólyag! – horkantott megvetőn társa, mire Melanie megrázta fejét.

- Nem az… egyszerűen csak… nem tartozom az ő világába, és ezt ő is látja – válaszolta az ügynöknő, mire Ron mérgesen túrt bele őszülő hajába, és már éppen nyelve hegyén volt, hogy kifejtse véleményét a férfival kapcsolatban, amikor nyílt a liftajtó, és ők egy emberként néztek abba az irányba. Melanie-nak elakadt a lélegzete, szíve pedig gyorsabb ütemre váltott, amikor meglátta, hogy Andrew lép ki rajta. A férfi éppúgy festett, mint aznap, amikor először találkoztak. Fekete szövetkabátját a karján pihentette, izmos felsőtestére sötét zakó feszült, fehér ingéhez tökéletesen passzolt bordó nyakkendője. Hajából ezúttal is néhány kóbor tincs a homlokába hullott, miközben zöldes-kék szeme fürkészőn futott végig az irodán. Melanie nagyot nyelve emelkedett fel székéből, és Andrew, mintha megérezte volna, hogy őt nézik, felé fordult. Amikor tekintetük találkozott, a férfi gondolkodás nélkül indult asztala felé, Ron pedig elhúzta a száját.

- Ha van egy kis esze, a bocsánatodért fog esedezni – jegyezte meg halkan, majd Melanie-ra nézett – ha pedig neked is van eszed, elfogadod – tette hozzá, majd a választ meg sem várva távozott, éppen akkor, amikor Andrew odaért. A fiatal Wright tekintete csak úgy itta magába a nő látványát, akinek hiánya pokollá tette az elmúlt két hetét. Bármennyire is igyekezett kiverni a fejéből, nem járt sikerrel. Éjjel és nappal is folyton rá gondolt, arra, vajon, hogy van, mit csinál, hiányzik-e legalább egy kicsit neki. Noha, megfogadta magának, hogy nem próbálja meg elérni a nőnél, hogy viszontszeresse, és hagyja, hogy bebizonyítsa, megbízhat benne, amikor meglátta az ügynöknőt, minden fogadalmát elfelejtette. Szíve szerint, most azonnal beletúrt volna hullámos, szőkés-barna fürtjeibe, hogy ujjai között érezze puhaságát, ajka pedig bizseregni kezdett, ahogy felidézte a nő csókjának ízét. Melanie a szokásos, hivatalos szürke kosztümöt, és fehér inget viselte, de ez a ruha sem tudta elfelejtetni a férfival, milyen csodálatos testet takar.

- Szia – köszörülte meg torkát Melanie, miközben tekintetét egy percre sem szakította el a férfiról, és érezte, hogy hangja enyhén megremeg, amiért roppant dühös volt magára. – A papírok miatt jöttél? – kérdezte, mialatt igyekezett, hogy minél távolságtartóbbnak tűnjön, és véletlenül se árulja el, milyen szívesen bújna az ölelő karok közé.

- Szia – viszonozta az üdvözlést ugyanolyan sután a férfi, és arcáról jól le lehetett olvasni, zavarban van – ideszóltam még a délelőtt folyamán. A kapitány mondta, hogy lezárult az ügy, már csak az aláírásom hiányzik – válaszolta, miközben agyában csak az kattogott, hogyan lehetséges, hogy elveszítette Melanie-t. Alig két héttel korábban még szerelmesen bújt hozzá a farmon, ő pedig azt hitte, elnyerte a szívét, és a bizalmát, most azonban, úgy beszélgetnek egymással, mint két idegen. Az érzés elviselhetetlennek tűnt, és nemhogy jobban érezte volna magát attól, hogy viszontlátta a nőt, inkább pokoli kínokat élt át, de tiszteletben akarta tartani Melanie kérését.

- Gyere utánam – lépett el asztala mellől az ügynöknő, és ügyelve arra, hogy véletlenül se kelljen közelebb lépnie a férfihoz, elindult az egyik iroda felé, ugyanoda, ahol megismerkedésüket követően várakozott Andrew. Amikor beléptek, a férfi a szobában található kanapéra hajította kabátját, majd kezét zsebébe dugva figyelte, ahogy Melanie összeszed néhány aktát, és homlokát ráncolva lapozgatta a benne található dokumentumokat. Andrew elmosolyodott a látványra, miközben arra gondolt, mennyire szereti még ezt az apró rezzenést is a nő arcán. – Itt is vannak – húzott elő néhány fehér, nyomtatott lapot az ügynöknő, majd tollat vett elő, és Andrew felé nyújtotta. – Csak alá kell írnod, és meg is vagyunk. – tette hozzá, de legnagyobb meglepetésére a férfi ahelyett, hogy aláfirkantotta volna a nevét, kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelben, és olvasgatni kezdett – most mi a fenét csinálsz? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire Andrew ártatlan tekintettel nézett vissza rá.

- Mit csinálnék? Elolvasom, mielőtt aláírom – válaszolta könnyed hangon – csak nem gondoltad, hogy üzletemberként bármit leszignózok, mielőtt elolvasnám? Főként ez az ügy után nem! – jelentette ki, mire Melanie hitetlenkedve nevetett fel.

- Mitől félsz? Hogy rád verjük a Kennedy gyilkosságot? – gúnyolódott a férfival, mert mindennél jobban szerette volna, ha mielőbb elhagyja az épületet. Úgy érezte, nem bírja elviselni, ha tovább marad, ő pedig nem mondhatja el neki, mennyire szereti.

- Azt azért nem – nevetett fel Andrew, de továbbra sem nyúlt a toll után – de fő a biztonság.

- Andrew – hallotta meg most Melanie lágy hangját, mire ránézett, és meglepődött, milyen szomorúság csillant meg annak szemében – a cégetek, és te is teljesen tisztán jöttetek ki az ügyből. Ezért kezeskedem – jegyezte meg halkan, mire Andrew nagyot sóhajtott.

- Tudom – bólintott, és valóban tudta. Biztos volt benne, hogy Melanie mindent el fog követni azért, hogy apja cégét nyomokban se lehessen az egész ügyhöz kötni, de nem akarta aláírni a papírokat. Ha egyszerűen megteszi, már semmi oka nem lett volna az ügynöknő közelében maradni, ő pedig nem akart elmenni. A gondolatát sem bírta elviselni, hogy többé nem láthatja, és bármennyire őrültségnek is hangzott, nem akadt jobb ötlete húzni az időt.

- Akkor írd alá – kérte Melanie nagyot nyelve, majd mély levegőt vett – aztán menj – tette hozzá, mire Andrew úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívében. Ennél nyilvánvalóbban ki sem fejezhette volna a nő, hogy nem akarja többé látni. Nagyot sóhajtott, és a tollat kézbe véve, gyorsan a lap aljára írta nevét, majd távozni készült, de az ajtóból még visszafordult.

- Anyáék üdvözölnek – szólalt meg halkan, mire a nő felkapta fejét, és vadul dobogó szívvel nézett vissza rá – hiányzol nekik – fűzte hozzá, miközben tekintete foglyul ejtette Melanie-t.

- Nyugtasd meg őket, hogy jól vagyok – bólintott szomorúan, Andrew pedig keserűen húzta el száját, és ismét az ajtó irányába fordult, de amikor már a kilincsen volt a keze, idegesen túrt bele a hajába, és hitetlenkedve nézett a nőre.

- Akkor ennyi? – kérdezte, és esze minden intelme ellenére, visszadobta kabátját a kanapéra, és közelebb lépett Melanie-hoz, aki észrevétlenül hátrált néhány lépést az asztalig. Képtelen lett volna elviselni Andrew közelségét úgy, hogy nem érintheti meg.

- Az ügynek vége, Andrew – rántotta meg látszólag könnyedén a vállát Melanie – nem tudom, mit mondhatnék még – tette hozzá, miközben érezte, hogy lelkét fájdalom járja át.

- Mondd azt, hogy neked nem csak ennyit jelentett! – állt meg közvetlenül előtte Andrew, miközben keze már karján pihent, és Melanie gerince mentén bizsergés futott végig érintésétől – hogy nem csak egy ügy voltam a sok közül! Mondd azt, hogy ami kettőnk között történt, sokkal több volt, mint, amit el akarsz hitetni magaddal, és velem is! – emelte meg hangját egyre szenvedélyesebben, és bár tudta, hogy talán feleslegesen harcol, és Melanie nem érzi azt, amit ő, mégsem tudott volna úgy elmenni innen, hogy nem tett meg mindent kettőjükért. Ha egy kis reménye is volt rá, hogy a nő viszontszereti, ő harcolni akart érte. Biztosra akarta tudni, hogy mit érez iránta.

- Én?! – jelent meg őszinte döbbenet a barna szemekben, miközben egy mozdulattal tépte ki magát a férfi kezei közül – Nem én döntöttem úgy, hogy mindent el akarok felejteni, hanem te!

- Igen! Így van! – bólintott Andrew, amivel mélyen megsebezte a nőt, miközben folytatta – el akartam felejteni Danielt! El akartam felejteni, hogy majdnem a karjaim között haltál meg! Nem akarok emlékezni arra a félelemre, ami átjárt a gondolatra, hogy soha többé nem láthatlak! – hadarta egy levegővel, Melanie szája pedig elnyílt a csodálkozástól, mialatt szíve egyre gyorsabb ütemben szinte majd’ kiszakította bordáit. – De téged nem tudlak, és nem is akarlak elfelejteni! – tette hozzá, Melanie pedig hirtelen ráeszmélt, hogy félreértette a férfi szavait a kórházban. A felismerés, mint egy villámcsapás sújtott le rá, és egyszerre világosított meg számára mindent. Ezek szerint, nem kettőjüket, és azt, ami történt, akarta elfelejteni Andrew, csak mindazt a borzalmat, amire ő sem szívesen emlékezett vissza. Gondolataiból a férfi hangja rántotta ki, ahogy folytatta – Szeretlek, Melanie, fogalmad sincs, mennyire, és kizárt, hogy a nélkül hagyjam el ezt az épületet, hogy tudnám, te mit érzel! Tudnom kell! – nézett rá könyörgőn, és arcán látszott, mennyire várja a választ. Andrew mindent egy lapra tett fel, és vadul dübörgő szívvel nézett bele a könnytől csillogó barna szemekbe.

- Szeretsz engem? – kérdezett vissza döbbenten Melanie. Képtelen volt elhinni, hogy egy olyan férfi, mint Andrew, tényleg beleszerethet egy olyan hétköznapi nőbe, mint ő.

- Igen – bólintott a férfi, majd folytatta - azóta szeretlek, amióta belenéztem a dühtől szikrázó barna szemeidbe, és rám parancsoltál, hogy hagyjalak békén.

- Szóval, az egész az én hibám? – kérdezte mosolyogva, miközben érezte, hogy Andrew közelebb húzza magához, és ajkukat már csak néhány centi választotta el egymástól.

- Így van! Ha akkor a lábaim elé omlasz, valószínűleg megkímélhetted volna magad ettől az ostromtól – vigyorgott vissza magabiztosan a férfi, mire Melanie felnevetett, ajkuk pedig lágy, puha csókban egyesült. Nyelvük ösztönösen talált rá a másikéra, és finom táncba kezdett, mialatt olyan szorosan simultak egymáshoz, hogy szinte érezték a másik szívverését. A világ megszűnt körülöttük, már semmi más nem számított, csak a szerelem. Amikor levegő hiányában megszakították a csókot, Andrew, homlokát a nőéhez érintve, kérdezte – érezted? – súgta halkan, és amikor Melanie értetlenül nézett vissza rá, folytatta – mintha visszafelé forogna a Föld – célzott arra, amit a nő mondott megismerkedésük elején, mire egy játékos öklöst kapott válaszként bicepszébe. – Nem válaszoltál a kérdésemre – köszörülte meg torkát enyhe félelemmel a hangjában Andrew – Szeretsz engem?

- Legalábbis nem utállak olyan mélyen, mint, amikor találkoztunk – adott kitérő választ az ügynöknő, de a szeméből sütő szerelem árulkodóbb volt szavainál, ami Andrew figyelmét sem kerülte el.

- Ugyan már, Stanford ügynök! – húzta el száját komisz mosolyra a férfi – maga sosem utált engem, legfeljebb a tudatot, hogy első látásra belém szeretett – válaszolta nagyképű magabiztossággal, mire Melanie döbbenten ingatta meg fejét.

- Tudod, mi vagy te? – kérdezte összehúzott szemmel, mire Andrew ráhajolt az ajkaira, úgy súgta.

- Igen! Elképesztő, de pofátlan – illette magát azokkal a jelzőkkel, melyet már többször is alkalmazott rá az ügynöknő, majd a következő másodpercben ismét birtokba vette annak ajkait, és szenvedélyesen megcsókolta. Amikor elváltak ajkaik, Melanie komolyan nézett fel a férfira.

- Még soha életemben nem találkoztam olyan idegesítő, szemtelen alakkal, mint amilyen te vagy – jegyezte meg, majd folytatta – és reméltem, hogy nem is fogok – fűzte hozzá, miközben Andrew egy pillanatra sem vette le róla a szemét, végül nagyot sóhajtott, és boldog mosoly kíséretében folytatta – ennek ellenére, mégis beléd szerettem. Szeretlek, Andrew L. Wright! – lehelte szinte a férfi szájába a szavakat, Andrew pedig érezte, ahogy a korábbi félelem elporlad szívében, és átadva magát a határtalan boldogságnak, csókolta vissza szerelmét. Olyan szorosan ölelte magához, mintha soha nem is akarná elengedni, és biztos volt benne, hogy végre megtalálta azt a szerelmet, amit eddig csak szüleinél látott, de amire lelke mélyén mindig is vágyott.

VÉGE