Lebilincselő büszkeség 52. rész

52. rész

Mark izgatott arckifejezését látva Andrew reménykedni kezdett benne, hogy talán jobbra fordult Melanie állapota, de csalódnia kellett, amikor sógora megszólalt.

- Megérkezett a helikopter! – közölte örömmel a hangjában, majd mialatt a két férfi csatlakozott hozzá lefelé a lépcsőn, tájékoztatta őket a fejleményekről – Danielt már bepakolták, őt külön géppel viszik, Melanie-t most készíti elő Cindy egy másik orvos kíséretében az utazásra.

- Velük megyek! – jelentette ki Andrew határozottan, mire Mark megtorpant az ideiglenesen kinevezett betegszoba előtt.

- Nem tudom, hogy beférsz-e a gépbe – tördelte kezét csalódottan, mire Andrew elszánt tekintettel nézett vissza rá.

- Az sem érdekel, ha a propellerbe kell kapaszkodnom! - csendült ki olyan eltökéltség a hangjából, hogy Marknak meg sem fordult a fejében, hogy ellenkezzen, csak bólintott, mialatt beléptek a szobába. Cindy és egy fiatal, 30 év körüli orvos épp friss vért adott Melanie-nak, miközben alaposan bebugyolálták egy hőtartó, ezüstszínű fóliaszerű takaróba.

- A láza csillapodott valamennyit, de még mindig bőven 39 felett van – hallotta meg most Andrew a húga hangját, ahogy kollégáját tájékoztatja, mire az, összeráncolta szemöldökét.

- Mikor adta be neki a gyógyszert? – kérdezte, mire Cindy az órájára pillantott.

- Nagyjából egy órája, intravénásan – felelte nyugodt hangon, mire az orvos, aki vörös egyenruhát viselt, sárga csíkokkal az oldalán, elgondolkodva rágcsálta alsó ajkát.

- Hatnia kellett volna – jegyezte meg, és hangjából jól kivehető volt, egyáltalán nem tetszik neki a nő állapota – vegye ki a táskámból a jégakkukat! – utasította a nőt, Andrew pedig döbbenten látta, hogy húga két-három, átlátszó tasakot vesz elő, majd kérdés nélkül begyömöszöli a fólia alá, egészen közel Melanie testéhez. Az ügynöknő pillanatok alatt kezdett el vacogni, szinte összekoccantak a fogai, annak ellenére, hogy homlokán gyöngyözött a verejték. Andrew ajkát összeszorítva, lenyelve a gombócot torkából figyelte, ahogy Melanie az életéért küzd, miközben hordágyra rakták, és a helikopter felé igyekeztek, Larry-vel és Betty-vel a nyomukban.

Két órával később Andrew idegesen járkált a folyosón. Cipőjének kopogása felverte a sebészeti osztály csendjét, ahol Melanie-t elhelyezték. Amint beértek, kötelező vizsgálatok sora következett, és a percek óráknak tűntek, mire feltűnt Cindy. Fehér köpenyében, nyakában sztetoszkóppal Andrew szinte fel sem ismerte az egyébként mindig vidám, harsány színeket kedvelő, olykor gyerekesen viselkedő húgát. Haját ezúttal kontyba kötötte, arcvonásai komolyságról árulkodtak, ahogy felelősségének tudatában közeledett felé.

- Hogy van? – pattant fel a székről, és reménykedő tekintetét húgáéba fúrta, mire az, őszintén rámosolygott, és megsimogatta a karját, így próbálva megnyugtatni.

- Minden rendben lesz – erősítette meg szavakkal is, mire Andrew lehunyt szemmel sóhajtott fel, és adott hálát az égieknek, amiért nem vették el tőle a nőt, akit mindennél jobban szeretett. – szerencséje volt, a szúrás semmilyen fontos szervet nem ért, és nagy károkat sem okozott. Nem lesz szükség operációra. A vérnyomása a kapott vérnek hála stabilizálódott, a láza is lement, összességében, hamarosan rendbe jön – vázolta fel röviden a lényeget Cindy, és felkacagott, amikor Andrew örömében felkapta, és szorosan magához szorítva, megpörgette a folyosón.

- Köszönöm, hugi! Ha te nem vagy… - akadt el a szava, miközben letette a földre, mire Cindy szeretetteljesen szorította meg kezét.

- Most menj haza, és pihenj egyet. Melanie erős altatót kapott, holnap reggelnél előbb nem engedlek be hozzá – jelentette ki szigorú tekintettel, de Andrew jól kiolvashatta belőle a testvéri aggodalmat is, így szokásával ellentétben nem vitatkozott, csak megadón bólintott.

- Felhívom anyáékat, aztán kiveszek egy szobát – egyezett bele, annak ellenére, hogy szíve szerint, az egész éjszakát a nő ágya mellett töltötte volna. Hitt azonban húgának, és tudta, Melanie-nak is szüksége van rá, hogy pihenjen.

Melanie nyelve olyan száraz volt, hogy szinte szájpadlásához tapadt, ő pedig hiába igyekezett nagyokat nyelni, nem sikerült. Torka kapart, oldala fájón lüktetett, ahol Daniel megszúrta. Szeme nehezen szokta meg a beáramló nap sugarait, de erőt vett magán, és résnyire nyitotta őket. Fogalma sem volt róla, hogyan jutott el egy kórházba, de megnyugtatta a tudat, hogy már nem Nashville-ben van. Az utolsó emléke az volt, hogy Andrew fölé hajol, ő pedig kérleli, hogy hozzon segítséget, aztán minden elsötétült. Miközben látása teljesen kitisztult, körbenézett a kis helyiségben. Egy két ágyas szobában feküdt, ágya mellett kis, fehér szekrény árválkodott, rajta egy kancsó vízzel, és egy pohárral, mely szinte hívogatta, hogy töltse ki az űrt, és kortyoljon hatalmasat a friss nedűből. Fogát összeszorítva, feltornászta magát, és oldalát leszorítva, melyet már kötés borított, kinyújtotta kezét a kancsó felé, de esélye sem volt rá, hogy elérje.

- Hát persze! Tegyünk az orra elé egy kancsó vizet, majd hagyjuk, hogy szomjan haljon – morogta maga elé csalódottan, miközben újabb kísérletet tett, hogy elérje célját, ezúttal is sikertelenül.

- Még nem szabadna felkelnie! – lépett be az ajtón egy fehér ruhás, 20 év körüli nővér, akinek szőke fürtjei kontyba tűzve keretezték piros arcát, kék szemét pedig szúrósan futtatta végig Melanie-n – a doktornő meghagyta, hogy feküdnie kell.

- De hiszen fekszem! – ellenkezett Melanie nagyot sóhajtva, bordái pedig azonnal emlékeztették rá, hogy a nagyobb levegővétel még nem a legjobb ötlet.

- Épp az imént láttam, hogy felkelt az ágyból! – fontoskodott tudálékosan az ifjú nővérke, mire Melanie égnek emelte a tekintetét.

- Csak felültem, közben végig az ágyon voltam – feleselt szemtelenül, majd hozzátette - szükségem volt egy pohár vízre, és… - magyarázta volna, de a nővér a szavába vágott.

- Egyelőre csak kortyonként fogyaszthatja! – jelentette ki határozott hangon, mire Melanie mérgesen vonta össze szépen ívelt szemöldökét.

- Én sem kutat akartam fúrni az ágyam mellé, csak a kancsót szerettem volna elérni! - válaszolta sértetten, mire egy mély bariton szakította félbe.

- Én meg még azt hittem, csak velem szemben tudsz ilyen harapós lenni – szólalt meg Andrew az ajtóban állva, mire Melanie meglepetten kapta oda a fejét. A férfi sötét farmert, és világoskék inget viselt, mely ezúttal is úgy feszült felső testére, mintha ráöntötték volna. Haja kócosan lógott homlokába, zöldes-kék szeme vidáman csillogott, Melanie pedig úgy érezte, menten elolvad attól, ahogy ránézett. Láthatólag nem ő volt az egyetlen, akire hatást gyakorolt a férfi, mert a nővérke, aki korábban még hevesen vitatkozott vele, most tinédzser lányokat megszégyenítő módon kezdett kacarászni, és mialatt kezét idegesen bújtatta fehér egyenruhájának zsebébe, szemét lesütve motyogott valamit a délelőtti vizitről, és távozott.

- Szia! – köszönt halkan Melanie a férfinak, aki mosolyogva bólintott, és szemét egy pillanatra sem vette le a nőről. Melanie kórházi hálóinget viselt, szőkés-barna tincsei rendezetlen hullámokban omlottak vállára, homlokán fehér kötés rejtette el a karambol okozta sebet, míg ajka közvetlen közelében, arcának bal felén lilás foltot hagyott Daniel öklének nyoma. Összességében talán nem keltett volna túl jó benyomást egyetlen társaságban sem, ahova Andrew általában járni szokott szabadidejében, ő mégis úgy érezte, még sosem látott Melanie-nál szebb nőt életében.

- Hogy vagy? – kérdezte a férfi, miközben becsukta a szoba ajtaját, és közelebb lépett az ágyhoz. Figyelmét nem kerülte el, hogy Melanie zavartan nyalja meg szája szélét, melyre feszes mosoly költözött.

- Mint, akit megszúrtak – rántotta meg a vállát látszólag nem törődöm módon, de Andrew-t egy percig sem tudta becsapni. Biztos volt benne, hogy Melanie pontosan tudja, milyen közel állt ahhoz, hogy meghaljon. – Adnál egy pohár vizet? – kérdezte az ügynöknő, hogy zavarát leplezze, mire a férfi előzékenyen bólintott, és már ki is töltötte a hűs folyadékot. Amikor átnyújtotta, Melanie szinte mohón emelte szájához, de legnagyobb meglepetésére, Andrew nem engedte el a poharat, hanem szorosan tartotta azt, így kezük összeért egy pillanatra.

- Csak kortyonként, emlékszel? – figyelmeztette huncut mosollyal, mire Melanie csúfolódva nézett vissza rá, de nem reagált, csak szófogadón egy-egyet kortyolt a vízből. Amikor végzett, fáradtan hanyatlott vissza a párnára, Andrew pedig a szekrényre állította a poharat. Jó néhány perc telt el, hogy egyikük sem szólt egy szót sem. A feszültség kézzel tapintható volt közöttük, mintha mindegyik a másiktól várta volna, hogy megtegye az első lépést. Végül Melanie unta meg elsőként a beállt csendet, és megköszörülve torkát, kérdezte.

- Hogy kerültem ide? – tette fel a kérdést, ami ébredése óta foglalkoztatta, mire Andrew nagyot sóhajtott, hogy fejéből kiűzze a képeket, amikor a nő eszméletlenül, vérző sebbel fekszik a karjában.

- Anya mindent elmondott apának, miután mindketten eltűntünk Daniellel, ő pedig utánunk jött – fogta rövidre a beszámolót, mire Melanie bólintott, így jelezve, hogy ő sem kíváncsi további részletekre.

- Köszönöm – mosolyodott el zavartan, és arcán jól látszott, fogalma sincs, mit is mondhatna még. Ha szívére hallgatott volna, rákérdez Andrew-ra, hogyan lesz tovább ezek után. Az ügynek vége, Daniel rács mögött van, a férfit már semmi veszély sem fenyegeti. Visszatérhetnek Bostonba, és mindennél jobban szerette volna tudni, mit érez iránta Andrew. – Sajnálom, amiért hazudtam, és elhitettem veled, hogy Daniel fontos a számomra – nyögte nehezen, mire Andrew szomorkásan elmosolyodott.

- Azt hiszem, nem kell bocsánatot kérned – túrt bele hajába idegesen, miközben felkészült, hogy végre erőt vesz magán, és elmondja, milyen sokat jelent neki a nő – szeretném elfelejteni, ami történt – tette hozzá, mire Melanie úgy érezte, mintha ismét egy kést forgattak volna meg benne, de ezúttal a szívében, és Andrew-nál volt a markolata. Torkában gombóc keletkezett, és a sírás fojtogatta, de erős maradt, és büszkén szegte fel állát. Ha Andrew mindent el akar felejteni, ám legyen. Ő ugyan nem fogja tartóztatni, és könyörögni neki, hogy viszontszeresse. Daniel után megfogadta, hogy soha többé nem alázkodik meg egy férfinek sem, ez alól Andrew sem kivétel, még akkor sem, ha mellette jött rá igazán, mit is jelent a szerelem.

- Igen, ezzel egyetértek! Felejtsük el az egész ügyet! – jelentette ki, mire Andrew nagyot nyelt. Azt hitte, Melanie ugyanazt érezte a farmon töltött idő alatt, amit ő, de most rá kellett jönnie, hogy tévedett. Sosem volt az a fajta férfi, aki erőszakkal tartott volna maga mellett egy nőt, és Melanie-t sem akarta maga mellé láncolni. Nagyot sóhajtva, távolságtartón biccentett.

- Azt hiszem, ideje mennem. Örülök, hogy jobban vagy – préselte ki magából a szavakat, kényszerítve magát, hogy lenyelje az igazán ajkára kívánkozó szavakat, majd hátat fordított, és éppen menni készült, amikor Melanie hangja megállította.

- Andrew! – szólt utána a nő, mire reménykedve fordult hátra – Ha majd kiengednek a kórházból, szeretném, ha bejönnél az őrsre – fogott bele, Andrew pedig érezte, hogy szívében újra éled a remény. Tehát mégis látni akarja őt újra – fészkelte be magát fejébe a gondolat, de csalódnia kellett, amikor Melanie folytatta – vallomást kell tenned, és… aláírni a papírokat – tette hozzá hivatalos hangon, mire a férfi keserűen húzta el a száját.

- Ez a hivatalos út? – kérdezte, mert még mindig bízott benne, hogy a nő csak ürügyet keres arra, hogy újra láthassa.

- Igen! – válaszolta rezzenéstelen arccal az ügynöknő, mire Andrew bólintott.

- Ez esetben, ott leszek – felelte, majd elhagyta a kis helyiséget, Melanie pedig érezte, hogy a könny, amit egészen eddig a pillanatig visszatartott, végig csorog az arcán. Már akkor tudta, hogy ebben a kapcsolatban megint csak ő fog sérülni, amikor belekezdett, mégis hitt benne, hogy szerencséje lehet, és a férfi viszontszereti majd. A tény azonban, hogy el akarta felejteni a történteket, és hogy csak azért jön be az irodába, mert ez a hivatalos protokoll, minden reményét szertefoszlatta. Keserűen vette tudomásul, hogy Andrew egy valamiben nem különbözik Danieltől, abban, hogy ő sem szereti.