Alvilági ölelés 50. rész

 

50. rész

Alison fáradtan dobta le táskáját az előtérben, miközben mélyet szippantott az ínycsiklandozó illatból, mely az egész házat betöltötte. Kabátját a fogasra akasztotta és cipőjét lerúgva, csendben lépkedett a konyha felé, ahol férje, Nick éppen a vacsorát készítette. Ajkára szerelmes mosoly költözött, és vállát megtámasztva a boltív oldalán, mellkasa előtt keresztbefont karokkal figyelte, amint a férfi óvatosan a lábas fölé hajol, és egy főzőkanál segítségével megkóstolja a szószt, amit készített. Alig fél éve voltak házasok, ő pedig minden nappal jobban szerette Nicholas-t és egyetlen másodpercig sem bánta meg, hogy akkor, egy évvel korábban az F.B.I irodájában nem hagyta, hogy kilépjen az ajtón. Bár beletelt egy kis időbe, mire megszokta, hogy nem Adriano a neve, ráadásul ezzel egy időben saját új személyazonosságával is meg kellett barátkoznia, abban nem tévedett, hogy Nicholas ugyanaz az ember, akit Alvarez mellett megismert. Minden alkalommal éreztette vele, mennyire szereti, számtalanszor kedveskedett neki egy csokor virággal, édességgel, vagy éppen, ha korábban végzett a knoxville-i rendőrségen, ahol elhelyezkedett, gyakran várta vacsorával, mire ő hazaért a helyi kórházból, épp úgy, ahogy ma is tette. Azóta, hogy az irodában találkoztak, egyetlen napot sem töltöttek egymástól távol. A központi épületből a védett házba mentek, ahol Alison összecsomagolt, és Nick társaságában Knoxville-be költöztek, ahol a doktornő már másnap munkába állhatott. Legnagyobb örömére, Nicholas úgy döntött, hogy ő is belép a tanúvédelmi programba, de mint alvó ügynök, továbbra is kapcsolatban maradt az F.B.I-al, akik elintézték, hogy a helyi rendőrségnél kapjon munkát. Noha tartott tőle, hogyan tud beilleszkedni a kisvárosi életbe, ahol szinte mindenki ismert mindenkit, szerelme, csakúgy, mint az Alvarez villájában való tartózkodást, ezt is megkönnyítette a számára, és különös nyugalmat jelentett a tudat, hogy a közelében van, és számíthat rá, arra, hogy bármitől megvédené. Miközben az elmúlt egy év eseményei körül keringtek gondolatai, lassan közelebb sétált a férfihoz, majd hátulról átkarolta derekát, és lábujjhegyre állva, belecsókolt a nyakába. Nicholas lehunyta egy másodpercre a szemét, és elmosolyodva fordult meg, hogy karjai közé zárhassa feleségét, miközben egyetlen mozdulattal zárta el a főzőlapot.

- Már azt hittem, sosem jössz ide hozzám – lehelt puha csókot az ajkára, mire a doktornő kétkedve húzta fel szépen ívelt szemöldökét, miközben karjait Nick nyaka köré fonta, úgy simult hozzá.

- Azt akarod mondani, hogy tudtad, hogy a hátad mögött állok és nézlek? – kérdezte gyanakvással a hangjában, mire férje határozottan bólintott.

- Pontosan – erősítette meg szóban is, majd folytatta – az akadémián a kiképzés során megtanították, hogyan érezzük meg a levegő változásából, ha jön valaki – magyarázta nagyképűen, de a szája sarkában megbúvó mosoly elárulta, hogy nem gondolja komolyan, és amikor tekintete találkozott Alison összehúzott szemével, hozzátette – és láttam az ablakból, ahogy befordulsz az autóval a felhajtóra – mosolyodott el vidáman, mire a doktornő felnevetett és megcsókolta. – Milyen napod volt? –  kérdezte, miután ajkaik elváltak egymástól, finoman végig simítva derekán, miközben felesége játékosan forgatta meg ujjai között ingén a gombokat.

- Lássuk csak – emelte égnek a szemét, miközben gondolatban végig zongorázta a kórházi ügyelet hosszú óráit – három operáció, két förtelmes kávé és egy házassági ajánlat – sorolta alsó ajkát rágcsálva, és elégedetten látta, hogy az utolsó szónál Nick szemöldöke a magasba szalad.

- Megkérték a kezed? – kérdezte, és hangjából nem tudta elrejteni a féltékenység szikráját, a doktornő pedig komoly arccal bólintott.

- Igen – válaszolta nyugodtan – Norman-nek hívják, udvarias, kedves, romantikus – kereste a megfelelő jelzőket, és csak nehezen tudta visszafojtani a nevetését, amikor látta, hogyan komorul el egyre jobban férje arca – olyan kék szeme van, amilyet még nem láttam, hozzá dús, szőke haja – sóhajtott fel, Nick pedig kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát –  a maga 9 évével egész jóképűnek mondanám – tette hozzá, mire Nicholas elnevette magát, és megkönnyebbülten tűrte el felesége homlokából a haját, melyet azóta is ugyanolyan röviden és barnára festve hordott, és amely mindig emlékeztette őket, milyen szerencsések, hogy egymásra találtak.

- Igent mondtál? – kérdezte mosolyogva, Alison pedig büszkén kihúzva magát bólintott.

- Természetesen – jelentette ki olyan hangon, mintha mi sem lenne egyértelműbb, mialatt keze végig simított férje széles mellkasán, és átkarolva nyakát, egészen közel húzta magához – szóval, ha megtennéd, hogy aláírod a válási papírokat… – tette hozzá huncut mosollyal szája szegletében, de Nick határozottan rázta meg fejét.

- Majd, ha fagy – közölte halálos nyugalommal, miközben tekintetében a szerelem villant – szegény Norman kénytelen lesz megbarátkozni a gondolattal, hogy agglegény marad – tette hozzá, és amikor Alison halkan felnevetett, ráhajolt az ajkaira és lágyan megcsókolta. Nyelvük puhán, selymesen találkozott, és gyengéd táncba kezdett. – Nagyon elfáradtál? – suttogta két csók között Nicholas. Hangjából, és abból, ahogy tenyere lassan bekúszott a doktornő inge alá, végig simogatva gerince vonalát, egyértelmű volt, mire is kíváncsi egészen pontosan, mire Alison csábítón húzta végig nyelvét alsó ajkán, keze pedig ügyesen pattintotta ki férje ingén a gombokat.

- Tudod, mi az egyik nagy előnye… ha orvos vagy? – kérdezte kihívón felhúzott szemöldökkel, miközben tenyere bekúszott az ing alá, és érzéki lassúsággal szántott végig a meztelen, bronzbarna bőrön, és elégedetten mosolyodott el, amikor meglátta, hogy Nick-nek elakad a lélegzete – az, hogy… - hajolt közelebb, apró csókot lehelve a széles mellkasra – bármikor képes vagy energiát mozgósítani… - mosolygott rá sokatmondón, mire Nicholas is elmosolyodott, és ajka szenvedélyesen csapott le a nőére, hogy forrón megcsókolja, ő pedig készségesen viszonozta a csókot, mely egyetlen másodperc alatt képes volt felforrósítani a vérét. Nicholas keze előre vándorolt, és telt kebleit becézte, ajka pedig érzéki lassúsággal vándorolt át nyakára, és azt szórta tele apró, finom csókokkal. Alison felsóhajtott, és kissé oldalra fordította fejét, úgy élvezte az érintéseket, de szemöldöke ráncba szaladt, amikor meglátta az étkező asztalon heverő borítékot.

- Ez mi? – kérdezte, mire Nick lustán elmosolyodott, és anélkül válaszolt, hogy egy percre is abbahagyta volna a kényeztetést.

- Azt hittem, egyértelmű – motyogta nyakába két csók között, de amikor felesége nem válaszolt, meglepetten távolodott el tőle – gondoltam, hangulatba hozlak, de…

- Nem, nem – rázta meg fejét Alison, így egyértelművé téve, hogy nem a csókokra gondolt, és nem állta meg mosolygás nélkül, amikor meglátta Nick szemében a csalódottságot – a levélre gondoltam – emelte fel a borítékot az asztalról, miközben finoman szájon csókolta a férfit.

- A főügyészségtől jött – komolyodott el Nick – meg akartam várni vele a vacsora végét – tette hozzá, Alison pedig azonnal feltépte a borítékot és szeme gyorsan futotta át a sorokat.

- Collins küldte – szólalt meg halkan, miközben nagyot nyelt, és keze önkéntelenül kezdett remegni. Gyomra görcsbe rándult, tekintete pedig türelmetlen sietséggel vándorolt a lap aljára, hogy megkerülve a hivatalos zsargonokat, végre megtudja, mit akar tőle az ügynök. Bár tisztában volt vele, hogy a múltjától nem szabadulhat meg soha, és az, mint egy sötét árnyék mindig a nyomában lesz, remélte, hogy a tárgyalás végeztével, és azzal, hogy ítéletet mondtak, legalább megpróbálhat nyugodtan tovább élni. Négy hónappal korábban, amikor Alvarez ellen vallott a tárgyaláson, a férfi indulatosan fenyegette meg, hogy a föld alól is előkeríti, és bosszút áll rajta, ő mégis félelem nélkül állt fel a tanúk emelvényére, és számolt be egyenesen mindarról, ami a tudomására jutott. Az ő biztonsága érdekében, az ítélethozatalt már nem várták meg, amint megtette a vallomását, szigorú őrizet mellett szállították vissza Knoxville-be, miközben Collins nem győzte bizonygatni, hogy Alvarez-nek esélye sincs arra, hogy megtalálja. Mint mondta, az embereit folyamatosan figyelik, a maffiavezér pedig semmiféle kapcsolatot nem tarthat fent a külvilággal. Néhány héttel később egy levélben értesítette róla, hogy a maffiavezér életfogytiglani börtönbüntetést kapott a feltételes szabadlábra-helyezés lehetősége nélkül, így most végképp nem értette, hogy mi történhetett. Ahogy tekintete a lap aljára ért, szája elnyílt a döbbenettől, és értetlenül nézett Nicholas-ra, akinek arcán látszott, hogy ő már birtokában volt annak az információnak, amit ő megtudott az imént. – Alvarez… meghalt… - nyögte kétkedő hangon, mire Nicholas bólintott.

- A zárkájában találták meg – egészítette ki a rövid, tömör mondatokban vázolt levelet, ezzel is egyértelművé téve, hogy miután elolvasta azt, utánanézett a dolgoknak – úgy tűnik, az egyik rabtársa szíven szúrta egy kihegyezett fogkefével – ért mondandója végére, mire Alison nagyot sóhajtott.

- A sors nem szánt neki kegyesebb halált, mint Paul-nak – jegyezte meg, de hangjában nyoma sem volt az örömnek, sokkal inkább megkönnyebbülést érzett, amiért többé már nem kellett tartania a férfitól. – De miért ölték meg? – ráncolta össze szemöldökét kérdőn, mire Nicholas tanácstalanul vonta meg vállát.

- Nem tudom, csak egy üzenetet találtak, amit a mellkasára dobtak – válaszolta és amikor Alison várakozón nézett rá, folytatta – „életet életért” – ismételte el, amit kollégája a telefonban mondott, és abból, hogy a doktornő értetlenül ráncolta össze szemöldökét, tudta, hogy annak fogalma sem lehet, mit jelentenek a szavak. – Ismersz egy bizonyos Alfred Cronin-t? – kérdezte halkan, mire felesége döbbenten nézett fel rá.

- Igen… én operáltam, és… - akadt el egy pillanatra, majd szégyenkezve, bűntudatosan húzta el a száját – és kihajítottam a szobájából a menyét és a fiát, amikor a betegágya felett az örökségen marakodtak – vallotta be, mire Nick elnyomott egy mosolyt – de, hogy jön ez most ide?

- Megeresztettem pár telefont, és úgy tűnik, hogy benne lehet a keze az Alvarez elleni támadásban – sóhajtott mélyet, majd tanácstalanul túrt bele sűrű hajába, miközben az orvosnő hitetlenkedve ingatta fejét. – Tudomást szerezhetett valahonnan a történtekről, és törleszteni akart Alvarez-nek azért, amit veled tett – folytatta a férfi, Alison pedig alig tudta elhinni, amit hallott. Jól emlékezett rá, milyen hálás volt neki az idős férfi, amiért megvédte, és valahányszor meglátogatta, mindig elmondta, hogy bármikor számíthat a segítségére, de azt álmában sem gondolta volna, hogy idáig merészkedik, annak ellenére sem, hogy mindenki tudta, milyen befolyásos férfi. – A jelek szerint, felbérelhetett valakit, de persze, ez csak feltételezés, bizonyíték az nincs rá.  Ha nagyon belenyúlnának a kollégák az ügybe, talán rá lehetne bizonyítani, de úgy tűnik, az F.B.I-nak sem sürgős, hogy megtalálják a tettest. Az akta szerint egyszerű börtöngyilkosságként zárták le az ügyet – hatoltak el hozzá férje szavai, mire nagyot sóhajtott.

- Talán jobb is így – simított végig homlokán Alison, de hangjából bizonytalanság áradt, miközben Nicholas az álla alá nyúlt, így kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Ez tudod, mit jelent, ugye? – kérdezte halkan, és amikor a doktornő nem válaszolt, folytatta – vége van! Szabad vagy, a szó legszorosabb értelmében! Már nem kell többé Alexandra Silverman-ként élned, újra visszatérhetsz a régi életedhez – világított rá egy fontos tényre, miközben szíve őrült iramot diktált, és fogalma sem volt, mit felel szerelme. Az a néhány másodperc, amíg Alison elgondolkodva nézett maga elé, egy egész örökkévalóságnak tűnt, majd lágyan elmosolyodott.

- Igen, ez igaz – bólintott egyetértőn, majd folytatta – de ha nem tudnád, Alexandra Silverman-nek van egy férje – magyarázta mosolyogva, miközben tovább gombolta Nicholas ingét, aki megkönnyebbülten viszonozta a mosolyt, és érezte, hogy pulzusa felgyorsult, ahogy felesége lesimogatta róla az inget. – Ha úgy döntene, hogy visszaváltozik Alison-ná, nem tudom, vele tartana-e – tette hozzá, miközben lassan megcsókolta Nicholas-t, aki felsóhajtott, és lehunyt szemmel élvezte az édes érintést.

- A világ végére is követnélek – suttogta a csókba fojtott hangon Nick, miközben ő is megszabadította feleségét az ingétől, és keze bebarangolta a karcsú test minden porcikáját. – De jelen helyzetben, elégedjünk meg… a hálószobával – tette hozzá, mialatt ajka már felesége nyakát csókolta, mialatt Alison egyetlen mozdulattal oldotta ki nadrágjának szíját.

- Na, és a vacsora? – kérdezte kihívón mosolyogva, miközben férje a karjaiba kapta, és elindult vele a lépcső irányába.

- Inkább a desszerttel kezdenék – kacsintott rá komiszul, mialatt Alison átfonta karjait nyaka körül, és meg sem álltak a hálószobáig. Amikor óvatosan az ágyra fektette édes terhét, fölé magasodott, és mélyen a nő szemébe nézett, aki lassan simított végig arcán, majd húzta végig ujját a keskeny, érzéki ajkakon.

- Boldog vagyok itt – szólalt meg halk, komoly hangon, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le férjéről – szeretlek, és nem kell a régi életem… csak te kellesz – tette hozzá egyre halkabban, mire Nick lehajolt és forrón megcsókolta.

- Szeretlek – súgta a nő szájába a szavakat, majd újra birtokba vette ajkait, Alison pedig önfeledten csókolta vissza, és adta át magát annak a szenvedélynek, mely még mindig ugyanolyan perzselő volt, mint az első alkalommal, és amelyet tudta, hogy senki másnak a karjában nem tudna átélni, miközben hálás volt a sornak, amiért annyi fájdalom és viszontagság után, mégis megadta neki a lehetőséget, hogy boldog lehessen egy olyan férfi oldalán, aki tiszta szívéből szereti.

 

 

VÉGE!