49.
rész
A
lehetősége annak, hogy éppen most veszítse el a doktornőt, amikor már rendezni
tudta az életét, és végre együtt lehetnének, elviselhetetlennek tűnt, de abból,
hogy a kék szemek hidegen, és elutasítón rászegeződtek, tudta, nagyon közel áll
hozzá. Amikor Collins elmondta, hogy az iránta érzett szerelem tartja vissza
Alison-t attól, hogy vallomást tegyen, már biztosan tudta, hogy Adriano-nak meg
kell halnia, ezért úgy döntött, még aznap este pontot tesz az ügy végére.
Eredeti tervei szerint, lecsaptak volna a villára, előkészítették a halálát,
hogy Alvarez számára is egyértelmű legyen, hogy ő meghalt, majd ezt követően,
tiszta lappal állt volna Alison elé, hogy elmondjon mindent. Arra egyikük sem
számított, hogy Joey megsebesül, és a maffiavezér a házába viszi a doktornőt,
így az akarva-akaratlanul, de tanúja lehetett a színjátéknak. Nicholas
tisztában volt vele, mekkora fájdalmat élhetett át, és rettegett tőle, hogy
sosem bocsátja majd meg neki, amin keresztül kellett mennie.
- Pontosan
tudod, ki vagyok, Alison! – lépett közelebb az orvosnőhöz, de az feltartott
kézzel állította meg, és tovább hátrált tőle – mindaz, amit mutattam magamból
Adriano-ként, én vagyok! – tette mellkasára a kezét, miközben elszántan
folytatta – két évvel ezelőtt épültem be fedett ügynökként Alvarez bandájába,
hogy bizonyítékokat gyűjtsek be – vallotta be, miközben Alison könnyes szemmel
hallgatta, és még mindig nem tudta elhinni, hogy aki előtte áll, nem Adriano a
bűnöző, aki elrabolta a szívét, hanem Nicholas Harrigen, F.B.I ügynök. –
Fogalmad sincs, hányszor el akartam mondani neked! Minél közelebb kerültünk
egymáshoz, annál inkább! – túrt bele hajába tehetetlen kétségbeeséssel – de nem
tehettem!
- Árulj
el nekem valamit, légy szíves – vett mély levegőt az orvosnő, mire Nicholas
nagyot nyelve várta a folytatást – Mégis, hogy bízhatnék meg benned ezek után? –
kérdezte, de a választ nem várta meg, csak folytatta – minden hazugság volt,
amit mondtál! A múltad, az árvaház… a képzeletbeli utazás Rómába! – csuklott el
a hangja, ahogy ráeszmélt, hogy az egész csak színjáték lehetett, mire Nick
hevesen rázta meg fejét.
- Nem!
– tiltakozott határozottan – minden igaz volt, amit meséltem! A szüleim tényleg
meghaltak, amikor három éves voltam, és valóban árvaházban nőttem fel! –
bizonygatta vadul dobogó szívvel, mert azt akarta, hogy Alison elhiggye,
egyetlen egy dologban nem mondott igazat, abban, hogy kicsoda valójában. –
Tizenhárom évesen letartóztattak, csak éppen nem Alvarez, hanem egy rendőr
karolt fel – folytatta történetét. – Így lettem én is rendőr, aztán F.B.I
ügynök, és a többi jött magától. Én sosem hazudtam neked, Alison, csak… - akadt
el egy másodpercre, majd zavartan vonta meg vállát. – Csak eltitkoltam bizonyos
tényeket, és hagytam… hogy azokat te gondold hozzá… - tette hozzá
bizonytalanul, de hangjából jól érezhető volt, ő sem találja túl meggyőzőnek a
mentségeit, miközben közelebb lépett, és finoman végig simított a nő arcán, aki
egy másodpercre lehunyta szemét, és nagyot nyelt – hidd el nekem, hogy én sem
így terveztem! Sosem gondoltam volna, hogy beléd szeretek, de bármi történt is,
nem bántam meg semmit! – hajtotta le kissé fejét, és már éppen megcsókolta
volna Alison-t, amikor az megtámasztotta tenyerét a mellkasán, és távolabb
tolta magától.
- Ne!
– rázta meg fejét, így jelezve, hogy tartsa távol magát tőle – nem megy,
sajnálom – nyelt nagyot könnyes szemmel, Nicholas pedig úgy érezte, mintha
gyomorszájon vágták volna. – Azt hittem… bűnöző vagy… Minden nap megvívtam a
magam harcát, mert nem tudtam, hogyan szerethetek valakit, aki egy maffiavezér
jobb keze – nézett fájdalmas tekintettel a férfira, akinek elszorult a szíve a
látványtól, ő pedig tovább beszélt. – Egy idő után már nem érdekelt, ki vagy,
csak szeretni akartalak, és most… kiderül, hogy akibe beleszerettem, nem is
létezett! Halottnak hittelek! Hagytad, hogy azt higgyem, meghaltál –
szembesítette a férfit a legnagyobb fájdalommal, amit okozott neki, mire Nick
nagyot sóhajtott.
- Adriano
Valencia-nak meg kellett halnia ahhoz, hogy én élhessek – válaszolta halkan,
mire Alison szomorúan nézett rá.
- Tudod
te, mit éreztem? – kérdezte ugyanolyan halkan, és hangjában már nem volt düh
vagy sértettség, sokkal inkább mérhetetlen szomorúság, ami sokkal jobban fájt a
férfinak, mintha kiabált volna, vagy sértéseket vágott volna a fejéhez.
- Csak
azt tudom, amit a szemedben látok – felelte, miközben közelebb lépett hozzá,
Alison pedig már nem tudott tovább hátrálni a mögötte álló asztal miatt. –
Annyira sajnálom, Alison – fogta két kezébe arcát, a doktornő pedig érezte,
hogy teste azonnal reagál a finom érintésre. – Szeretlek! Kérlek, próbálj
megérteni! Nem volt választásom! – kérlelte kétségbeesetten, mert szíve mélyén
érezte, hogy vesztésre áll, mégsem volt képes rá, hogy feladja, és elengedje a
doktornőt, aki lassan bólintott.
- Megértelek
– ejtette ki halkan a szót, de mielőtt Nick fellélegezhetett volna, folytatta –
de te is érts meg engem! Nekem ez túl sok… végig csak játszottál, és én…
- Nem!
Veled soha nem játszottam! – vágott a szavába szenvedélyes hangon – amikor a
szemedbe néztem – nézett bele mélyen a kék szemekbe, és tekintetéből Alison jól
kiolvashatta a szerelmet, és a félelmet, hogy elveszítheti – amikor
megérintettelek – simított végig arcán, majd nyakán lassan, mialatt egyre
közelebb hajolt hozzá – amikor megcsókoltalak – érintette meg ajkával puhán a
nőét, és olyan gyengéden csókolta meg, mintha attól félne, bármelyik
pillanatban tovaillanhatna a kezei közül, majd ajka nyakára vándorolt, és
Alison lehunyta szemét, amikor megérezte, hogy apró csókokkal szórja tele. –
Amikor szeretkeztünk – suttogta fülébe és forró lehelete szinte perzselte a
bőrét. – az mind én voltam, és minden igazi volt, Alison! Akibe beleszerettél,
létezik! Én vagyok az! – fúrta fejét a nő vállgödrébe, mélyen beszívva az
ismerős, finom illatot, miközben karjaival olyan szorosan ölelte, mint egy
fuldokló, és elképzelni sem merte, hogy Alison elhagyja. Alison minden porcikájában
hinni akart neki, miközben agyában vadul kergették egymást a gondolatok. Esze
azt súgta, tolja el magától a férfit, hiszen hogyan is bízhatna benne ezek
után, szíve azonban mindennél jobban vágyott az ölelésére, arra a szerelemre,
amit mellette tapasztalt meg, és amiben sosem volt része korábban. – Nincs több
titkom, Alison – tolta el magától kissé Nick, hogy a szemébe tudjon nézni, mire
Alison nagyot nyelt.
- Időre…
időre van szükségem, hogy ezt megemésszem – szólalt meg halkan, majd folytatta
– lássuk be, neked jóval több időd volt végig gondolni ezt az egészet, tőlem
pedig azt várod, hogy most azonnal reagáljak, de én nem tudom, mit mondjak erre
– tette hozzá magyarázatképpen, mire Nick lassan bólintott, és fájdalmasan
elmosolyodott. Be kellett látnia, hogy vesztett, és még csak nem is tudta
hibáztatni érte a doktornőt. Azon túl, hogy hazudott neki, a legnagyobb
fájdalmat okozta, amit egy ember a másiknak okozhat, azt, hogy halottnak hitte
a szerelmét.
- Megértem
– gyűrte le a torkában keletkezett gombócot, mialatt hátrébb lépett az
orvosnőtől, és nagyot sóhajtott – nem tudom, számít-e, de nem így terveztem. Ki
akartam lépni, lezárni az ügyet, és személyesen bevallani az igazat – fogott
bele, hogy elmondja, hogyan is kellett volna történnie a dolgoknak. – Mindazt,
amit láttál, nem lett volna szabad látnod – utalt ezzel arra az estére, amikor
Alison tanúja volt Adriano Valencia halálának – mégsem bántam meg, hogy
megöltem Adriano-t – tette hozzá komolyan, és amikor a doktornő meglepetten
nézett rá, folytatta – ez volt az ára annak, hogy Nicholas-ként előtted
állhassak, és felajánlhassam a szerelmemet – simított végig arcán könnyed,
finom mozdulattal, majd mély levegőt vett. – Arra viszont nem számítottam, hogy
én nem kellek majd – húzta keserű mosolyra ajkát, és szeméből fájdalmat
olvashatott ki a doktornő, majd az ajtó felé indult. – Fogadd el Collins
ajánlatát, és hagyd, hogy az F.B.I megvédjen – kérte könnyes szemmel –
megígérem, hogy velem nem kell találkoznod. Majd kérek egy másik
kapcsolattartót melléd – tette hozzá, majd hátat fordított, Alison pedig némán,
gombóccal a torkában figyelte, ahogy egyre távolodik tőle. Miközben a széles
hátat figyelte, szíve felidézte az összes pillanatot, amikor a férfi magához
ölelte, megvédte, támogatást nyújtott számára a legnehezebb percekben is.
Eszébe jutottak a gyengéd csókok, a szerelmes pillantások, az, ahogy a villában
mindent megtett annak érdekében, hogy elterelje figyelmét a helyzetről, és nem
felejtette el azt sem, mit mondott neki a rajtaütés estéjén. Bár váratlanul
érte az egész helyzet, és nehezen emésztette, amit megtudott, azt nem
tagadhatta maga előtt, hogy szerette a férfit. Nem a nevét szerette, nem azt,
hogy bűnöző, nem azt, hogy Alvarez jobbkeze, hanem a humorát, az
intelligenciáját, a gyengédségét, az odafigyelést, amit irányába mutatott, azt,
hogy olyan biztonságot nyújtott az ölelése, amilyet soha addigi életében nem
érzett, és ez teljesen független volt attól, hogy mi a neve, vagy mit csinál.
Ezért szeretett bele annak dacára, hogy egy maffiózó mellett dolgozott.
- Várj!
– tört fel belőle, még mielőtt Nicholas kilépett volna az ajtón, mire amaz
meglepetten fordult hátra – ahogy akkor… a villában – vett mély levegőt, és
remegő gyomorral folytatta – úgy most sem érdekel, ki vagy – nyelt nagyot, és
könnyes szemmel, bizonytalanul vonta meg vállait – szeretlek, és ezen azt
hiszem, semmi nem tudna változtatni – mosolyodott el, mire Nicholas először döbbenten
nézett vissza rá, majd miután felfogta a szavak jelentését, néhány lépéssel
előtte termett, és szorosan magához húzva nézett bele a szemébe.
- Biztos
vagy benne? – kérdezte aggodalmas hangon, de megkönnyebbülten lélegzett fel,
amikor Alison határozottan bólintott – legalább két-három hét gyötrődésre
rendeztem be a lelkem, mielőtt ostromolni kezdenélek a szerelmemmel, és azzal,
hogy mi ketten összetartozunk – mosolygott rá kópésan, és tekintetében újra
megjelent az a huncut csillogás, amibe Alison annak idején beleszeretett.
- Távol
álljon tőlem, hogy csalódást okozzak – fonta karjait a férfi nyaka köré a
doktornő, miközben ujjai beletúrtak a sűrű tincsek közé, és finoman cirógatni
kezdte tarkóját, kék szeme pedig hamiskásan villant – ha szeretnéd, most rögtön
elküldelek, és egy hónapig kínozlak – tette hozzá, mire Nick megrázta a fejét.
- Kizárt,
hogy életünk hátralévő részében akár egy másodpercre is magadra hagyjalak –
hajolt egyre közelebb a csábítóan telt ajkakhoz, mire Alison játékosan vette
fogai közé a keskeny, érzéki ajkakat.
- Ezek
szerint, a foglyod lettem? – kérdezte suttogva, de abból, ahogy egyre
szorosabban a férfihoz simult, sejteni lehetett, hogy egyáltalán nincs
ellenvetése, mire Nick nemet intett a fejével.
- Nem
– erősítette meg szóban is metajelzéseit, miközben kezével végig simított az
orvosnő arcán – én lettem a te foglyod az első pillanatban, amikor megláttalak,
a nappali közepén állva – mosolygott rá szerelmesen, mire Alison meghatottan
felsóhajtott, és engedelmesen nyitotta meg ajkait a férfi előtt, aki azonnal
birtokba is vette azokat, és forrón megcsókolta, ő pedig boldogan adta át magát
az édes pillanatnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése