4.
rész
Kate
némán lépkedett a poros földúton az istállók felé, miközben csak remélni merte,
hogy az a feszültség, és idegesség, mely elárasztotta, nem látszik rajta. Nem
tudta, mi zavarja jobban, az, hogy annyi év után kettesben van élete szerelmével,
aki sajnálatos módon nem csúnyult meg az évek során, éppen ellenkezőleg,
vonzóbb volt, mint valaha, vagy az, hogy a nagyanyja szeretőjének nézte, amiről
a férfi is tud. Dean mosolyogva sétált mellette, és mélyen magába szívta a
barack illatot, mely kellemesen vegyült a késő nyárra jellemző elvirágzó fák és
virágok illatával.
- Szóval,
Helen és én – törte meg a rájuk telepedő csendet Dean mély, lágy baritonja, és
hangjából jól hallható volt, mennyire humorosnak találja a feltételezést. –
Elég merész ötlet – tette hozzá, mire Kate égnek emelte szemét.
- Sokáig
tartott, míg szóba hoztad – húzta el száját gúnyosan – azt hittem, mihelyt
kiérünk a verandára, bele kezdesz, de legalább öt percig bírtad! Figyelemreméltó!
– tette hozzá, de láthatóan Dean jókedvét nem tudta elvenni.
- Ugyan
már! Legalább értékeld, hogy az ebéd alatt csendben voltam – kérte ki magának
megjátszott sértettséggel, majd folytatta – képzeld el, milyen kínos lett
volna, ha Donald előtt mesélem el Helen-nek, miért voltál velem olyan ellenséges,
amikor megérkeztem!
- Állj
le, jó? Bárki ezt feltételezte volna a helyemben – védte meg magát, miközben
elmosolyodott, ahogy megérezte, hogy melléjük szegődik a farm egyetlen kutyája,
egy németjuhász, aki a ritka látogatások ellenére is mindig ugyanolyan
szeretettel fogadta, ő pedig ezúttal sem tudta megállni, hogy ne hajoljon le,
és simogassa meg kedvencét.
- Le
merném fogadni, hogy te sem gondoltad, hogy így fogunk először találkozni annyi
év után – vetette fel vidáman Dean, mire Kate nagyot sóhajtott.
- Lássuk
csak, meggyanúsítottam gondolatban a nagyanyámat, aki felnevelt, azzal, hogy
összeszűrte a levet a volt pasimmal, aki jó harminc évvel fiatalabb nála –
kezdett bele, hogy összegezze a történteket – erre te is rájöttél, amivel
nevetség tárgyává lettem előtted, és amivel persze, vissza is élsz. Nem, ezt én
valóban nem tervezhettem! – rázta meg fejét bosszúsan, mire a férfi lágy mosoly
kíséretében, együttérzőn nézett végig rajta.
- Tagadhatatlan,
hogy ez egy szerencsétlen félreértés, de vicces is egyben – mosolygott Dean még
mindig, mialatt lenyúlt, és ő is szeretettel simogatta meg a kutya fejét, aki
azonnal hátra csapta füleit, úgy fogadta a kényeztetést.
- Az
– bólintott lassan Kate – évek múlva biztosan jót röhögök majd rajta – fűzte
hozzá szkeptikusan, és mérges pillantást lövellt Dean felé, amikor meghallotta
a fojtott, halk kacagást. – Befejezted? – kérdezte türelmetlenül, mert már
szerette volna elfelejteni ezt az egész ügyet, de Dean láthatólag túlságosan
élvezte a helyzetet, mert ártatlanul tárta szét kezeit.
- Ne
haragudj, de a feltételezés, hogy Helen és én… ráadásul ez éppen a te fejedből
pattant ki… - ingatta fejét hitetlenkedve, még mindig nevetve, amivel csak azt
érte el, hogy Kate egyre bosszúsabb lett.
- Kiszórakoztad
magad végre? – kérdezte ingerülten, mert határozottan idegesítette, hogy
nevetség tárgyává vált, annak ellenére, hogy biztos volt benne, bárki erre a
következtetésre jutott volna, mire Dean megrázta a fejét.
- Még
nem – válaszolta, de közben lassan elhalt a nevetése, és már csak enyhe mosoly
játszott az ajkán, amikor folytatta – de hagyok holnapra is – kacsintott a
nőre, aki elhúzta száját.
- Azt
akarod ezzel mondani, hogy naponta ide jársz majd vigyorogni? – kérdezte és
hangjából jól érezhető volt, mennyire nem vágyik a társaságára, mire Dean
talányosan vonta meg vállait.
- Lehetséges
– felelte rejtélyesen – tudod, gyakran be szoktam ugrani Helen-hez egy kávéra,
és most már… - akadt el egy másodpercre, majd teljesen eltűnt arcáról a mosoly,
és komolyan folytatta – van még egy nyomós okom arra, hogy idejöjjek.
- Az,
hogy az orrom alá dörgöld a hülyeségemet? – húzta el száját szarkasztikusan
Kate, mire Dean megrázta fejét.
- Az,
hogy lássalak – vallotta be őszinte hangon, és figyelmét nem kerülte el, hogy
Kate nagyot nyel, amit jó jelnek vett. Bízott benne, hogy a nő sem közömbös
iránta, és nagy levegőt véve, állt meg, így kényszerítve, hogy amaz is kövesse
a példáját, és ránézhessen. – Mi lenne, ha újra kezdenénk? – kérdezte, majd
azonnal folytatta – szia Kate! – köszönt a nőnek úgy, mintha most találkoznának
annyi év után először – jó újra látni! – mosolygott rá, miközben kék szemét az
övébe fúrta, Kate pedig érezte, hogy egyre melegebb lesz a férfi egyetlen
pillantásától az ing, amit viselt. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal,
hogy figyelmen kívül hagyja a gesztust, de ha őszinte akart lenni magához, nem
akart harcolni Dean-nel. Úgy érezte, jobb a békesség, úgyis csak pár hétig
marad, azt pedig miért ne tölthetnék nyugalomban, főleg, ha ő és a nagyanyja
tényleg olyan jó barátok, és többször is el kell majd viselnie a jelenlétét.
Így lassan mély levegőt vett, majd mosolyt erőltetett magára.
- Helló!
– köszönt ő is a férfinak, aki lenyűgözve nézte a kis gödröcskét a nő arcának
jobb felén, miközben arra gondolt, szinte már el is felejtette, milyen gyönyörű
Kate, amikor mosolyog. Ez fogta meg a középiskolában is, amikor egyik délután
kint sétált az udvaron, és meglátta a lányt, ahogy magányosan üldögélt egy
padon. Clyde-ot kivéve, senki nem barátkozott vele, a város lakói nehezen
fogadták el a múltja miatt, így többnyire egyedül volt, de aznap délután mellé
csapódott egy kölyökkutya, az, amelyik most is a lábuknál rohangált, Kate pedig
azonnal megfelezte a kezében tartott szendvicset, és mosolyogva tette le a
kutyus elé, aki rögtön hozzá is látott az ingyen ebédhez. Dean percekig némán
figyelte a két számkivetettet, ahogy összebarátkoznak, miközben tekintete
csodálattal futott végig a karcsú alakon, a hosszú, lágyan leomló barna
hajzuhatagon. Meg sem lepődött, amikor iskola után látta, hogy Kate a kölyök
társaságában indul haza, és azon kívül, hogy megállapította, milyen gyönyörű,
arról is meggyőződhetett, milyen jó szíve van. Abban a percben beleszeretett,
és attól fogva semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogyan hódíthatná
meg. Hetek teltek el, mire ő, akinek egyébként soha nem okozott gondot szóba
elegyedni egy lánnyal, kellő bátorságot merített magában ahhoz, hogy
megszólítsa. Szíve a torkában dobogott, tenyere izzadt, torka kiszáradt, és úgy
érezte, két értelmes mondat sem hagyta el a száját, de Kate nem gúnyolta ki,
hanem igent mondott a randevú meghívásra, ami egy moziból és egy turmixból állt
a helyi gyorsétteremben, ő pedig a legboldogabb tizennyolc éves srác volt a
környéken, akit csak látni lehetett. Minden nap alig várta, hogy találkozzanak,
átölelhesse, megcsókolhassa az édes ajkakat, melyek ugyanolyan lágyan és
finoman viszonozták az érintést, amikor pedig először egymáséi lettek a
fakunyhóban, elhatározta, hogy Kate Reynolds lesz a felesége, vagy senki más.
Azzal nem számolt, hogy alig néhány nappal később a lány fogja magát,
összecsomagol, és magyarázat nélkül tűnik el az életéből, olyan keserűséget és
fájdalmat hagyva maga után, amit életében nem érzett még, amely sosem múlt el,
és amely megtanította arra, hogy soha többé ne legyen szerelmes. – Minden
rendben? – zökkentette ki emlékei közül Kate hangja, és csak most vette észre,
hogy percekig csak némán nézte a nőt, aki most is ugyanolyan hatással volt rá,
mint tíz évvel ezelőtt.
- Persze
– erőltetett magára egy mosolyt Dean, miközben egyre közelebb értek az
istállókhoz, ahonnan már hallani lehetett a lovak türelmetlen nyerítését. –
Helen mesélte, hogy nyomozó lettél – jegyezte meg csak úgy, mellékesen, mire
Kate bólintott. – Emlékszem, hogy ez volt minden vágyad – idézte fel korábbi
beszélgetéseik egyikét, amikor Kate bevallotta neki, mire készül, bár akkor még
úgy volt, hogy együtt fognak elutazni a városból.
- Igen,
végül sikerült megvalósítanom – felelte Kate, majd bizonytalanul nézett a
férfira – remélem, jól is csinálom – tette hozzá, mire az határozottan
bólintott.
- Biztos
vagyok benne! Az akadémiát jelesre végezted, és azt hallottam, hogy a legjobbak
között tartanak számon Bostonban – közölte nyugodt hangon, Kate pedig
meglepetten húzta fel szemöldökét, ahogy rájött, mennyi mindent tud róla Dean.
- Milyen
jól informált vagy – jegyezte meg cseppnyi éllel a hangjában, és szinte biztos
volt benne, hogy Nanny volt az, aki készséggel világosította fel a férfit az
életéről egy-egy kávé mellett.
- Nos,
jól dolgozik az összekötőm – válaszolta mosolyogva Dean, ő pedig igyekezett
figyelmen kívül hagyni a melegséget, mely elárasztotta lelkét a mosoly láttán,
amivel már tinédzserként is elvarázsolta. – Azt is tudom például, hogy jelenleg
nincs senki az életedben – tette hozzá halkabban, Kate pedig érezte, hogy
veszélyes vizekre eveznek, ezért felvértezve magát a vonzerő ellen, felszegte
állát és elismerőn húzta el száját.
- Nem
mondom, Nanny tényleg alapos munkát végzett – bólogatott és elég volt a férfi
arcára néznie ahhoz, hogy tudja, nem tévedett, valóban nagyanyja látta el
információkkal – visszafele már nem működött ilyen jól a rendszer, mert én
semmit nem tudok rólad – fűzte hozzá, mire Dean megállt előtte, és várakozón
nézett rá.
- Mit
szeretnél tudni? Az életem nyitott könyv előtted – mosolyodott el megnyerőn, de
mivel Kate nem kérdezett semmit, folytatta – az érettségi után egyetemre
mentem, közgazdasági szakra, de egyáltalán nem tetszett – húzta el száját
grimaszolva, melyből azonnal levonható volt, mi a véleménye az üzleti világról,
Kate pedig nem állta meg mosolygás nélkül. Ezzel a férfi ismét a tizennyolc
éves Dean-re emlékeztette őt, aki számtalan alkalommal nevettette meg, miközben
a férfi folytatta – ha hiszed, ha nem, én is a törvény mellett tettem le a
voksom végül.
- Jogász
lettél? – hökkent meg Kate, aki elképzelni sem tudta, mit csinálhat egy ilyen
kis városban egy jogász, de zavara csak még nagyobb lett, amikor Dean nemet
intett a fejével.
- Rendőr
vagyok – vallotta be, és majdnem felnevetett, amikor meglátta a döbbenetet Kate
arcán. Pontosan erre a reakcióra számított, hiszen ahogy a városban mindenki,
úgy a nő is tudta, hogy a szülei elvárják az egyetemi végzettséget mindkét fiú
gyermeküktől. – A helyi seriff irodát vezetem – tette hozzá, és hangjából
büszkeség és elégedettség csendült ki, jelezve, mennyire elégedett az életével.
- Azta!
– ingatta meg fejét Kate hitetlenkedve, majd összeráncolt szemöldökkel nézett a
férfira – hadd találjam ki! Apád kitagadott, anyád pedig minimum érvágással
fenyegetőzött, amikor megtudta – tippelte meg a szülői reakciót, hiszen ő is
ismerte a férfi szüleit, igaz, csak látásból. Addig sosem jutottak, hogy Dean a
barátnőjeként mutassa be otthon, és ez nem a férfi hibája volt. Kate jól tudta,
mit gondolnak róla a városlakók, ahogy azt is, hogy szerelme szülei nem nézik
jó szemmel a kapcsolatukat, ezért valahányszor Dean felajánlotta, hogy
vacsorázzanak náluk, ő határozottan elutasította ezt. A háta közepére sem
kívánt egy kínos, minden szempontból megalázó estét olyan emberek társaságában,
akik, amikor csak lehetett, éreztették vele felsőbbrendűségüket.
- Nagyjából
igen – rántotta ki gondolataiból Dean szomorkás hangja – sokáig nem tudtak
haragudni, mert egy évvel később autóbalesetben meghaltak – tette hozzá, mire
Kate azonnal elszégyellte magát néhány perccel korábbi gondolatai miatt.
- Ó,
Dean – lépett közelebb, és együttérzőn tette kezét a férfi alkarjára, akinek
tekintete kezére vándorolt, és érezte, hogy szinte ég a bőre ott, ahol a nő
megérinti. – Sajnálom, nem tudtam…
- Semmi
baj – mosolygott rá a férfi – már több mint hét éve. A családi üzletet most
Cedrick vezeti – említette meg bátyját is – én pedig jól érzem magam a bőrömben
– ért mondandója végére, de amikor Kate tovább akart sétálni, finoman megfogta
a kezét, és megállította. – Arra nem is vagy kíváncsi, hogy nekem van-e valaki
az életemben? – kérdezte halkan, és vadul dobogó szívvel várta a választ, mire
Kate nagyot sóhajtott, és kihúzta kezét a férfiéból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése