3.
rész
Kate
elhúzott szájjal figyelte, ahogy Helen boldog mosollyal az ajkán fogadja el a
virágokat, és helyezi őket egy vázába, miközben igyekezett meggyőzni magát
arról, hogy amit érez, nem féltékenység, pusztán undor, amiért nagyanyja és
Dean összeszűrték a levet a háta mögött. Még most sem tudta elhinni, hogy Nanny
ezt tette vele, azok után, hogy pontosan tudta, min ment keresztül Dean és az
iránta érzett szerelem miatt.
- Én
szégyenkezem helyetted, kislányom – folytatta a kioktatást Helen, miközben a
konyha felé indult, hogy hűtőbe tegye a vörösbort, Dean pedig a fogasra
akasztotta kalapját – még soha életemben nem hallottalak így beszélni senkivel!
- Ez
komoly?! – hökkent meg Kate, miközben hitetlenkedve felnevetett – tényleg úgy
érzed, hogy nekem lenne szégyellnivalóm? – mutatott jelentőségteljesen Dean-re,
aki bűnbánó képpel fordult Helen felé, aki értetlenül nézett vissza unokájára.
- Rendben,
talán el kellett volna mondanom, hogy Dean és én… - fogott volna bele, de Kate
közbevágott.
- Talán?!
Nem értem a feltételes módot! Mégis, mit hittél? – tárta szét kezeit feldúltan
– egyáltalán, hogy a fenébe jutott ilyesmi az eszedbe? Pontosan tudod, hogy
Dean és én jártunk a középiskolában! Ahogy gondolom, az sem érdekelt, hogy
harminc évvel fiatalabb nálad! – fonta keresztbe karját mérgesen mellkasa előtt
a nyomozó, mire Helen mérgesen nézett vissza rá.
- A
kor csak egy szám! – ellenkezett unokájával, aki döbbenten ingatta fejét, és
látszott rajta, hogy nem akarja elhinni, amit hall, ő pedig folytatta – másfelől,
nyilván gondoltam, hogy kissé feldúl majd, ha találkoztok, de azt hittem…
- Mit?
Hogy gratulálok hozzá?! – tört fel Kate-ből indulatosan, mire Helen közelebb
sétált hozzá, és bűntudatosan emelte rá szemét.
- Nem
– ingatta meg fejét – azt semmiképpen sem gondoltam, de reméltem, hogy
megérted. Dean sokat segített nekem nagyapád halála után, és észre sem vettük,
egyszer csak barátok lettünk – tárta szét kezét tanácstalanul. – Fogalmad
sincs, mennyit rágtam magam lelkiismeret-furdalástól gyötörten…
- Helen
– szólt közbe Dean, először, mióta a nő és Kate vitatkozni kezdtek. Először jó
ötletnek tűnt bosszantani volt szerelmét, mostanra azonban már inkább kínosnak
érezte az egész jelenetet. Helen-t nem akarta ilyen helyzetbe hozni, és úgy
érezte, időt kell hagyni, hogy kettesben megbeszéljék a dolgot. – Azt hiszem,
Kate is jobban reagált volna, ha előre szólsz neki, hogy jövök – jegyezte meg,
mire Helen bólintott. – Talán, jobb, ha inkább elmegyek.
- Végre
egy remek ötlet! – jegyezte meg Kate, de Helen rendreutasító pillantást lövellt
felé, majd Dean felé intézte szavait.
- Semmi
szükség rá, hogy elmenj! Igazad van, szólnom kellett volna előre Kate-nek
rólad, de annyira ideges voltam Donald miatt, hogy az teljesen kiment a
fejemből, hogy téged is meghívtalak – simított végig homlokán letörten, és
arcán már nyoma sem volt annak a boldogságnak, mellyel felment a szobájába
átöltözni korábban. – Csak arra koncentráltam, hogy Donald-ot elfogadod-e, és
eszembe sem jutott figyelmeztetni téged, hogy Dean-t is meghívtam – nézett Kate-re,
aki zavartan ráncolta össze szemöldökét, és úgy érezte, elveszítette a fonalat,
melyet addig szorosan a kezében tartott.
- Donald?
– kérdezett vissza, figyelmen kívül hagyva a kis hangot, mely azt súgta, élete
legkínosabb pillanata fog következni néhány másodperc múlva.
- Igen
– bólintott Helen, miközben leült az egyik székre, és nagyot sóhajtott – Donald
Green, a férfi, akiről meséltem… aki… hogy is mondják ezt manapság? – nézett
segélykérőn Dean-re, aki szelíden mosolygott vissza rá.
- Aki
meghódította a szíved – segítette ki a nőt, aki pirulva bólintott, Kate pedig
nagyot nyelve rágcsálta belső ajkát.
- Donald
a te udvarlód? – kérdezte kínosan feszengve, mire újabb bólintás volt a
felelet, ő pedig megköszörülte a torkát – Dean pedig a barátod – összegezte pár
szóban a lényeget, és amikor mindketten bólintottak, azt kívánta, bárcsak
megnyílna alatta a föld, hogy elsüllyedhessen. – Szóval, ti ketten jó barátok
vagytok – mutatott rájuk a biztonság kedvéért, hogy megerősítést kapjon, mire
Helen ráemelte tekintetét.
- Igen
– vallotta be szemlesütve, majd ismét felnézett, úgy folytatta – tudom, hogy
furcsa, és nem is gondoltam, hogy ennyire rosszul fog neked esni a barátságunk,
de Dean tényleg sokat segít nekem, és jó vele beszélgetni – magyarázta,
rámosolyogva a férfira, aki azonban nem rá figyelt, sokkal inkább Kate-et
figyelte gyanakvó tekintettel. Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjön, miért
volt olyan ellenséges vele az első perctől fogva. Abból, hogy Helen csak az
udvarlójáról beszélt vele, ahogy most puhatolózott kettejük kapcsolatát
illetően, és az elejtett mondatokból kiderítette, mit is gondolt valójában, ami
mosolygásra késztette. Még a feltételezést is nevetségesnek találta, hogy ő és
Helen alkossanak egy párt, főleg azért, mert az ő szíve balga módon még mindig
Kate után sóvárgott.
- Nem…
hidd el, megértem – bólogatott bőszen Kate, óriási megkönnyebbültséggel,
ugyanakkor szégyellte is magát azért, hogy egyáltalán ezt feltételezte róluk,
miközben újabb kopogás törte meg a beállt csendet, Helen pedig idegesen ugrott
talpra.
- Jó
ég, ez Donald! – simított végig izgatottan ruháján, majd az ajtó felé indult,
Dean pedig kérdőn fordult Kate felé.
- Mondd
csak, te tényleg azt hitted, hogy Helen és én egy pár vagyunk? – kérdezett rá,
így mutatva, hogy ő rájött arra, amit Kate élete végéig eltitkolt volna, és még
csak nem is palástolta jókedvét, mire a nyomozónő égnek emelte a szemét, Dean
pedig szélesen mosolygott. Határozottan élvezte, hogy Kate kínosan érzi magát,
bár azt maga sem tudta, miért.
- Te
ezt élvezed, ugye? – kérdezett vissza egyenes válasz helyett a nyomozónő, mire
Dean könnyedén villantott rá egy mosolyt, abból a fajtából, mellyel tinédzser
korukban is el tudta varázsolni.
- Mindenesetre,
az elméletedet ne osszad meg szegény Donald-dal – bökött fejével az ajtó
irányába, ahol Donald és Helen meghitten beszélgettek, Kate pedig morcosan
fordult Dean felé.
- Fogd
be! – bokszolta vállon, majd a választ meg sem várva faképnél hagyta volna, de
a férfi mellé szegődött, és egészen közel hajolt hozzá.
- Tudod,
amikor dühös vagy, még mindig ugyanúgy szikrákat szór a szemed, mint régen –
súgta a fülébe, hogy senki más ne hallja rajtuk kívül, Kate pedig érezte, hogy
bizsergés indult el gerince mentén, ahogy a férfi forró lehelete
megcsiklandozta fülét, de válaszolni nem volt ideje, mert időközben Helen és
Donald beljebb léptek, és megálltak előttük.
- Katie,
ő itt Donald – mutatott a mellette álló férfira nagyanyja, aki a 60-as éveinek
közepén járhatott. Ősz, dús haját régimódi stílusban hátra fésülte, hófehér
zakója, világoskék ingével tökéletesen állt szikár termetén, melyen látszott,
hogy fizikai munkával alakította. Szürke szeme barátságosan nézett Kate-re,
miközben hatalmas tenyerét üdvözlésre nyújtotta.
- Donald
Green – mutatkozott be, kihúzva magát, amitől még magasabbnak tűnt, Kate pedig
háttérbe szorítva Dean miatti feszültségét, kedvesen mosolygott vissza rá, és
fogadta el a kezét. – Örülök, hogy végre megismerhetlek – váltott tegezésre a
férfi, Kate figyelmét pedig nem kerülte el, mennyi szeretettel néz a férfira
nagyanyja.
- Részemről
a szerencse – viszonozta a gesztust Kate, miközben átsétáltak az étkezőbe, és
helyet foglaltak. A nyomozónő figyelmét nem kerülte el, hogy Helen úgy
terített, hogy ő kénytelen legyen Dean mellett ülni az ebéd során, de úgy
döntött, figyelmen kívül hagyja ezt a bosszúságot, és inkább minden figyelmét a
finom ételeknek, és a jó társaságnak szentelte. Donald-ról hamar kiderült, hogy
kedves, őszinte, jóravaló ember, akinél jobbat keresve sem találhatott volna
Kate a nagyanyja számára. Akárcsak Helen, Donald is özvegy volt, hat évvel
ezelőtt veszítette el a feleségét, és azóta magányosan élt. Már az első pár
mondat után kiderült, hogy ő és Helen tökéletesen egy hullámhosszon vannak,
neki pedig nem is esett nehezére megkedvelni a férfit, aki szinte egy maga
vitte előre a beszélgetést, és számtalanszor fakasztotta őket nevetésre egy-egy
történetével. Abból, ahogy olykor tétován megérintette Helen kezét, ahogy
ránézett, melegséggel a szemében, Kate számára egyértelmű lett, hogy szereti a
nagyanyját, és ez neki bőven elég volt ahhoz, hogy elfogadja a férfit. Ugyanez
korántsem volt elmondható róla és Dean-ről. A kettőjük közötti feszültség
szinte kézzel tapintható volt, mely azonnal szemet szúrt Helen-nek is, aki
észrevétlenül figyelte a fiatalokat. Bár tudta, tisztában volt vele, hogy
kockázatos lépés meghívni a fiatal férfit, akibe unokája szerelmes volt évekkel
ezelőtt, de ahogy akkor, úgy most sem értette, miért szökött el annak idején
Kate. Sosem mesélte el, mi történt, egyszerűen csak hazajött a bál estéjén, és
közölte, hogy másnap Bostonba utazik, hogy részt vehessen az akadémia képzésén,
ő pedig hiába próbálta faggatni, azóta sem volt hajlandó elárulni semmit. Dean
nemsokkal azután jelent meg a farmon, hogy Frank kivitte egyetlen unokájukat a
repülőtérre, és teljesen összetörve, reménytelen kétségbeeséssel próbálta
kideríteni, hova ment a lány. Helen úgy emlékezett arra a napra, mintha tegnap
lett volna. A fiún egyértelműen látszott, fogalma sincs róla, mi történhetett,
és amikor elmondta neki, hogy Kate Bostonba utazott, azonnal utána akart menni,
szülei azonban, nem engedték. Hogy is engedték volna, amikor ő és Kate nem egy
társadalmi rétegből származtak. Helen úgy sejtette, még örültek is neki, amiért
a sors így a kezükre játszott. Végül Dean látszólag beletörődött a dologba, de
az asszonyt nem tudta becsapni. Valahányszor találkoztak, mindig úgy alakította
a beszélgetést, hogy Kate-ről kérdezhessen, ő pedig most bízott benne, hogy ha
újra találkoznak, ismét egymásra találnak, már csak azért is, mert sosem látott
még náluk összeillőbb párt. Frank és ő határozottan meg voltak győződve róla,
hogy Dean lesz az unokavejük, így mindketten meglepődtek, amikor Kate
magyarázat nélkül elutazott, és a ritka látogatások alkalmával gondosan ügyelt
rá, hogy véletlenül se futhasson össze a férfival. – Nanny, el sem tudod
képzelni, mennyire hiányzott már a főztöd – dőlt hátra jóllakott
elégedettséggel az arcán Kate, kirántva ezzel nagyanyját a gondolatai közül,
aki szerényen mosolyogva fogadta a bókot, majd tekintete elidőzött a vele
szemben ülő fiatalokon.
- Köszönöm,
kicsim – simogatta meg unokája kezét az asztalon átnyúlva, majd hirtelen
ötlettől vezérelve, folytatta – még mindig nem kávézol? – kérdezte, csak úgy,
mellékesen, Kate pedig gyanútlanul rázta meg fejét, miközben nagyot kortyolt a
jég hideg narancsléből, Helen pedig folytatta – micsoda véletlen, Dean sem
iszik kávét – jegyezte meg, ami éppen elég volt ahhoz, hogy Kate kezében
megálljon a pohár, és rosszat sejtve nézett nagyanyjára, aki tovább beszélt –
Donald és én iszunk egy csészével, nincs kedvetek addig sétálni egyet? –
vetette fel lehetőség gyanánt, ártatlan tekintettel, mire Kate döbbenten meredt
rá.
- Nincs!
Szívesen! – válaszolták egyszerre a férfival a két, ellentétes választ, mire
Donald halkan nevetni kezdett, Helen pedig elégedetten csapta össze tenyerét.
- Remek!
– állt fel az asztaltól, mintha unokája válaszát nem is hallotta volna –
induljatok, gyerekek! – intett az ajtó felé sürgetőn, mire Dean azonnal
felpattant, Kate pedig morcosan szorította össze ajkát, de amikor tekintete
találkozott Helen pillantásával, mérgesen fújtatott egyet és felállt. Arcán jól
látszott, a háta közepére sem kívánja a sétát, de mint általában, most sem mondott
ellent nagyanyjának. Huszonhat év tapasztalata azt súgta, teljesen felesleges
lenne. Amint kettesben maradtak, Donald is felállt, és Helen háta mögé állva,
átkarolta derekát, a nő pedig mosolyogva dőlt neki a széles mellkasnak, mely
kora ellenére még mindig feszes és erős volt.
- Ugye
tudod, édesem, hogy én sem iszok kávét – jegyezte meg halkan, de hangjából jól
lehetett hallani, hogy mosolyog, ezzel jelezve, hogy pontosan tudja, mire ment
ki a játék, mire Helen megfordult a karjai között, és bűntudatosan nézett fel
rá.
- Kell
nekik egy kis segítség, mert ha rájuk bízom, elszúrják – jósolta meg
pesszimistán, mire Donald bólintott.
- Magam
is így vélem – értett egyet mosolyogva, majd puhán szájon csókolta a nőt,
akinek tekintete közben a fiatalokat kémlelte, ahogy elhaladtak az ablak előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése