5.
rész
Dean
szájában keserű ízt hagyott a csalódottság, ahogy észrevette Kate mozdulatát,
aki hátrébb lépett tőle, ezzel is jelezve, hogy meg akarja tartani tőle a
tisztes távolságot, ő pedig mindent megadott volna érte, ha megtudja, mit
követett el annak idején ellene, amiért ezt érdemli.
- Nem
hiszem, hogy számít, van-e valakid – törte meg a csendet Kate hangja, miközben
beljebb lépett az istállóba, és egyenesen kedvenc lovának bokszához sétált,
Dean pedig fájdalmasan sóhajtva nézett utána. A fekete kanca, melynek orrán egy
hófehér csík díszelgett, és kiemelkedett a többi ló közül szépségével, boldog
nyerítéssel üdvözölte régen nem látott gazdáját. – Szia Acapulco – üdvözölte
szeretett lovát, akit 14 éves korában kapott nagyapjától, és akinek a hátán mindig
kilovagolt, valahányszor hazalátogatott. Minden alkalommal, amikor felült rá,
sikerült elfelejtkeznie a legnagyobb problémáiról is, és ahogy a szél a hajába
kapott, olyan szabadnak érezte magát, ahogy még soha. Homlokát a ló orrához
érintette, aki engedelmesen hajtotta ki fejét a karám kerítésén, ő pedig szinte
érezte, ahogy megszállja az ismerős nyugalom. – Mit szólnál hozzá, ha holnap
reggel kilovagolnánk, hm? – kérdezte halkan, finoman simogatva a ló nyakát –
csak mi ketten – suttogta tovább, mire a ló beleegyezése jeleként prüszkölt
egyet.
- Azt
hiszem, még sosem irigyeltem úgy állatot, mint ebben a pillanatban – szólalt
meg háta mögött Dean, az ő korábban megszerzett nyugalma pedig pillanatok alatt
tovaszállt. – Remélem, értékeli, milyen nagy szerencséje van, hogy így örülsz
neki – tette hozzá keserűen mosolyogva, mire Kate nagyot sóhajtott, úgy fordult
a férfi felé.
- Nincs
okom másként bánni vele – felelte nyugalmat erőltetve magára, miközben szíve a
torkában dobogott – ő még sosem bántott meg – fűzte hozzá halkan, de Dean
meghallotta, mert szemöldökét összeráncolva lépett hozzá közelebb.
- Én
igen? – kérdezte, lecsapva a kijelentésre – ezért mentél el, Kate?
Megbántottalak valamivel? – záporoztak a kérdések, miközben remélte, hogy végre
megtudhatja, mi vezetett odáig, hogy szerelme köszönés nélkül hagyta el, de
legnagyobb sajnálatára, Kate csak halványan, keserűen elmosolyodott.
- Régen
volt, Dean – tárta szét kezét lemondón – Már nem fontos, miért mentem el –
tette hozzá, majd folytatta – a lényeg, hogy elmentem, és most sem maradok pár
hétnél tovább.
- Nekem
fontos, Kate! – lépett még közelebb hozzá, Kate pedig rémülten állapította meg,
hogy a karám miatt nem tud tovább hátrálni, miközben Dean tovább beszélt. – El
sem tudod képzelni, mit éreztem, amikor hiába vártalak az iskola bálon!
Tartozol egy magyarázattal, nem gondolod? – kérdezte, miközben keze a nő
karjára fonódott, és közelebb húzta magához, Kate pedig nagyot nyelt, ahogy
orrába bekúszott a szappan és az arcvíz mámorító illata. Tekintete ösztönösen
vándorolt a keskeny, érzéki ajkakra, melyek egészen közel voltak az övéhez, és
csak egy leheletnyit kellett volna előre mozdítania fejét, hogy megízlelhesse
őket, de erőt vett magán, és büszkén nézett a férfira.
- Nem
tartozom neked semmivel – rántotta ki kezét a férfiéból, mialatt ellépett
előle. A legkevésbé sem érezte azt, hogy magyarázkodnia kellene Dean-nek,
főként azok után nem, amit elkövetett ellene, de amaz nem hagyta annyiban, mert
útját állta, így esélye sem volt, hogy elmenekülhessen, így lemondón sóhajtott.
– Ez már a múlt! – jelentette ki határozott hangon, Dean pedig keserűen
könyvelte el, hogy ezúttal sem fog választ kapni a kérdéseire. – Pár hétig
maradok csak, aztán visszamegyek Bostonba! Nem áll szándékomban a múlton
rágódni, kérdésekre válaszolni…
- Vagy
felszínre hozni az érzéseidet? – vágott közbe Dean, miközben ismét közelebb
lépett a nőhöz, akinek elakadt a szava a közelségétől.
- Mi…milyen
érzéseket? – nyögte nehezen, mialatt érezte, hogy a férfi erős keze simogatón
fut végig felkarján, és az ing anyagán keresztül is érezte a melegséget, mely
megbizseregtette bőrét.
- Amik
nem múltak el, Kate – válaszolta Dean halkan – azokat az érzéseket, amelyek
összekötöttek minket, és ami elől nem menekülhetsz, akármilyen messzire is mész
– suttogta, miközben lassan lejjebb hajtotta fejét, és ajka már csak néhány
milliméterre volt a nőétől. – Azok az érzések, amelyek miatt most is reszketsz…
- Hűvös
van… egy istállóban vagyunk – köszörülte meg torkát bizonytalanul Kate, mire
Dean elmosolyodott, miközben még lejjebb hajolt ajkára, keze pedig feljebb
vándorolt felkarjáról a vállára, majd nyaka vonalán simított végig, de ahogy
Kate megérezte, hogy Dean keze a nyakához ér, pont ott, ahol a heg is húzódott,
azonnal távolabb tolta magától, és vadul dobogó szívvel lépett el előle. –
Hagyj békén, Dean! – kérte elcsukló hangon, majd a választ meg sem várva,
szinte kimenekült az istállóból, a férfi pedig értetlenül, fájó szívvel nézett
utána. Egyszerűen nem értette, mi üthetett hirtelen a nőbe, akinek minden rezdüléséből
érezte, hogy ugyanúgy vágyik a csókjára, ahogy tíz évvel ezelőtt, de fejébe
vette, hogy ki fogja deríteni. Nemcsak azt, hogy miért hagyta el akkor, a bál
után, hanem azt is, miért próbálja távol tartani magától azóta is. Tudta, hogy
esztelenség, hiszen Kate világosan közölte, hogy csak néhány hétig marad, aztán
visszatér Bostonba, de azt is tudta, hogy ezúttal senki és semmi nem tarthatja
vissza attól, hogy a világ végére is kövesse, ha megbizonyosodik róla, hogy
viszontszereti. Kate könnyes szemmel, fürgén szedte lábait a ház felé a
hatalmas udvaron, miközben átkozta magát ostobasága miatt, amiért hagyta, hogy
Dean megint közel kerüljön hozzá. Nemcsak azért akart távol maradni tőle, mert
egyszer már megégette magát vele, hanem azért is, mert tudta, milyen reakciót
váltana ki a férfiból, ha meglátná a heget nyakán. Képtelen lett volna
elviselni az undort az arcán, melyet kivétel nélkül mindenkinél látott, amikor
először ránéztek. Idegenektől el tudta fogadni, nem érdekelte soha mások
véleménye, ahogy az sem, hogy összesúgtak a háta mögött, és próbálták
kitalálni, mi történhetett vele, de Dean-től nem bírta volna ki, ahogy a
sajnálatot sem, arra viszont még nem készült fel lelkileg, hogy beavassa. Fülét
futólépések zaja ütötte meg, ő pedig biztos volt benne, hogy Dean eredt a
nyomába, de meg sem fordult a fejében, hogy megálljon. Kitartóan haladt a ház
felé, és már csak néhány méter választotta el a verandától, amikor a férfi
utolérte.
- Kate!
Várj! – állt meg előtte Dean, hogy így kényszerítse őt is megállásra, és abból,
hogy a futás ellenére, még csak meg sem izzadt, és nem is szedte szaporábban a
levegőt, egyértelmű volt, hogy jó kondiban van. – Sajnálom – kért elnézést,
amint beérte a nőt, miközben csak remélni merte, hogy nem rontott el teljesen
mindent. Tisztában volt vele, hogy ha újra meg akarja hódítani szerelmét, és
válaszokat akar kapni, akkor türelmesnek kell lennie, még akkor is, ha ez
pokoli nehéznek tűnt a közelében. De bármire képes lett volna, csak ne zárja ki
az életéből Kate, és mellette lehessen abban a néhány hétben, amíg itt van.
Bízott benne, hogy elég ideje lesz arra, hogy újra felszínre hozza az
érzéseket, melyekről szilárdan hitte, hogy még mindig ott izzanak a nő lelke
mélyén. Ezt világosan érezte abból, ahogy megremegett a karjaiban, a szemében
felcsillanó vágyból. Biztos volt benne, hogy nem tévedett, Kate is vágyott a
csókra, de arról fogalma sem volt, miért lökte el magától mégis. – Ne haragudj
rám – folytatta halkan, mire Kate megrázta fejét.
- Nem!
Nekem kell elnézést kérnem – nyelt nagyot, miközben keze futólag simított végig
felkarján, ahogy az esti szél bekúszott inge alá a kivágás mentén, és
megborzongatta bőrét. – Nem hiányzik az életembe a feszültség – próbálta
megmagyarázni érzéseit, miközben igyekezett elnyomni a vágyat, hogy
belesimuljon az erős karok ölelésébe. Bár azt tudta, hogy Dean iránti szerelme
sosem múlt el, hiszen az elmúlt tíz évben, az a kevés kapcsolata, ami volt,
kivétel nélkül azért ment tönkre, mert mindegyikben azt az érzést, azt a
biztonságot és szenvedélyt kereste, amit csak mellette élt át eddig, arra ő sem
számított, hogy eltemetett érzései ilyen erővel törnek a felszínre, pusztán
attól, hogy a férfi megérinti. Mégis erőt kellett vennie magán, és nem
szabadott hagynia, hogy ismét megsebezze.
- Megértelek
– bólogatott egyetértőn Dean, aki bármibe hajlandó lett volna belemenni, ha
Kate-t a közelében tudhatja. – Van egy ajánlatom – húzta fel szemöldökét
mosolyogva, mire a nyomozónő gyanakodva mérte végig, de hallgatott, így ő
folytatta – mit szólnál hozzá, ha a továbbiakban nem beszélnénk a múltról? –
vetette fel javaslatként – egyszerűen csak úgy viselkednénk, mint két régi
ismerős?
- Nem
is tudom – nézett vissza rá bizonytalanul Kate, aki egyáltalán nem tartotta jó
ötletnek, hogy bármilyen formában Dean közelében legyen, mire a férfi
megjátszott sértettséggel vonta össze szemöldökét.
- Hé!
Azok után, hogy meggyanúsítottál Helen-nel, és igazságtalanul voltál velem
sértő, tartozol ennyivel, nem gondolod? – kérdezte, és bár tudta, hogy aljas
húzás a részéről Kate lelkiismeretére alapozni, de ha kellett volna, az
ördöggel is összeáll, csak kapjon egy esélyt. Elégedetten és cseppnyi
bűntudattal látta, hogy Kate megfontolja, amit mondott, végül nehezen bólint.
- Rendben!
Igazad van! – egyezett bele, ő pedig vidáman mosolyodott el.
- Kezet
rá! – nyújtotta ki kezét, hogy azzal pecsételjék meg a megállapodást, mire Kate
hezitált néhány másodpercig, majd nagyot sóhajtva, belecsúsztatta tenyerét a
férfiéba, aki határozottan, mégis gyengéden szorított rá. Ahogy kezük összeért,
tekintetük egymásba kapcsolódott, és Dean úgy érezte, mintha a külvilág
teljesen megszűnt volna a számára. Nem érzékelt semmi mást, csak a puha,
selymes bőr érintését, hüvelykujja pedig ösztönösen kezdte cirógatni a nő
kézfejét, mire Kate nyugtalanul nyalta meg alsó ajkát, ami odavonzotta Dean
tekintetét. – Akkor… mostantól… csak ismerősök? – köszörülte meg torkát, de egy
másodpercre sem engedte el a nyomozónő kezét, mire Kate lassan bólintott.
- Igen…
ismerősök… - nyelt nagyot, miközben pillantása a keskeny, érzéki ajkakra
tévedt. Pulzusa felgyorsult, ahogy Dean lassan simogatta bőrét, miközben a jól
ismert bizsergés elindult gerince mentén.
- Vagy…
barátok. Nagyon jó… barátok – szólalt meg Dean, egy leheletnyit közelebb lépve,
Kate pedig megbabonázva nézett bele a kék szemekbe, melyek foglyul ejtették, és
eszébe sem jutott, hogy kihúzza kezét a férfiéból.
- Igen…
ez is működhet – értett egyet, bár valójában annyira lekötötte érzékeit Dean
apró, finom mozdulatai, a belőle áradó illat, testének melege, melyet csak még
inkább érzett, ahogy a férfi közelebb húzta magához, hogy fogalma sem volt,
mibe egyezett bele éppen. A szavak helyett már csak arra tudott koncentrálni,
hogy Dean ajka egyre közelebb ért az övéhez, de mielőtt találkozhattak volna,
hogy forró csókban egyesüljenek, hirtelen egy autó tülkölése zavarta meg őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése