18.
rész
Az
ajtóban egy fiatal, 20-as éveinek elején járó ápolónő állt, akinek tekintete
gyorsan futott körbe a helyiségben, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor
meglátta a két orvost.
- Dr.
Kincaid! Jöjjön gyorsan, sürgős eset! – hadarta egy levegővel, mire Victoria
azonnal letette a kezében lévő kávét, és az ajtó felé sietett, Nate pedig egy
pillanatig sem gondolkodva, követte őket. Miközben az egyik vizsgáló felé
haladtak, az ápolónő belekezdett, hogy ismertesse a helyzetet. – 5 éves kisfiú,
az édesanyja hozta be. A kertben játszott, amikor hirtelen nehezen kezdte
szedni a levegőt – tájékoztatta az orvosnőt futólépésben, majd a következő
pillanatban elhallgatott, amikor megérkeztek a szobába. Victoria azonnal látta
a helyzet súlyosságát. A szőke, vékony testalkatú kisfiú az ágyon feküdt,
mellkasa fel-le emelkedett, ahogy próbált levegőhöz jutni, miközben az
édesanyja, könnyes szemmel, aggodalommal az arcán szorította a kezét, és
halkan, nyugtatólag beszélt hozzá.
- Jó
napot! Dr. Kincaid vagyok – mutatkozott be gyorsan az orvosnő, miközben
közelebb lépett hozzájuk, és figyelmét nem kerülte el a remény, mely
megcsillant a rászegeződő barna szemekben, ahogy az anyuka felemelte fejét. –
Mi történt egészen pontosan? – kérdezte, mialatt leakasztotta nyakából a
sztetoszkópot, és felhúzva a fiú pólóját, meghallgatta a mellkasát.
- Az
udvaron focizott a barátaival – számolt be az eseményekről a karcsú termetű,
30-as éveinek végén járó, barna hajú édesanya remegő hangon. – Egyszer csak
megállt, köhögni kezdett és levegő után kapkodott. Először azt hittem, csak
kifáradt, de egyre szaporábban lélegzett, és fura, sípoló hangot adott ki
közben – csuklott el a hangja, mialatt Victoria visszaillesztette nyakába a
sztetoszkópot, majd lassan felültette a fiúcskát, és egy párnával
megtámasztotta a hátát.
- Minden
rendben lesz, oké? – beszélt megnyugtatón a fiúhoz, akinek könnyes volt a
szeme, arcán pedig félelem tükröződött. – Ezt most felhelyezem az arcodra –
mutatta fel neki az ágy melletti oxigénpalackról letekert maszkot, melyet aztán
azonnal fel is helyezett, miközben aggodalommal állapította meg, hogy a kisfiú
ajka kékülni kezdett.
- Van
valamilyen allergiája a fiának? – kérdezte Nate, mialatt a hordozható EKG
tappancsait illesztette a megfelelő helyekre, és a gép azonnal hangosan
pittyegni kezdett, így tudtukra adva, milyen szapora a gyerek szívverése.
- Nincs!
Vagy legalábbis nem tudok róla – válaszolta idegesen a nő, mire Nate és
Victoria pillantást váltottak egymással, miközben a fiúcska egyre gyakrabban és
erősebben köhögött.
- Kezelték
asztmával? – kérdezte Victoria, de az anyuka ismét megrázta fejét.
- Nem!
Még sosem fordult elő ilyesmi korábban – tette remegő kezét szája elé, hogy
visszatartsa a sírást, miközben Nate a nővér felé fordult.
- Szívjon
fel egy egységnyi hydrocortison-t – utasította, mire az azonnal eltűnt a
gyógyszeres szekrény irányába, és másodpercekkel később a kért szerrel tért
vissza, melyet Nate befecskendezett a fiú vénájába.
- Hogy
hívják a fiát? – kérdezte Victoria a nőtől, mire az nagyot nyelt, hogy meg
tudjon nyugodni.
- Tommy
– válaszolta halkan, mire a doktornő bólintott és a fiúhoz fordult, miközben
Nate az EKG által kiadott leleteket tanulmányozta.
- Figyelj
rám, Tommy – szólította meg a kisfiút, aki ráemelte világítóan kék szemét. –
Most ügyesnek kell lenned! Próbálj meg aprókat lélegezni, és lassan fújd ki a
levegőt. Nézd csak, megmutatom – mosolygott a fiúra, majd azonnal be is
mutatta, mit vár el tőle. Elismerőn simogatta meg Tommy fejét, amikor az
leutánozta mozdulatait, és lassabban szedte a levegőt, de ajkáról az
elszíneződés még mindig nem múlt el, így jelezve, hogy a véráramba nem jut elég
oxigén. – Nate! – szólt halkan a férfihoz Victoria, mire az gondterhelten
bólintott.
- Látom
– súgta vissza, hiszen az ő figyelmét sem kerülte el, hogy szinte semmi
változás nem áll be a fiú állapotában. – Nem hat a cortison – tette hozzá
csalódottan, éppen akkor, amikor a fiúcska megint erőteljesebben kezdett
köhögni, és láthatóan már a maszk sem volt elég, hogy levegőhöz jusson. – Ez
így nem lesz jó – rázta meg fejét Nate, megkerülve az ágyat, és egyetlen
mozdulattal húzta ki a párnát a fiú háta mögül, aztán hanyatt fektette.
- Mi
történik? – kérdezte idegesen az édesanya, mire Victoria felé fordult.
- Tommy-nak
asztmás rohama van – fogott bele, hogy minél rövidebben tájékoztassa a szülőt a
helyzetről, mialatt fél szemmel látta, hogy Nate fecskendőbe újabb gyógyszert
szív fel. – Tudom, hogy nehéz, de meg kell kérnem, hogy fáradjon ki a
folyosóra…
- Nem!
Nem hagyom itt a fiam! – jelentette ki a nő, de Victoria határozottan nézett
rá.
- Higgye
el, jó kezekben van! – fúrta szemét az anyáéba komolyan. – Segíteni akarunk, de
ahhoz az kell, hogy nyugodtan tudjunk dolgozni. Kérem! Ígérem, amint lehet,
kimegyek és tájékoztatom a helyzetről! – tette hozzá, mire az anya, kétségek között
gyötrődve hezitált néhány másodpercig, majd ajkát összeszorítva elhagyta a
helyiséget. Az ezt követő két órában Nate és Victoria megfeszített tempóban
dolgoztak, összehangoltan, úgy, mintha egész pályájuk alatt egymás mellett
lettek volna. Fél mondatokból értették a másikat, szinte ösztönösen tudták, mi
a következő lépés, és mire végeztek, Tommy már sokkal nyugodtabban lélegzett.
Ajka ismét rózsaszín volt, szeméből eltűnt a rettegés, és kíváncsian nézett fel
rájuk. – Sokkal jobban vagy, ugye? – simogatta meg a sűrű hajjal borított apró
fejecskét, mire az bólintott. – A maszkot még viseld el egy kicsit, rendben? –
kérte mosolyogva, és amikor újabb bólintás volt a felelet, ujjbegyével
játékosan cirógatta meg az immár sápadt helyett, pirospozsgás arcot. Észre sem
vette, hogy Nate közben lágy mosollyal az ajkán figyeli minden mozdulatát. –
Okos fiú vagy – kacsintott rá kedvesen, majd folytatta – mi most a doktor
bácsival kimegyünk beszélni anyukáddal, addig viselkedj rendesen! Nehogy
focizni kezdj, vagy átrendezd a szobát – figyelmeztette megjátszott
szigorúsággal, és elégedetten látta, hogy Tommy bágyadtan elmosolyodik,
miközben egyre nagyobbakat pislogott, jelezve, hogy a gyógyszerek, amit kapott,
hatnak és elálmosodott. Még néhány percig figyelték a kis beteget, hogy
biztosak legyenek benne, már nem várható változás az állapotában, Nate pedig
még egy lapot kinyomtattatott az EKG gépből, aztán elhagyták a helyiséget.
Amint kiléptek az ajtón, az édesanya türelmetlen idegességgel pattant fel a
kényelmetlen székről, melyen addig ült, és könnyes szemmel állt meg előttük.
- Hogy
van? Rendbe jön? Mi volt ez az egész? – záporoztak a kérdések, Nate pedig
bólintással adta jelét Victoria-nak, hogy átengedi neki a tájékoztatás
lehetőségét.
- Mint
azt korábban mondtam, a fiának asztmás rohama volt – fogott bele, hogy végre
nyugodt körülmények között mondhasson el mindent. – Ezt kiválthatja valamilyen
allergia, vagy lehet örökölt betegség is. Az asztmás betegeknél valamilyen
külső tényező hatására, mint a levegőben szálló pollenek vagy a nehéz fizikai
terhelés, a légutak beszűkülnek, a hörgőizmok görcsössége és duzzanata okozza a
légszomjat és a köhögést. Először hydrocortison-t kapott, hogy tágítsuk a hörgőket,
de Tommy esetében ez nem hatott.
- Miért
nem? – jött a kérdés azonnal, mire Nate vette át a szót.
- Az
asztma rohamoknak több fokozata van – magyarázta nyugodtan. – Az első fázisban,
már a tünetek kezdetekor tanácsos az inhalátort használni, amiben hörgőtágító
gyógyszerek vannak. Tekintettel arra, hogy Önök nem tudtak Tommy betegségéről,
nem volt kéznél ilyen. A fia a harmadik, legsúlyosabb fázisban került a
kórházba, amikor már nem használnak a rövid hatású gyógyszerek. Nyugtatót
kapott és szteroidokat vénásan, stabilizáltuk az állapotát, de néhány napra
mindenképpen bent tartanánk megfigyelésre.
- Persze
– bólogatott hevesen az asszony, majd hirtelen elbizonytalanodott. – És utána?
– kérdezte tanácstalanul, mire ismét Victoria vette át a szót.
- Alaposan
ki kell vizsgálni, megállapítani az asztma eredetét – válaszolta. – Elvégzünk
egy allergiavizsgálatot, ezen kívül kap gyulladáscsökkentőket is. A gyermekkori
asztmát idővel, felnőtt korukra az emberek 70%-a kinővi, de fel kell készülnie
arra is, hogy együtt kell élnie vele.
- Értem
– nyelt nagyot az édesanya, majd kérlelőn nézett rájuk. – Bemehetek hozzá? –
kérdezte reménykedve, mire a két orvos egymásra nézett.
- Természetesen
– bólintott Victoria, majd hozzátette. – Hamarosan átviszik egy kórterembe, de
intézkedem, hogy kapjon mellette egy ágyat, így vele lehet éjszaka is –
mosolygott a nőre, aki hálásan fogta meg a kezét.
- Nagyon
köszönöm! Mindkettőjüknek – lábadt ismét könnybe a szeme, majd rájuk mosolygott
és elindult, hogy a fia mellett lehessen. Nate és Victoria megkönnyebbülten
sóhajtottak, majd néma egyetértésben mentek be az orvosi pihenőbe, ahol szinte
egyszerre huppantak le egymás mellé a kanapéra.
- Ennyit
arról, hogy az ügyeletben nem történik semmi különleges – motyogta fáradt
hangon Nate, felidézve a doktornő néhány órával korábbi szavait, mire Victoria,
aki lehunyt szemmel támasztotta meg fejét a kanapé támláján, lustán
elmosolyodott.
- A
kivétel csak erősíti a szabályt – válaszolta könnyedén, majd félig nyitott
szemmel nézett a férfira – köszönöm, hogy segítettél.
- Biztos
vagyok benne, hogy egyedül is megoldottad volna – hárította el a hálálkodást
szerényen Nate. – De… jó volt a közös munka. Remek orvos vagy, és… jól bánsz a
gyerekekkel – tette hozzá halkabban, majd várt néhány másodpercig, úgy fűzte
hozzá. – Megérdemelnéd, hogy anya lehess.
- Talán
igen – vélte mosolyogva Victoria, elnyomva a fájó érzést, milyen sokáig hitte,
hogy Nate mellett azzá válhat. – De másképp alakult – fűzte mellé, miközben
ismét lehunyta szemét, Nate pedig elgondolkodva vett mély levegőt. Ahogy ma
elnézte Victoria-t a kisfiúval, akaratlanul is felötlött benne, mi lett volna,
ha annak idején eljön az édesanyja temetésére. Ha akkor megtudja, hogy a nő
eljegyzése nem sikerült. Kaptak volna még egy esélyt a sorstól? Boldogok
lehettek volna, és talán Victoria már az ő gyermekének édesanyja lenne? –
záporoztak fejében a megválaszolatlan kérdések, mire szomorkásan elhúzta száját
és az orvosnő felé fordult, majd lágyan elmosolyodott, amikor észrevette, hogy
Victoria elbóbiskolt. Tekintete szeretetteljesen pásztázta végig a gyönyörű
arcot, a telt ajkakat, melyeken halvány mosoly játszott, majd lejjebb vándorolt
a kecses nyakra, tekintete pedig megakadt az ezüstláncon, ami elcsúszott a
nyakában. Óvatosan, nehogy felébressze a nőt, odanyúlt, hogy megigazítsa, de az
beakadhatott a fehér ing gombjába, mert sehogy sem akart engedelmeskedni, ezért
kissé megemelte. Amikor azonban meglátta a madártoll formájú medált, szája
elnyílt döbbenetében. Ugyanaz a nyaklánc volt, melyet még ő ajándékozott a
doktornőnek húsz évvel korábban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése