Várok rád 17. rész

 

17. rész

Nate zavartan túrt bele hajába, miközben Victoria egy percre sem vette le róla a szemét, melyből jól láthatta, hogy mérges rá a korábban történtek miatt. Bár akkor nagyon élvezte a helyzetet, be kellett látnia, hogy a nőnek teljes mértékben igaza van. Nem kellett volna így viselkednie, határozottan tisztáznia kellett volna a dolgokat, de az érzés, hogy egy párnak hiszi őket Mrs. Fingle melegséggel töltötte el, és ha csak néhány pillanatig is, de ki akarta élvezni a helyzetet. Mivel a doktornő még mindig arra várt, hogy belekezdjen jövetele okába, megköszörülte a torkát.

- Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom – fogott bele bűnbánó képpel, Victoria pedig elnyomta a mosolyát, ahogy végig nézett rajta. Éppen olyan képpel állt előtte, mint, amikor annak idején sétálni ment Josie Hammond-dal, ő pedig napokig büntette emiatt. – Nem lett volna szabad ilyen helyzetbe hoznom téged. Sajnálom! Ha akarod, most rögtön visszamegyek Mrs. Fingle szobájába, és minden félreértést tisztázok – ígérte meg őszinte hangon, mire az orvosnő néhány másodpercig némán hallgatott. Először mérges volt rá, és legszívesebben kiadta volna a mérgét, de minél többet töprengett a helyzeten, annál mulatságosabbnak találta a dolgot, és be kellett látnia, hogy talán ő is élt volna a lehetőséggel, hogy megtréfálja a férfit.

- Megbántad, amit mondtál? – kérdezte nyugodtan, mire Nate bólogatni kezdett.

- Minden egyes szót! – jelentette ki ünnepélyesen, Victoria azonban szomorkásan húzta el a száját.

- Jellemző, ilyenek a férfiak – biggyesztette le ajkát csalódottan, és amikor Nate értetlenül nézett vissza rá, folytatta – jár a szájuk, de amikor forrósodik a talaj, azonnal visszakoznak – tette hozzá magyarázatképpen, ami azonban kicsit sem juttatta közelebb a megoldáshoz a férfit, így tovább beszélt. – Mihelyt beleélném magam egy közös lurkóba, megjelensz, és azt mondod, sajnálod, visszaszívod mindazt, amit mondtál. Szegény Mrs. Fingle nagyon össze lesz törve, ha megtudja – csuklott el a hangja a visszafojtott nevetéstől, mire nagy nehezen Nate-nek is leesett, hogy a doktornő csak ugratja és megkönnyebbülten mosolyodott el ő is.

- Ha-ha, nagyon vicces – túrt bele hajába szégyenkezve, miközben igyekezett nem gondolni rá, milyen remek ötletnek is tűnt egy darabig a közös élet. – Ha ennyire szíveden viseled Mrs. Fingle hangulatát, akkor… - hagyta nyitva sokatmondón a kérdést, de Victoria védekezőül emelte fel mindkét kezét.

- A-a! Én legfeljebb Mrs. Fingle cukrával és a lábával foglalkozom! A szív a te szakterületed – bökött fejével a fiatal orvos felé, aki egy percig látványosan elgondolkodott a lehetőségeken, majd elmosolyodott.

- Ez esetben, mint szakembernek, volna egy javaslatom – fonta keresztbe karjait, Victoria pedig gyanakodva nézett rá. – Hagyjuk, hogy azt higgyen, amit akar – ajánlotta fel, a doktornő azonban értetlenül ingatta meg fejét.

- Miért tennénk? – kérdezett vissza meglepetten, mert sehogy sem tudott rájönni, mire jó ez. – Semmi okunk rá, hogy ezt tegyük. A legjobb lenne tisztázni a helyzetet…

- Ugyan már! Mégis kinek ártunk vele? – tárta szét kezeit Nate ártatlanul, mert semmi kedve nem volt visszamenni a hölgyhöz és bevallani, hogy Victoria-val legfeljebb az álmaiban alkothatna egy párt. – Egyébként pedig, ha jól tudom, még mindig nem lettél kardiológus – csipkedte meg ugyanazzal a fennhéjázó modorral Nate, mint amikor először találkoztak az igazgatónál. – Kétségbe vonod a terápiát, amit javaslok?

- Terápia? Menj már! – fújtatott Victoria bosszúsan – mégis, mire alkalmazod ezt a terápiát? – kérdezte gúnyosan, de Nate komolyan állta a tekintetét.

- Ezt, kedves kollegina, úgy hívják, hogy prevenció – magyarázta tudálékosan, Victoria pedig úgy nézett vissza rá, mint, aki kételkedik a másik józan elmeállapotában, de ő töretlenül folytatta – Mrs. Fingle szíve darabokra törik, ha megtudja, rosszul működtek a radarjai – egészítette ki monológját. – Ezt próbálom megelőzni! – húzta ki magát büszkén, mire a doktornő elismerőn bólogatott.

- Képes lennél bárkinek a hasába lyukat beszélni, ugye? – kérdezte fejét ingatva, mire Nate, aki dicséretnek fogta fel a szavakat, lazán vonta meg vállát.

- Anélkül, hogy nagyképűnek tűnnék, a bentlakásos iskolában nem egyszer vágtam ki magam szorult helyzetekből borotvaéles eszem és csodás retorikai képességem segítségével – kacsintott a nőre, aki elnevette magát, és ez Nate-et is mosolygásra késztette. Jó érzés volt megnevettetnie a doktornő, tudni, hogy miatta lett jobb a kedve.

- Ahogy elnézem, számtalan erényeid közül, a szerénység fejlesztésére nem sok időd jutott – csipkedte meg a férfit, mire az grimaszolva tette szívére a kezét.

- Talált! – sóhajtott fel színpadiasan, Victoria pedig nevetve fordult ismét az előtte heverő akták felé, miközben Nate elnyomott egy ásítást, és lehuppant a helyiségben álló, egyetlen kanapéra, aztán szemét lehunyva támasztotta meg fejét annak támláján.

- Fáradtnak tűnsz – állapította meg szemöldökét ráncolva az orvosnő, mialatt tekintete aggodalmasan futott végig a férfin.

- Az is vagyok – motyogta Nate még mindig csukott szemmel, így nem láthatta, hogy Victoria elkomolyodik.

- Hosszú volt az éjszaka? – kérdezte csak úgy, mellékesen, miközben fejéből nem tudta kiverni a gondolatot, hogy talán Corinne kiengesztelése nem hagyta pihenni a férfit.

- Úgy is lehet mondani – nyomott el egy újabb ásítást a férfi, miközben végig dörzsölte kezével arcát, így próbálva felfrissülni egy kicsit, mialatt tovább beszélt. – Tudtad, hogy az ügyeleti szobában lévő ágy sokkal inkább fakíroknak való, mint normális embereknek? – kérdezte félig kinyitva szemét, mire Victoria meglepetten kapta fel fejét.

- Hogyan? Te a kórházban töltötted az éjszakát? – kérdezte hitetlenkedve, mialatt igyekezett figyelmen kívül hagyni az örömöt, ami elárasztotta a tudatra, hogy Nate mégsem Corinne miatt ilyen fáradt. – De miért? Behívtak ügyeletbe? – jött a következő kérdés, amikor a férfi bólintott. Bár azzal tisztában volt, hogy mint a legtöbb kórházban, náluk is kevés az ember, de még ez sem tette indokolttá, hogy vendégorvost osszanak be.

- Magamtól jöttem – érkezett a meglepő válasz, majd Nate folytatta – semmi kedvem nem volt visszamenni a szállodába és Corinne-nal veszekedni – tette hozzá unottan, Victoria pedig éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor megszólalt a férfi oldalára erősített csipogó, az ő zsebében pedig ezzel párhuzamosan a mobilja. – Ez ám az összhang – húzta el száját mulatságosan Nate, mialatt futó pillantást vetett a kis szerkezet kijelzőjére oldalán, majd nagyot sóhajtott. – Mennem kell, előkészítették Mr. Harpert az echokardiográfiára – tájékoztatta a nőt, miközben felállt, és sokatmondón nézett a doktornő kezében még mindig türelmetlenül jelző készülékre. – Nem veszed fel? – kérdezte kíváncsian, mire Victoria, aki eddig szándékosan nem reagált a csengésre, feszengve elmosolyodott.

- Dehogynem – húzta el ujját a mobil kijelzőjén, majd füléhez emelte a telefont. – Helló, Steven – szólt bele közönyös hangon, miközben Nate az ajtó irányába indult, de lelassította lépteit, hogy hallja a beszélgetésnek legalább egy részét. – Vacsora? Tegnap? Nem, nem kaptam semmilyen üzenetet – jutottak el füléig a lódító szavak, mire mosolyra húzódott ajka, ahogy felelevenítette a szomszéd beszámolóját, miszerint ő pontosan átadta, amit Steven kért. – Sajnálom, hogy hiába vártál az étteremben. Nem, ne foglalj másik időpontot – rázta meg fejét, mialatt Nate elégedetten elmosolyodott és elhagyta a pihenőszobát. – Hogy mit mondott az apám? – tört fel döbbenten a doktornőből, amikor meghallotta Steven magabiztosságának magyarázatát a férfitól. – Nem a középkorban élünk, Steven! Nem az apám fogja eldönteni, kivel vacsorázom együtt! – paprikázódott fel, miközben elhatározta, hogy az első adandó alkalommal elszámoltatja apját, amiért megszegte az ígéretét. – Nézd, mennem kell, sok dolgom van, és rengetegszer kértelek már, hogy ne hívj, amikor dolgozom! Szia! – bontotta a vonalat mérgesen, majd mély levegőt vett, hogy tisztán tudjon gondolkozni. Néhány másodpercig rossz érzés gyötörte, amiért hazudott a férfinak, hiszen előző nap, mihelyt hazaért, Bill, a szomszédjában lakó vadőr azonnal elmesélte neki, hogy Steven virágcsokorral a kezében várta és asztalt foglalt a La Rouge-ban, ahol együtt vacsoráznak majd, de ő ezt figyelmen kívül hagyta. Sértette a büszkeségét, hogy a férfi készpénznek veszi a randevút, ráadásul úgy tervezte, hogy kimegy dadája sírjához, amit nem akart elnapolni, ezért nem törődve a belső hanggal, mely azt súgta, illene telefonálnia, hogy a férfi ne várja hiába, gyorsan átöltözött, és meg sem állt a temetőig, a hívásig pedig eszébe sem jutott többé Steven. Amikor azonban meghallotta, hogy az apja, ígérete ellenére elkotyogta a férfinak megállapodásukat, már korántsem érezte rosszul magát a hazugság miatt.

 

Az elkövetkező órákban Victoria megállás nélkül dolgozott, és gyanította, hogy ezzel Nate sem volt másként, mert szinte alig-alig találkoztak egymással. Olykor futólag elmentek a másik mellett a folyosón, vagy összeakadtak a nővérpultnál, amíg mindketten kicserélték a kezükben lévő kórlapot, aztán mentek is a dolgukra. Az idő gyorsan elrepült, a menet közben elmajszolt szendvics és a félig hideg, kortyonként elfogyasztott kávék jelezték csak, hogy lassan elmúlt az ebédidő és a délután nagy része is. Amikor öt óra felé lett egy kis szusszanásnyi ideje, kihasználta az alkalmat, hogy végre frissen, forrón igyon meg egy pohár feketét. Az orvosi pihenőben senki nem tartózkodott, így keresztbe font karokkal állt meg az automata előtt, bedobta a 25 centet, és megnyomta a kért italhoz tartozó gombot. A modern masina halk, zümmögő hangot adott, aztán kiköpte magából a poharat a tálcára, fél perccel később pedig már csordogálni is kezdett a kávé a műanyagba. Amikor elkészült, Victoria szemét lehunyva emelte orra elé a poharat, és elmosolyodva kortyolt bele óvatosan.

- Jut nekem is egy pohárral? – hallotta meg Nate hangját a háta mögött, mire mosolyogva fordult felé.

- Ha fizeted – felelte pimaszul, amire halk nevetés volt a felelet.

- Talán még futja rá – lépett amaz is a kávégép elé, Victoria mellé, és köpenyének zsebéből bedobta a szükséges pénzt. Amíg a gép dolgozott, a doktornő felé fordult. – Gondoltam érdekel, hogy Mr. Harper echokardiográfiás vizsgálata megerősítette a szívritmuszavart. Holnap délelőtt elvégzem a pacemaker beültetést, ha esetleg szeretnél részt venni benne – ajánlotta fel, mire Victoria bólintott.

- Örömmel – mosolygott hálásan az orvosra, aki elvette a kész kávét a gép tálcájáról és óvatosan belekortyolt.

- Nem járt még le a műszakod? – kérdezte kíváncsian Nate, abban a reményben, hogy ismét elhívhatja vacsorázni, és a nő esetleg el is fogadja majd, mire Victoria megrázta fejét.

- Ma éjjel én vagyok az ügyeletes – válaszolta kezében forgatva a poharat. – Sőt, ha jól látom… – pillantott órájára elgondolkodva – elmúlt öt óra, szóval már el is kezdődött a második műszakom.

- Ilyenkor egyedül vagytok? – faggatózott tovább Nate, amire bólintás volt a felelet.

- Kis kórház vagyunk, szerencsére az ilyen ügyeletek nyugodtak és többnyire eseménytelenek – felelte, éppen akkor, amikor váratlanul kivágódott az orvosi szoba ajtaja, ők pedig meglepetten néztek abba az irányba.