14.
rész
Nate,
kezében az Amy-től kapott cetlit szorongatva állt egy egyszintes, kis családi
ház fehér ajtaja előtt. Szíve a torkában dobogott, szája kiszáradt, és idegesen
sóhajtott mélyet, hogy megnyugodjon. Fogalma sem volt róla, mit fog mondani a doktornőnek,
amikor az ajtót nyit, de sehol máshol nem lett volna szívesebben jelen
pillanatban. Egy kis hang azt súgta neki, őrültséget művel, de nem hallgatott
rá. Látni akarta, hallani a hangját, érezni az illatát, feltöltődni a
mosolyától a hosszú, megfeszített munka után. A gondolat, hogy Steven és
Victoria között nincs semmi, reményt adott a számára, és úgy gondolta, képes
tovább lépni a múlton. Corinne egy percre sem jutott eszébe, hiszen soha nem
fűzte hozzá mélyebb érzelem, így lelkiismeret-furdalást sem érzett amiatt, hogy
ő itt áll, míg a nő a szállodában várja. Erőt véve magán, zsebébe csúsztatta a
lapot és erőteljesen bekopogott. Lélegzetét visszafojtva hallgatózott, hogy
meghallja-e a nő lépteit, de amikor nem történt semmi, összeráncolt szemöldökkel
ismételte meg a kopogást, ám ezúttal sem jött válasz. Talán éppen zuhanyozik,
azért nem hallja, vagy már le is feküdt – vélekedett magában, de utóbbit
azonnal el is vetette. Még csak alig múlt öt óra, kizártnak tartotta, hogy az
orvosnő ilyen korán ágyba bújjon.
- Dr.
Kincaid nincs itthon – zökkentette ki gondolataiból egy mély, öblös férfihang,
mire abba az irányba fordult, és tekintete találkozott egy 50-es éveinek végén
járó, magas, kopaszodó férfi pillantásával, aki éppen az autója felemelt
motorháztetője előtt állt. – Nagyjából tíz perccel ezelőtt elment – folytatta,
mialatt olajfoltos kezét egy valaha fehér rongyba törölgette.
- Értem,
köszönöm – intett a férfi felé, majd az autójához indult, de amikor be akart
szállni, az ismeretlen hangja megállította.
- Talán
a barátjával találkozott – vélekedett hangosan, elgondolkodva, és amikor
meglátta, hogy Nate meglepetten húzza fel szemöldökét, mentegetőzve emelte fel
mindkét kezét. – Bocsánat, semmi közöm hozzá, csak járt már itt egy másik
fickó, virágokkal a kezében, de akkor Dr. Kincaid még dolgozott. Mondtam neki,
hogy hívja fel, de végül csak egy üzenetet hagyott neki, amit át is adtam a
doktornőnek.
- Mi
volt az üzenet? – bukott ki belőle akaratlanul is a kérdés, miközben azon
töprengett, vajon Steven volt-e a titokzatos férfi, és ha igen, akkor Amy miért
mondta neki, hogy Victoria és közte nincs semmi.
- A
La Rouge-ban várja – ismételte el, majd készségesen folytatta – gondolom
oda ment a doktornő, mert miután átadtam az üzenetet, bement a házba, húsz
perccel később pedig távozott – tájékoztatta minden részletre kiterjedően
Nate-et, akinek kezdeti lelkesedése, amit azért érzett, hogy találkozhat
Victoria-val, egyre inkább alább hagyott. – Ha fontos, ott biztosan megtalálja
– javasolta az idegen, de Nate megrázta a fejét.
- Kösz,
de nem – nyelt nagyot, hogy legyűrje a keserűséget, majd kinyitotta az autó
ajtaját. – Majd holnap beszélek vele, és még valami! – nézett egyenesen a férfi
szemébe. – Ne árulja el Dr. Kincaid-nek, hogy kerestem, rendben? Csak kórházi
ügyről lett volna szó, és… nem akarom, hogy azt higgye, még itthon sem hagyjuk
békén – erőltetett ki magából egy mosolyt, mire a szomszéd lelkesen
elmosolyodott.
- Ó,
hát maga is orvos? Új? Melyik osztályon dolgozik? – faggatózott kíváncsian,
nyilván azért, hogy mielőbb szét tudja vinni a hírt a városban, mire Nate, aki
fél lábbal már az autóban volt, rezignáltan válaszolt.
- Kardiológus
és csak néhány napig leszek a városban – felelte, de reményei ellenére még
mindig nem szabadult, mert a férfi közelebb sétált hozzá, a kezében lévő kendőt
pedig farmerjának hátsó zsebébe gyűrte.
- Tudja…
ha már itt van, kérdeznék valamit – vakarta meg kopaszodó feje búbját zavartan.
– Az egyik ismerősöm néha szorítást érez a mellkasában. Nem komoly, tényleg! –
mosolyodott el kínosan feszengve – de azért abban a pillanatban elég ijesztő.
Gondolja, hogy infarktusféle lehet? – kérdezte aggodalmasan, mire Nate
elmosolyodott.
- Mióta
jelentkeznek ezek a panaszok? – kérdezte, miközben biztos volt benne, hogy a
férfi önmagáról beszél, mire az elgondolkodva emelte égnek a tekintetét.
- Nem
is tudom, úgy egy, maximum két hónapja – felelte alsó ajkát rágcsálva, Nate
pedig bólintott.
- Holnap
délelőtt jöjjön be a kórházba – kérte határozott hangon, majd egy névkártyát
húzott elő zakójának belső zsebéből – az ápolónőnek a nővérpultnál hivatkozzon
rám.
- Kösz!
– mosolyodott el szélesen az ismeretlen, Nate pedig intett neki, és beszállva
az autóba, elhagyta a kis, csendes utcát. Fejéből nem tudta kiverni a
gondolatot, hogy Victoria Steven-nel vacsorázik, és átkozta magát
ostobaságáért, amiért elhitte Amy-nek, hogy esélye lehet. Ahogy kiért az
utcából egy piros lámpa megállásra késztette, ő pedig elgondolkodva dobolt
ujjával a kormányon. Nem tudta eldönteni, hova menjen. A kórházba nem akart
visszamenni, semmi kedve nem volt Amy-nek magyarázkodni, a szálloda pedig
Corinne miatt nem vonzotta. Biztos volt benne, hogy a nő az ablaknál állva
várakozik, és amint meglátja az autóját, már ott is terem a szobaajtónál. Végül
nagyot sóhajtott, és amikor zöldre váltott a lámpa, sebességbe tette az autót,
és balra kanyarodott.
Victoria
elszorult torokkal állt meg a márványból készült sírlap előtt, majd nagyot
nyelve leguggolt és a kezében lévő, néhány szál rózsát a kő elé helyezte.
Valahányszor kijött édesanyja sírjához, sosem mulasztotta el, hogy dadájára is
hozzon pár szál virágot, hiszen őt tekintette második édesanyjának. Három éves
kora óta nevelte, egészen négy évvel ezelőttig a legfőbb bizalmasa volt, akinek
bármit elmondhatott, és aki karjában ringatta akkor is, amikor Nate összetörte
a szívét. Sosem felejtette el, hogy vele sírt a szobájában, és szomorú
mosollyal törölte le arcáról a könnyeket, miközben azzal vigasztalta, hogy az ő
életébe is megérkezik majd az igazi. Csakhogy, ő Nate-et érezte az igazinak, és
elképzelni sem tudta, hogy valaha másnak adja a szívét. Olyannyira szoros volt
közöttük a kapocs, hogy még halála után is ő volt az egyetlen, akinek őszintén
mert mesélni a lelki gondjairól. Valahányszor öröm érte, vagy bánat, kijött a
temetőbe és neki mesélte el először, még akkor is, ha ezúttal már nem kaphatott
tőle tanácsot, vagy vigasztaló szót.
- Szia
dadus – csuklott el kissé a hangja, miközben óvó szeretettel, finoman simított
végig a márvány felületén, melyet kellemesen felmelegített a nap sugara, ami
már lassan lebukni készült a látóhatár mögé. – Tanácsért jöttem – fogott bele
egyenesen a közepébe, köntörfalazás nélkül, mivel Theresa annak idején sem
szerette, ha kerülgette a forró kását. Mindig azt mondta, hogy csapjon bele,
essen túl a nehezén minél hamarabb, így most is ehhez tartotta magát. – Sok év
után, Nate végre itt van, és… én azt hittem, hogy talán… mindegy – ingatta meg
fejét lemondón, majd hirtelen halkan elnevette magát. – Össze-vissza beszélek,
ugye? Ezt sosem szeretted… - elmélkedett magában, majd újra belekezdett. – Le
kell zárnom a múltat! Neki semmit nem jelent, így tovább kell lépnem, de… nem
tudom, hogyan! Segíthetnél, hallod? – jelent meg egy könnycsepp a szemében,
melyet azonnal kitörölt. – Ha legalább ronda lenne és kövér, nyilván könnyebb
dolgom lenne – húzta el száját, ahogy maga elé képzelte a férfit. – De pechemre
jóképű… kiváló orvos, barátságos, és a közelében… elfog az az érzés, amit
gyerekként éreztem utoljára… és… olyan is, amit még sosem éreztem… - tette
hozzá szemérmesen, ahogy belegondolt, milyen szaporán vert a szíve a
jelenlétében. – De ott van Steven is, aki meglehetősen kitartó, és bár semmit
nem érzek iránta, apámnak mégis megígértem, hogy találkozom vele! – nyögött fel
tanácstalanul – bárcsak itt lennél, és tanácsot adhatnál…
- Vic?
– szólította meg egy halk, mély hang, mire riadtan fordult abba az irányba, és
torkára forrt a szó, amikor meglátta, hogy Nate áll vele szemben. Jobb kezében
egy csokor virágot tartott, tekintete pedig meglepettségről árulkodott.
- Nate?
Mióta állsz itt? – kérdezte rémülten, mert még a gondolata is elborzasztotta,
hogy hallotta, amit a dadusnak mondott.
- Az
imént érkeztem – felelte Nate, mert a világért sem akarta elmondani, hogy a
monológ végét, a számára legfontosabbat, miszerint a nő nem érez Steven iránt
semmit, hallotta, és milyen boldoggá tette. – De te mit csinálsz itt? Azt
hittem… - kotyogta el majdnem, hogy azt gondolta, Steven-nel vacsorázott, végül
még idejében elhallgatott – mindegy, mit hittem, örülök, hogy itt vagy –
mosolyodott el lágyan, miközben közelebb sétált és letette Victoria csokra
mellé a sajátját. – Gyakran jössz ide? – kérdezte halkan, mintha nem merne
hangosabban beszélni, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a márványkő
lapról, és torkát szomorúság fojtogatta.
- Hetente
egyszer – válaszolta Victoria – fontos része volt az életemnek – tette hozzá,
mire Nate szaggatottan felsóhajtott.
- Én
most vagyok itt először – vallotta be szégyenkezve, mire Victoria ráemelte
pillantását, és látta az arcán a mélységes fájdalmat. – Még a temetésén sem
tudtam itt lenni… éppen… Kongóban voltam – folytatta, de úgy tűnt, mintha már
nem is Victoria-nak szánná a szavait, hanem az édesanyjának. – Gondolod, hogy
megbocsátotta nekem ezt valaha? – nézett a doktornőre könnyes szemmel, akinek
elszorult a szíve a férfi fájdalmát látva.
- Ismered
édesanyádat – szólalt meg halkan – neked bármit hajlandó volt megbocsátani –
mosolyodott el lágyan, mire Nate hálásan nézett vissza rá a vigasztaló
szavakért. – Később, miért nem jöttél el? – tette fel a kérdést, mely már
régóta foglalkoztatta, mire Nate nagyot sóhajtott.
- Akartam
– felelte őszintén, majd néhány másodpercre elhallgatott, mielőtt folytatta –
számtalanszor elhatároztam, de… - akadt el ismét, Victoria pedig várakozón
nézett rá. – De attól féltem, akkor veled is találkozni fogok – buktak ki
belőle a szavak nehezen, mire a doktornő meglepetten húzta fel szemöldökét, és
nem is palástolta, hogy rosszul esik neki, amit a férfi mondott.
- Nem
akartál velem találkozni? – ismételte meg lassan, hogy jól értette-e, mire Nate
bólintott.
- Azt
hittem… férjhez mentél, és… egyszerűen nem akartam tudni róla – vonta meg
vállait bizonytalanul, mire Victoria keserűen húzta el száját.
- Akihez
hozzámentem volna, annak nem kellettem – jegyezte meg halkan, Nate pedig
hitetlenkedve ingatta meg fejét. Mégis, ki lehetett az a félkegyelmű, aki egy
olyan nő szerelmét, mint Victoria, visszautasította? – fogalmazódott meg benne
a kérdés, hiszen nem tudhatta, hogy az orvosnő éppen róla beszél.
- Sajnálom
– simított végig arcán könnyed mozdulattal, mire a doktornő nagyot nyelt, és
kezét a férfiéra helyezte. – Ha ezt tudtam volna… - sóhajtott fel, ahogy
rájött, éveket vesztegetett el azzal, hogy egy nem létező házassággal gyötörte
magát, ahelyett, hogy felült volna az első gépre, és megpróbálta volna
helyrehozni, amit a távolság tönkretett.
- Akkor
másképp alakultak volna a dolgok? – kérdezte halkan Victoria, vadul dobogó
szívvel, mire Nate olyan közel lépett hozzá, hogy érezte ajkán a leheletét.
- Azt
nem tudom – felelte őszintén, majd azonnal folytatta – de abban biztos vagyok, hogy
nem vártam volna ilyen sokáig, hogy itt legyek – tette hozzá egészen halkan, majd
lehajtotta fejét, és ajkával finoman érintette meg a csábító ajkakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése