Várok rád 16. rész

 

16. rész

Victoria összeráncolt szemöldökkel futotta át az előtte heverő vizsgálati eredményeket, mialatt Mrs. Fingle, a 80-as éveinek elején járó, vékony testalkatú asszony nyugodtan üldögélt az ágyában virágmintás hálóingében. Arcán az aggodalom legkisebb szikráját sem lehetett látni, pusztán érdeklődve várta, hogy a doktornő megszólaljon végre.

- Mi nem tetszik ennyire, Dr. Kincaid? – kérdezte kíváncsian, mire Victoria meglepetten emelte rá szemét az idős nőre.

- Miből gondolja, hogy nem tetszik valami? – kérdezett vissza egyenes válasz helyett, mire az asszony elmosolyodott.

- Tudja, az sosem jól jel, amikor az orvos a leletek fölött ráncolja a szemöldökét. Ennél már csak az lenne rosszabb, ha sokatmondón hümmögne is mellé – válaszolta még mindig nyugodtan, de abból, ahogy megrándult az ajka, felfedezhető volt egy cseppnyi idegesség. – Ki vele? Írjam a végrendeletemet? – kérdezett rá nyíltan arra, ami a leginkább foglalkoztatta, mire Victoria felnevetett.

- Azzal még várhat néhány évet – felelte, mialatt a kezében lévő lázlapot visszaakasztotta az ágy fém keretére. – A műtét remekül sikerült, az összes elhalt szövetet sikerült eltávolítani a lábából, de aggaszt, hogy lassan gyógyul – vallotta be őszintén, mire Mrs. Fingle megrántotta a vállát.

- Az én koromban már nem siet el az ember semmit – adott nemtörődöm választ, ami ismét mosolygásra késztette az orvosnőt.

- Ennél kicsit többről van szó – lépett közelebb az asszonyhoz, és helyet foglalt mellette a széken, úgy nézett rá. – Kérek egy teljes labort és cukorterhelést. Attól tartok, esetleg cukorbetegség állhat a háttérben, emiatt gyógyul nehezebben a lába, és ez lehetett az oka a fertőzésnek is – magyarázta nyugodtan, mire az asszony emésztette néhány másodpercig a hallottakat, majd Victoria-ra függesztette áthatóan szürkés-kék szemét.

- Amíg ez elkészül, itt maradok a kórházban? – kérdezte várakozón, az orvosnő pedig, aki azt hitte, az otthoni magánytól fél, azonnal bólintott.

- Természetesen – felelte határozottan. – A lábán lévő sebet minden nap tisztítani és kötözni kell, ezen kívül, ha beigazolódik a gyanúm, itt kell tartanom addig, amíg be nem állítjuk a cukorértékeket.

- Helyes! – bólintott elégedetten Mrs. Fingle, mialatt kényelmesen hátradőlt a felpolcolt párnán. – tudja, a szobatársamhoz minden nap bejár vizitelni az a fiatal orvos – mosolyodott el huncutul, fejével a szomszédos ágy felé bökve, ahol egy 50-es éveinek közepén járó nő aludt, és akiről Victoria pontosan tudta, hogy Nate egyik betege. – Azt mondják, csak néhány napig lesz itt, szóval ki akarom használni a helyzetet. Tudom, hogy nem az én korosztályom, de attól még gyönyörködni lehet – kacsintott cinkosul a doktornőre, aki hirtelen azt sem tudta, mit feleljen.

- Nos… igen – köszörülte meg torkát zavartan, mialatt felállt. – Dr. Jamison remek orvos, kiváló szakember és…

- Ugyan már! – legyintett Mrs. Fingle türelmetlenül – maga sem gondolja, hogy az orvosi tudása nyűgöz le, ugye? – húzta fel szemöldökét sokatmondón, Victoria pedig már másodjára lepődött meg annyira, hogy elálljon a szava. – Jó kiállású, szép ember! – bólogatott mosolyogva – hozzá még kedves is. Az a fajta, akiért bármikor hipochonderré válnék – kuncogott úgy, mint egy tizenéves, mire Victoria hitetlenkedve ingatta meg a fejét. Az, hogy a kórházi ápolónők többsége odavolt a férfiért, egyáltalán nem lepte meg, de arra álmaiban sem gondolt volna, hogy egy dédnagymama korú hölgy is így kifordul önmagából. Nem tudta, hogy nevessen vagy sírjon, ezért csak nagy levegőt vett.

- Biztos vagyok benne, hogy Dr. Jamison-nak jól esnének a szavai. Ha megbocsát… – indult el az ajtó felé, hogy mielőbb maga mögött hagyhassa ezt a szürreális beszélgetést, de Mrs. Fingle hangja megállította.

- Jaj, aranyom! Tőlem aztán nem kell tartania, én nem csapom le a kezéről! – nevetett fel könnyedén, amivel elérte, hogy a doktornő döbbenten forduljon felé.

- Az én kezemről? – kérdezett vissza értetlenül, majd azonnal szabadkozni kezdett. – Nem, Mrs. Fingle, valamit nagyon félreértett!

- Jól van, na! A titkuk nálam biztonságban lesz! – váltott suttogóra a hangja, mialatt szája elé emelte jobb kezének mutatóujját. – Tőlem senki nem tudja meg, hogy szerelmesek!

- De mi nem… - próbálkozott ismét Victoria, de az asszony tovább beszélt.

- Istenem, az én Walterem nézett így rám még a házasságunk elején, ahogy ez a fiú magára! – sóhajtott fel szentimentálisan, Victoria pedig megrázta fejét.

- Nem! Tudja…

- Igazán szerencsés nő maga, hallja-e! – vigyorgott rá Mrs. Fingle. – Le merném fogadni, hogy sokan irigylik ebben a kórházban, amiért magát választotta!

- De ő nem… - akart megint ellenkezni, de az idős nő ezúttal sem hagyta.

- Két szép ember szerelménél nincs csodálatosabb – merengett el ismét a távolba tekintete, mialatt mellkasára fektette a kezét. – Istenem, szinte már látom a gyerekeiket! Gyönyörűek lesznek!

- A… gyerekeinket? – hökkent meg az orvosnő, majd hitetlenkedve ingatta meg fejét. – Nem szaladt egy kicsit előre? Köztem és Dr. Jamison között…

- Még nagyon friss a dolog, megértem – fejezte be helyette a megkezdett mondatot bólogatva az asszony, elnéző mosollyal szája szegletében. – Ilyenkor a párokat halálra rémíti a közös gyerek gondolata.

- Egyáltalán nem rémít halálra, hogy gyerekem legyen Dr. Jamison-tól, mert… - jelentette ki, ismét belefogva, hogy elmondja, semmi nincs közöttük a férfival, amikor váratlanul egy jól ismert hangot hallott meg a háta mögött.

- Azt hiszem, ennél szebb bókot még sosem kaptam – jegyezte meg Nate mosolyogva, mire Victoria riadtan kapta fejét az ajtó irányába, ahol a férfi, zöld műtősruhában, fölötte fehér köpenyt viselve, lazán támaszkodott meg az ajtófélfában. Egy másodpercre lehunyta szemét, remélve, hogy kiderül, csak egy rémálomba csöppent és hamarosan felébredhet, de amikor kinyitotta, Nate még mindig vidáman csillogó szemekkel nézett rá.

- Nate… - nyögte lesújtva, miközben az idős asszony, nyakát nyújtogatva figyelte az eseményeket, nehogy lemaradjon valamiről. – Éppen azt próbáltam elmagyarázni Mrs. Fingle-nek, hogy…

- Hogy gyereket akarsz tőlem – egészítette ki a férfi a mondatot, mire a doktornő döbbenten meredt rá.

- Mi? Nem! – rázta meg fejét határozottan, az orvos pedig szomorkásan nézett vissza rá.

- Nem akarsz? – kérdezte bánatosan, Victoria pedig fogait csikorgatva kereste a megfelelő választ agyában.

- Nem azt mondtam, hogy nem akarok! – mondott ellent kínlódva. – Azt mondtam, hogy nem rémít halálra a gondolat, hogy gyerekem legyen tőled, de csak azért, mert…

- Ezek szerint, mégis akarsz? – pimaszkodott tovább Nate, aki egyre inkább kezdte élvezni a helyzetet. Az orvosi szobában töltött kényelmetlen éjszaka és az után, hogy Victoria-val olyan fájdalmasan váltak el egymástól a temetőben, remélni sem merte, hogy bármi felderítheti a mai napon, de mint mindig, ezúttal is Victoria volt az, aki elűzte a rossz kedvét.

- Jelen pillanatban egy labort akarok Mrs. Fingle-nek! – szűrte fogai között, mire Nate ártatlanul nézett vissza rá.

- Hiszen én sem most azonnal akarom – tárta szét kezeit, mire Mrs. Fingle felkacagott, Victoria pedig összehúzott szemmel nézett a férfira.

- Lehetetlen alak! – legyintett, majd bosszúsan, amiért hagyta magát belekeverni egy ilyen helyzetbe, elhagyta a kórtermet, miközben igyekezett nem gondolni rá, milyen könnyedén játszott el a gondolattal, hogy ő és Nate egy pár, akik éppen gyermeket várnak.

- Ne adja fel, doktor úr – drukkolt somolyogva Mrs. Fingle, miután kettesben maradtak, mire Nate, aki elgondolkodva figyelte a bezárt ajtót, lassan bólintott.

- Eszemben sincs! – kacsintott a nőre, majd gyorsan átnézte páciensének lázlapját, és távozott a helyiségből.

 

Victoria egymás után lapozta a maga elé tett kartonokat, de képtelen volt rá figyelni. Még most sem értette, hogyan keveredhetett ilyen lehetetlen helyzetbe, de Nate viselkedése is rejtély volt a számára. Ahelyett, hogy segített volna neki biztosítani Mrs. Fingle-t arról, hogy köztük nincs semmi, belement a játékba. De miért? – tette fel magának megint a kérdést. Miért tett úgy, mintha közös jövőt tervezne vele, amikor Corinne-nal van együtt, hozzá megy vissza a szállodába minden este, mióta Nelson-ban van. Miközben ezen gondolkodott, óhatatlanul is eszébe jutott az előző késő délután a temetőben. Milyen jó érzés volt átölelni a férfit, belesimulni az erős karok közé, érezni az illatát. Bár az elején vigasztalni akarta csak Nate-t, minél hosszabban ölelte, annál inkább felfogta a belőle áradó erőt, ami csak még inkább azt bizonyította számára, hogy távol kell tartania magát tőle. Még most is beleborzongott, ha eszébe jutott, milyen bizsergető volt ajkán érezni a férfiét, pedig meg sem csókolta rendesen. Ez az érintés semmivel sem volt több, mint gyerekkorukban, amikor az utolsó délutánon megpecsételték fogadalmukat, mégis millió érzést váltott ki belőle, teste pedig olyan intenzíven reagált, hogy elképzelni sem tudta, mi lenne, ha Nate egyszer valóban megcsókolná, úgy, ahogy egy férfi egy nőt.

- Zavarhatlak? – zökkentette ki gondolatai közül Nate lágy hangja, miközben beljebb jött az orvosi szobába, és becsukta maga mögött az ajtót, Victoria pedig azonnal érezte, hogy gyorsabban kezd verni a szíve.