Várok rád 19. rész

 

19. rész

Nate megilletődve simított végig ujjbegyével a medálon, mialatt tekintete a nő arcára tévedt, aki semmit nem érzékelt abból, ami történt. Szívét melegség járta át a gondolatra, hogy ennyi éven át az orvosnő a nyakában hordta az ékszert és még az után sem vette le, hogy egy másik férfi jegyese lett. Vajon ez azt jelenti, hogy sosem szűnt meg szeretni őt? De akkor, miért mondott igent valaki másnak? – tette fel magában a kérdést, mialatt óvatosan visszacsúsztatta a nyakláncot az ing mélyedésébe. Vagy az után tette fel, hogy a házasság füstbe ment? Sehogy sem talált magyarázatot, de kétségtelenül jó jelnek vette, hogy Victoria ennyire ragaszkodik a gyerekkori ajándékhoz. Ajkán mosollyal sóhajtott halkan, majd hátradőlt és lehunyta szemét. Az orvosi pihenőben csend honolt, a plafonra erősített fény helyett csak az asztalon álló éjjeli lámpa világított, ami kellemes félhomályba burkolta a szobát. Orrába bekúszott Victoria finom illata, hallotta halk, egyenletes szuszogását, ő pedig akaratlanul is felvette ezt a légzési ritmust. Nem is emlékezett rá, mikor érezte ilyen békésnek az őt körülvevő világot, és mialatt ezen gondolkodott, szép lassan őt is elnyomta az álom. 

Amy meglepetten húzta fel szemöldökét, amikor a keresztrejtvény következő sorához érkezett, mely előtte hevert a nővérpulton. Éjszakás beosztásban gyakran ütötte el ezzel, vagy olvasással az időt, hogy az eseménytelen műszak gyorsabban teljen, mialatt időnként felpillantott a jobb kezénél lévő táblára, melyen átlátszó gombok sorakoztak. Mindegyik egy ágyhoz tartozott, és ha valakinek szüksége volt valamire, csak megnyomta az éjjeli szekrénye melletti kapcsolót, mire kigyulladt a megfelelő lámpa a gomb mellett, így jelezve Amy-nek vagy az aktuális nővérnek, hogy hova kell mennie. Ettől függetlenül, bizonyos időközönként, végigjárta a kórtermeket, mert nagyobb biztonságban tudta a betegeket, ha saját szemével látta, hogy minden rendben. Az ügyeletes orvosokat többnyire hagyták pihenni, csak nagyon fontos esetekben riasztották őket, hiszen a kis létszám miatt, gyakran a másnap délelőttöt is a kórházban töltötték. Éppen elégedetten elmosolyodott, amiért rájött, milyen szó is kerül az üres négyzetekbe, amikor felgyulladt az egyik jelzőlámpa, ő pedig már le is dobta a tollát, hogy azonnal a beteg segítségére siessen, egy órával később pedig tanácstalanul álldogált az ügyeletes orvosi szoba ajtajában. Határozottan emlékezett rá, hogy Victoria-val lenne egy műszakban, de a doktornő sehol sem volt. Szemöldökét ráncolva gondolkodott, majd hirtelen elmosolyodott, amikor rájött, hogy legutóbb is az orvosi pihenőben találta meg, a kórlapok fölött bóbiskolva. Meggyorsítva lépteit, meg sem állt a helyiség ajtajáig, de amikor belépett, földbe gyökerezett a lába a látványtól, és eltátotta száját. Victoria valóban ott volt, de nem éppen úgy, ahogy számított rá. Ezúttal nem az asztalnál aludt, hanem a kanapén, és korántsem egyedül. Fejét, oldalra hajtva, Nate vállán pihentette, aki ugyanolyan nyugodtan szuszogott, keze azonban óvón karolta át a doktornőt. Amy elmosolyodva harapta be alsó ajkát, miközben szentimentálisan nyomott el egy sóhajt, aztán elfintorodott, amikor eszébe jutott a beteg, aki miatt meg kell törnie ezt a gyönyörű pillanatot. Lassan, nehogy felébressze a férfit, Victoria mellé osont és leguggolt.

- Vicky – szólította meg suttogva, mialatt finoman megrázta a nő vállát. – Vicky – ismételte meg kicsit hangosabban, mire az, álmosan hunyorogva nyitotta ki szemét.

- Mi az? – fészkelte be magát még inkább Nate ölelésébe, miközben arcán látszott, egyáltalán nincs ínyére, hogy megzavarták, mire Amy szélesen elmosolyodott, ahogy észrevette a mozdulatot.

- Utálom magam, amiért ezt kell tennem – fintorgott az ápolónő. – Olyan cukik vagytok – kuncogott halkan, mire Victoria, aki kezdett felébredni, zavartan forgatta körbe fejét, és amikor meglátta, milyen odaadón simul Nate karjaiba, azonnal kiegyenesedett. – Mr. Donato alhasi fájdalmakra panaszkodik – tájékoztatta a doktornőt ezúttal hivatalosabb hangon, mire Victoria zavartan túrt bele kissé kócos hajába, és megköszörülte torkát.

- Hány óra van? – kérdezte, miközben felállt, és megigazította magán elcsúszott köpenyét. Még most sem értette, hogyan fordulhatott elő, hogy elaludt, de a sok álmatlan éjszaka rovására írta, amit Nate miatti töprengései okoztak a számára, azt viszont kifejezetten kínosnak találta, hogy összeölelkezve aludt a férfival. Ezt még el tudta volna viselni, hiszen szerencsére Nate ebből semmit nem érzékelt, de az is éppen elég volt, hogy Amy a tanúja volt. Előre tudta, hogy hetekig hallgathatja majd a szekálásait.

- Hajnali fél három – jött a válasz, mialatt, amilyen csendben csak tudták, elhagyták a pihenőt. – Adtam neki fájdalomcsillapítót, de nem használt, sőt, erősödtek a fájdalmak – folytatta a megkezdett tájékoztatást, mialatt a férfi kórterme felé haladtak.

- Mivel operálták Mr. Donato-t? – kérdezte, miközben az Amy által kezébe nyomott kórlapot tanulmányozta.

- Vakbélgyanúval hozták be, amit alátámasztottak a vizsgálati eredmények, így el is végezték a műtétet. Tegnap délelőtt, Dr. Madison – húzta el a száját, és Victoria is egyet tudott érteni a reakcióval. Az orvos a 60-as éveinek végén járt már, és bár kiváló diagnoszta volt, sebésznek már kevésbé volt az. Ha lehetőség volt rá, nem is osztották be operálni, de néhány beteg bízott a szakértelmében, vagy inkább a korában. Nem egyszer előfordult, hogy ha megtudták, Victoria végezné a beavatkozást, hevesen tiltakozni kezdtek, és tapasztaltabb orvost követeltek maguknak. Ebben az esetben is ez történt, és amikor a doktornő belépett a kórterembe, már meg sem lepődött, hogy Mr. Donato határozottan rázta meg a fejét.

- Nem! – jelentette ki fájdalomtól eltorzult arccal a 49 éves, sötét hajú, magas férfi, mialatt kezét hasára szorította. – Nem akarom, hogy ő nyúljon hozzám! Hívják ide Dr. Madison-t! – követelte olyan hangerővel, hogy szobatársai lassan ébredezni kezdtek.

- Mr. Donato, jelenleg én vagyok az ügyeletes orvos – nyelte le első mérgét a doktornő, miközben beljebb lépett a szobába. – Engedje, hogy megvizsgáljam, és kiderüljön, miért érez erős fájdalmat – javasolta barátságos hangon, de a férfi összeszorította száját, majd néhány másodperc múlva, amikor kissé szűnt a fájdalom, megszólalt.

- Maga nő! – nézett végig rajta utálkozva. – Nem akarom, hogy egy nő vizsgáljon meg! – tartott ki álláspontja mellett, Victoria pedig érezte, hogy fogy a türelme. Az, hogy a férfi szinte magzatpózban feküdt az ágyon az intravénás fájdalomcsillapító ellenére, homloka pedig gyöngyözött az izzadságtól, arról árulkodott, hogy komoly fájdalmai voltak. Biztos volt benne, hogy nincs vesztegetni való ideje, ezért magabiztosan lépett a férfi ágya mellé.

- Akkor hunja be a szemét, és képzelje azt, hogy Dr. Madison vagyok! – jelentette ki, majd a választ meg sem várva, felhúzta a beteg pólóját, akit annyira megdöbbentett a válasz, hogy tiltakozni sem volt ideje. Amikor azonban szóra nyitotta volna a száját, mogorvaság helyett éles kiáltás hagyta el tüdejét, mert Victoria éppen akkor nyomkodta meg a hasát. – Amy! Készítsék elő a műtőt! – utasította az ápolónőt komoly hangon, mire Mr. Donato elkerekedett szemekkel nézett rá, mialatt ő felhúzta az ágy oldalán található rácsokat, és egyetlen mozdulattal rúgta le a kerekekről a kitámasztókat. – Ezen kívül ébreszd fel Dr. Jamison-t! Szükségem lesz rá, hogy asszisztáljon a műtét során!

- Mi… mi bajom van? – kérdezte aggodalmas hangon Mr. Donato, Victoria pedig elgondolkodott, hogy őszintén válaszoljon-e, végül úgy döntött, nem hallgat el semmit.

- Minden jel szerint, belső vérzése van – felelte higgadtan, majd várakozón nézett a férfira. – Ha megengedi, feltolnám a műtőbe, hogy megmentsem az életét vagy… telefonálhatunk Dr. Madison-nak is. Még van legalább két órája, hogy beérjen – javasolta könnyedén, mire a férfi hevesen megrázta a fejét.

- Magát választom! – jelentette ki határozottan, Victoria pedig biztatón rámosolygott.

- Akkor indulás! – döntötte el, majd meg sem állt a férfival a liftig.

 Nate hitetlenkedve ingatta fejét, miközben Victoria beszámolóját hallgatta Mr. Donato esetével kapcsolatban. Már az is teljesen ledöbbentette, hogy az orvos nem jól varrta el a hasfalban az ereket, miután eltávolította a gyulladt féregnyúlványt, de az egyenesen felháborította, ahogy Mr. Donato Victoria-val bánt. Mindig is megvetette azokat, akik diszkrimináltak másokat a nemük vagy bőrszínük alapján, de még Bostonban is ritkán találkozott olyan ellenállással, mint Nelson-ban. Miután beléptek az orvosi pihenőbe, Victoria tekintete az órára tévedt, és elégedetten gondolt arra, hogy hamarosan otthon lehet. Mr. Donato hasfala tele volt vérrel, négy teljes órájába került, mire megtisztította és helyrehozta Dr. Madison baklövését, de jó érzés volt tudni, hogy a férfi felépül. Nem vágyott másra, csak egy kiadós alvásra, így most fáradtan foglalt helyet a kanapén, szíve pedig gyorsabb ütemre váltott, amikor Nate is követte a példáját. Még jól emlékezett rá, milyen érzés volt a karjaiban pihenni, amiről persze az orvosnak fogalma sem lehetett.

- Sajnálom, hogy fel kellett ébresztenem – kért elnézést bűnbánó mosollyal a szája szegletében, mire Nate csak legyintett.

- Sose sajnáld! Miután Amy elhívott téged Mr. Donato miatt, már nem tudtam elaludni – mosolygott vissza rá Nate, a doktornő pedig döbbenten fogta fel a szavak értelmét. Ezek szerint, Nate ébren volt, tehát azt is tudja, hogy ő odabújt hozzá! – sivítottak fejében a gondolatok, és elég volt csak a férfi arcára néznie ahhoz, hogy tudja, Nate is tisztában van vele, mire gondol.

- Miért nem szóltál, hogy fent vagy? – kérte számon az orvost, mert sokkal könnyebb volt támadást kezdeményezni, mint bevallani, mennyire szégyelli magát a történtek miatt.

- Úgy tűnt, a helyzet e nélkül is épp elég kínos a számodra – mosolygott tovább Nate, mire Victoria kezébe temette arcát.

- Jesszus, mindjárt elsüllyedek – mormolta tenyerébe a szavakat. – Sajnálom! Én nem szoktam ilyet csinálni, mármint elaludtam, és azt sem tudtam, mit teszek…

- Én a legkevésbé sem sajnálom, Vic – szólalt meg halk, komoly hangon Nate, miközben közelebb hajolt a doktornőhöz, és lassan lefejtette kezét az arca elől, hogy a szemébe tudjon nézni. – Az idejét sem tudom, mikor éreztem olyan nyugalmat és békességet utoljára, mint, amikor a karomban tartottalak – vallotta be nyílt, őszinte tekintettel, majd pillantása lejjebb vándorolt a cseresznye ajkakra, Victoria pedig érezte, hogy felgyorsul a pulzusa. – Az érzés, ami elfog a közeledben egyszerre új és fájdalmasan ismerős – mosolyodott el halványan, Victoria pedig pontosan tudta, mire gondol. Ő is hasonlóképpen érzett, és amikor látta, hogy Nate közelebb hajol hozzá, már csak a pillanatra várt, hogy ismét ajkán érezze a férfiét.