15.
rész
Victoria
lehunyta szemét, ahogy megérezte ajkán a férfiét, de ez csak éppen egy tized
másodpercig tartott, mert hirtelen megszólalt Nate telefonja a zsebében, mely
megtörte a pillanatot. Az orvosnő szeme hirtelen kipattant, és villámgyorsan
távolodott el a férfitól, aki elmormolva egy káromkodást az orra alatt, nyúlt a
telefonjáért, melyet aztán egy újabb szitok követett, amikor meglátta, ki a
hívó fél.
- Corinne?
– szólt bele nem túl kedvesen, és bár tudta, hogy a nő nem tehet semmiről,
mégsem tudta elrejteni hangjából a csalódottságot. Húsz éve várt rá, hogy végre
ismét ajkán érezhesse Victoria ajkát, és bosszantotta, hogy megzavarták. Amint
kimondta a nevet, Victoria szívét keserűség járta át. Nem értette, hogyan is
feledkezhetett meg egy pillanatra is arról, hogy Nate nincs egyedül, ott van
neki Corinne, aki nyilván a szállodában várja, miközben a férfi őt akarta
megcsókolni néhány másodperccel korábban.
- Elárulnád,
merre jársz?! – csattant a telefonban a nő hangja számonkérőn, mire Nate égnek
emelte a szemét. – Telefonáltam a kórházba, ott azt mondták, már legalább egy
órája eljöttél, de a szállodában nem vagy! – ismertette nyomozásának eredményét
ingerülten, miközben Nate csak arra tudott figyelni, hogy Victoria egyre
távolabb lép tőle. – Nelson nem akkora város, hogy eltévedhess benne, ami pedig
a szórakozási lehetőségeket illeti, kizárhatjuk, hogy egy bárban ütöd el az
időt! Szóval? Hol vagy?! – tette fel ismét a kérdést fojtott indulattal a
hangjában, mire az orvos mélyet sóhajtott, hogy nyugodt tudjon maradni.
- A
temetőben – válaszolta halkan, amivel elérte, hogy Corinne elnémuljon –
kijöttem édesanyám sírjához. Nem tudtam, hogy minden percemről be kell
számolnom! – tette hozzá mérgesen, mellyel egyértelművé tette Victoria számára,
miről folyhat a társalgás. Keserűen állapította meg, hogy bár Nate kötetlen,
laza kapcsolatként jellemezte a viszonyát Corinne-nal, a nő nyilván sokkal
komolyabban veszi a kettejük dolgát, ő pedig rosszul kezdte érezni magát,
amiért Nate-tel van.
- Értem
– csendült fel ismét Corinne hangja ezúttal sokkal nyugodtabban. – Hát ez…
kedves… azt hiszem. Mégis meddig akarsz ott lenni? – kérdezte kíváncsi
türelmetlenséggel a hangjában, miközben Nate csak arra tudott figyelni, hogy
Victoria némán jelezte neki, elindul haza. Füléről mellkasához szorítva
telefonját, fonta ujjait a doktornő felkarjára, így kényszerítve megállásra.
- Várj!
Ne menj el! – kérte suttogva, de legnagyobb sajnálatára Victoria csak
halványan, szomorúan rámosolygott, majd szó nélkül távozott. Összeszorult
szívvel nézett utána, ahogy lassan eltűnt a szeme elől, füléig pedig lassan
hatolt el Corinne hangja, aki egyre hangosabban követelt figyelmet magának a
vonal végén.
- Nate!
Nate! Hallasz?! – kiabálta erőteljesen, mire nagyot sóhajtott, és ismét a
fülére illesztette a készüléket.
- Persze,
hogy hallok! Sajnos, nem vagyok süket! – morogta vissza bosszúsan, de a nő
észre sem vette, csak tovább beszélt.
- Azt
kérdeztem, meddig akarsz ott ácsorogni a temetőben anyád sírja mellett? –
kérdezte érzéketlen hangon, mire Nate összeszorította száját, ő pedig folytatta
– megértem, amiért lelkiismeret-furdalás gyötör a temetés miatt, de lásd be,
ezzel már nem hozod vissza – tette hozzá unottan, Nate pedig felidézte magában
Victoria együttérző tekintetét, lágy mosolyát, vigasztaló szavait. Az orvosnő
kisujjában is több érzékenység és empátia volt, mint ami valaha Corinne-ba
szorulhatott volna. – Gyere vissza a szállodába, és együtt majd kitaláljuk,
hogyan tereljem el a figyelmedet erről a csúnya bűntudatról – rántotta ki
gondolatai közül Corinne csábító, sejtelmesen búgó hangja, mire ajka önkéntelen
rándult megvető grimaszba.
- Azt
hiszem, még maradok egy kicsit – szólalt meg lassan, elgondolkodva, mire
Corinne durcásan fújtatott.
- Mégis
meddig?! – tört fel belőle indulatosan, Nate azonban nyugodt maradt.
- Ameddig
jól esik! – vágta vissza, majd a választ meg sem várva, bontotta a vonalat, miközben
tekintetét a márványkőre szegezte, és azon gondolkodott, vajon, mit szólna
édesanyja, ha látná, mi lett belőle. Makulátlan öltönye tökéletesen állt
kidolgozott testén, fekete, lakkozott cipője és a hófehér inghez választott
bordó nyakkendő, amit viselt, kivétel nélkül Boston elegáns üzleteiből
származott. A szakmájában sem vallott szégyent, a legjobb szívspecialisták
között tartották számon, de vajon emberként is megállta a helyét? – tette fel
magának a kérdést, hiszen milyen emberre vall, hogy felszínes kapcsolatot ápol
egy olyan nővel, mint Corinne. Az élete csak a munkáról szólt, szinte reggeltől
estig a kórházban volt, gyakran még hétvégén is, és nem azért, mert nem vágyott
volna kiegyensúlyozott párkapcsolatra. Kereste a szerelmet, és sokáig
próbálkozott is, de reménytelen volt. Rövid idő alatt megunta, hogy senkiben
sem találja azt, amit Victoria-ban, ezért hamar le is zárta a viszonyokat.
Kényelemből, hogy ne kelljen azon gondolkodnia, kit visz magával egy
rendezvényre, elviselte Corinne rigolyáit, miközben Victoria-t, akit tiszta
szívéből szeret, hagyta elmenni. – Nem lennél rám büszke, anya – szólalt meg
halkan, majd mélyet sóhajtott és folytatta. – Az életem üres, a munkámon kívül
nincs semmi, amire büszke lehetnék – beszélt tovább, még akkor is, ha tudta,
édesanyja nem hallja a szavait. – Nem voltam itt, amikor szükséged volt rám,
és… évek kellettek hozzá, hogy elbúcsúzzak tőled. Sajnálom… bocsáss meg –
csuklott el a hangja, miközben lehajtotta fejét, és nagyot nyelt, hogy a
könnyek ki ne potyogjanak, a következő pillanatban azonban egy finom érintést
érzett meg a vállán, ő pedig meglepetten emelte fel fejét és fordult hátra.
Szíve hatalmasat dobbant, amikor Victoria együttérző tekintetével találkozott a
pillantása, aki most közelebb lépett, és szó nélkül, szorosan átölelte. Nate
tüdejéből nehéz sóhaj szakadt fel, miközben arcát a doktornő nyakának ívéhez
fúrta és lehunyt szemmel adta át magát a vigaszt jelentő ölelésnek.
- Sosem
haragudott rád, Nate – suttogta a fülébe Victoria, miközben keze lágyan
simogatta a tarkóját. Amikor visszajött, végig abban reménykedett, hogy Nate
már elment, de földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta, hogy még mindig ott
áll, a szívébe pedig együtt érzés költözött, amikor meghallotta, mennyi
fájdalom csendül ki a hangjából. Képtelen lett volna hátat fordítani neki, és
először nem is tervezte, hogy átöleli, de amikor tekintete találkozott a
könnyben úszó zöldes-kék szemekkel, ösztönösen cselekedett. Nate karjai úgy
fonták körül karcsú testét, mintha az élete múlna rajta, miközben ő tovább
beszélt. – Hidd el, nagyon is büszke lenne rád! Kiváló orvos vagy, segítesz az
embereken, és ami a temetést illeti… - akadt el a hangja egy másodpercre, majd
folytatta – olyan betegeket gyógyítottál meg, akiknek nélküled esélyük sem lett
volna az életre – tette hozzá halk, duruzsoló hangon, mialatt Nate mélyen
magába szívta illatát, és érezte, hogy egyre inkább megnyugszik. – Az is igaz,
hogy Corinne miatt nem dicsérne meg – fűzte mellé félig komoly hangon, és
elégedetten mosolyodott el, amikor a férfi halkan felnevetett, majd kissé
eltávolodva tőle nézett a szemébe.
- Abban
biztos vagyok – mosolygott rá Nate, majd kérdőn pillantott rá. – Azt hittem,
elmentél – jelent meg értetlenség a szemében, annak ellenére, hogy boldog volt,
amiért tévedett. Nem tudta, minek köszönhette, hogy a doktornő váratlanul
megjelent, de gyógyír volt fájó lelkére az ölelés, ahogy karjaiba zárta
vigasztalón.
- Itt
hagytam a táskámat – bökött fejével a sírlap mellé, ahol még mindig gazdájára
várt a fekete, bőrből készült kézitáska. Amikor kocsijához ért és észrevette,
hogy a táskáját a sír mellett felejtette, először úgy gondolta, a gondnok majd
eljuttatja neki. Nelson kis város volt, ahol törődtek egymással az emberek, őt
pedig különösen sokan ismerték, lévén, hogy általános orvosként dolgozott.
Biztos lehetett benne, hogy bárki találja meg a táskát, visszakerül hozzá.
Tervébe csak akkor csúszott hiba, amikor felfedezte, hogy autójának kulcsai is
a sír mellett vannak, a táskában. – Ez még nem lett volna akkora baj, de a
kocsikulcs is benne van – magyarázta egy fintor kíséretében, mire Nate újfent
elmosolyodott, és döbbenten állapította meg, hogy Victoria közelében
észrevétlenül múlik el minden fájdalma. Amit mellette érzett, össze sem
lehetett hasonlítani azzal, ami Corinne társaságában környékezte meg. Míg vele
csak azon járt az esze, hogy minél előbb vége legyen az estének, és újra egyedül
lehessen, addig Victoria-val azt kívánta, bárcsak örökké tartana az adott
pillanat.
- Örülök,
hogy visszajöttél – nézett mélyen a szemébe, majd, amikor látta, hogy a
doktornő odalép a táskájához és indulni készül, hirtelen ötlettől vezérelve
szólalt meg. – Volna kedved velem vacsorázni? – ajánlotta fel látszólag
könnyedén, mivel azonban Victoria nem válaszolt azonnal, sietve hozzátette. –
Ne aggódj, csak egy kötetlen vacsora – ígérte mosolyogva, nehogy Victoria azt
higgye, ki akarja használni a kedvességét, a doktornő pedig érezte, hogy gombóc
keletkezik a torkában. Hogyan is felejthette el, hogy az a Nate, aki itt áll
előtte, nem szereti a kötöttségeket, és nincs szüksége romantikára vagy
elköteleződésre az életében. Hogyan is lehetett olyan ostoba, hogy egy
másodpercig elhitte, a férfi is érezte azt a bizsergést, amit ő, amikor
megölelték egymást.
- Nem
hinném, hogy jó ötlet – hárította el a javaslatot, annak ellenére, hogy semmire
sem vágyott jobban, mint még több időt régi barátja társaságában tölteni, de
nem felejthette el, hogy a férfi néhány napnál többet nem tervez Nelson-ban
tölteni, és világosan kijelentette, hogy utána nem látják egymást többé.
- Én
csak… szeretnék veled lenni, Vic – hallotta meg Nate halk, komoly hangját,
miközben közelebb lépett hozzá és kezével megfogta a kezét, ő pedig érezte,
hogy szíve gyorsabb ütemre vált.
- Na,
és Corinne? – kérdezte nehéz szívvel, ahogy felidéződött benne, milyen hevesen
kérte számon a férfit a késés miatt. – Biztosan türelmetlenül vár a szállodában
– tette hozzá gombóccal a torkában, mire Nate megrázta fejét.
- Nem
érdekel Corinne! – jelentette ki határozottan, egy percre sem véve le szemét az
orvosnőről, aki azonban keserűen elmosolyodott.
- De
engem igen – válaszolta halkan, majd kihúzta kezét a férfiéból. – Holnap
találkozunk – búcsúzott el, aztán a választ meg sem várva, elindult a temető
kijárata felé, Nate pedig szomorúan nézett utána, majd a sír felé fordult.
- Ezt
elszúrtam – húzta el száját, miközben átkozta magát, amiért gyerekes
bosszúvágyból elhitette az orvosnővel, hogy közte és Corinne között kapcsolat
van. Letörten túrt bele hajába, aztán még egy utolsó pillantást vetett a sírra
és ő is elindult, hogy valami szállást keressen magának éjszakára. A szállodába
nem akart visszamenni, nem érezte alkalmasnak magát arra, hogy nyugodtan tudjon
Corinne-nal beszélni azok után, ami történt, ezért úgy döntött, visszamegy a
kórházba. Az orvosi pihenő kényelmetlen kanapéja is jobb választásnak tűnt,
mint Corinne panaszkodását hallgatni egész este. Ötletével megelégedve szállt
be autójába, és meg sem állt a városi kórház parkolójáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése