25.
rész
Nate
nem tudott betelni a doktornő szépségével, akinek visszafogott, kifinomult
öltözéke sokkal vonzóbb volt a számára, mint Corinne kihívó stílusa, az őt
körül lengő illat pedig bódítóbban hatott rá, mint az erős, édeskés parfüm,
amit kísérője használt. Miután eldöntötte, hogy mégis részt vesz a partin, arra
számított, hogy Corinne merő bosszúvágyból, nem tart majd vele, de legnagyobb
meglepetésére, a nővel madarat lehetett volna fogatni, amikor felajánlotta a
lehetőséget. Szóba sem került a korábbi vitájuk, csak azzal foglalkozott, mit
vegyen fel, azóta pedig, hogy elhagyták a szállodát, el sem mozdulhatott
mellőle. Folyton a kezébe kapaszkodott, és sajnálatos módon akkor sem engedte
el, amikor helyet foglaltak. Mindig úgy intézte a dolgot, hogy hozzáérhessen,
ami Victoria figyelmét sem kerülte el.
- Szóval,
maga is orvos? – törte meg a beállt csendet Steven érdeklődő hangja, mire Nate
lassan bólintott.
- Szívsebész
vagyok – válaszolta, miközben felemelte az asztalról poharát és belekortyolt az
édes pezsgőbe. – Victoria-val dolgozunk egy érdekes eseten – tette hozzá,
mialatt pillantása az orvosnőre vándorolt, aki némán állta a tekintetét.
- De
már csak néhány napig! – kotyogott közbe Corinne, majd látványosan Nate-hez
simult. – Hamarosan visszautazunk Bostonba! – közölte, és hangjából jól
érzékelhető volt, mennyire várja már ezt a pillanatot, Victoria pedig fájó
szívvel gondolt rá, milyen kevés ideje maradt csak a férfival.
- Én
üzletember vagyok – húzta ki magát büszkén Steven, annak ellenére, hogy senki
nem kérdezte, mivel foglalkozik. – Victoria apjának társa – dicsekedett tovább,
mialatt közvetlen könnyedséggel hajolt közelebb az orvosnőhöz, Nate pedig
szemét összehúzva figyelte a mozdulatot, ami Corinne figyelmét sem kerülte el,
de nem szólt egy szót sem.
- Úgy
bizony! Ha pedig minden úgy megy, ahogy terveztem, hamarosan az egész
vállalatot a gondjaidra bízom – kacsintott a fiatal férfira biztatón John, mire
az magabiztos félmosolyra húzta ajkát, és Victoria felé fordult.
- Nos,
ezen még dolgozom – futtatta végig pillantását vágyakozva a doktornőn, mire
Nate nagyot nyelt és állán megfeszült egy izom. – Remélem, jó irányba haladok –
tette hozzá, miközben ujjaival ismét végigsimított a nő vállán, finoman
megigazítva a ruha pántját, Nate pedig jól látta, hogy Victoria alig
érzékelhetően elhúzódik az érintés elől.
- Igazán
szép pár – lelkendezett Corinne örömtől csillogó szemmel, mert a tény, hogy
Steven és Victoria együtt vannak, azt jelentette a számára, hogy nem kell attól
tartania, elveszíti Nate-t, de szeme sarkából jól látta, hogy a mellette ülő
férfi már nem ennyire boldog.
- Látod?
– húzta fel sokatmondón szemöldökét Steven, miközben a doktornő felé fordult. –
Nem én vagyok az egyetlen, aki összeillőnek lát minket – húzta nagyképű
mosolyra ajkát, mire Victoria elhúzta száját, de reagálni nem volt ideje, mert
hirtelen Nate szólalt meg.
- Táncoljunk!
– vetette fel javaslatként, mert úgy érezte, nem bírja tovább elviselni, ahogy
Steven udvarol a szerelmének, mire Corinne arca felderült.
- Csodálatos
ötlet! – tette le kezéből a poharat, készen állva arra, hogy a férfihoz
simuljon az andalító zenére, amibe éppen akkor kezdett bele a zenekar.
- Szabad?
– szólalt meg ismét halkan Nate, abból pedig, hogy szemét az orvosnőre
függesztette, és kezét nyújtotta felé, egyértelmű volt, hogy vele akar
táncolni, és meg sem fordult a fejében, hogy Corinne-t vigye el. A levegő egy
másodpercre megfagyott, Steven értetlenül ráncolta össze szemöldökét, Corinne
levegő után kapkodva próbálta magában tartani mérgét, John szeme szikrákat
szórt, Victoria szíve pedig a torkában dobogott, mialatt Nate a válaszára várt.
- Úgy
illene, hogy az első táncot a párjával költse el – jegyezte meg figyelmeztető
hangon John, lemagázva a férfit, mert a világért sem akarta, hogy Corinne és
Steven számára kiderüljön, ismerik egymást régről, mire Nate anélkül válaszolt,
hogy szemét levette volna a doktornőről.
- Corinne
nem a párom – közölte száraz hangon. – Pusztán egy barát, aki elkísért, hogy ne
egyedül jöjjek – tette hozzá magyarázatképpen, és nem láthatta, hogy a nő fülig
vörösödik szégyenében.
- Nate
úgy értette, hogy bár együtt vagyunk, nem ragaszkodunk az ilyen konvencionális
szabályokhoz – nevetett fel zavartan, körbe nézve, hogy vajon, hisznek-e neki,
de Nate, aki továbbra is kezét nyújtva várta Victoria válaszát, megszólalt.
- Nem
így értettem – jelentette ki, majd nagy levegőt vett – Vic? Szabad? – tette fel
ismét a kérdését lágy hangon, mire a doktornő egy másodpercig eljátszott a
gondolattal, hogy nemet mond, de amikor pillantása végig futott Steven-en, és
apja szigorú tekintetén, elmosolyodott.
- Igen
– válaszolta nyugodtan, majd, mit sem törődve a feszültséggel, mely körül vette
őket, kezét a férfiéba csúsztatta, akinek ujjai finoman szorítottak rá az övére
és hagyta, hogy a táncparkettre vezesse. Miután odaértek, nagyot nyelve
helyezte karját kissé feszengve a férfi nyaka köré, miközben kis tenyere
tökéletesen simult bele erős, mégis gyengéd tenyerébe, mialatt érezte, hogy
Nate másik keze átöleli derekát. Gerince mentén bizsergés indult el, ahogy közelebb
húzta magához a férfi, miközben arra gondolt, talán hibát követett el, amikor
igent mondott. Bár akkor még úgy érezte, jól tette, hiszen szeretett volna
legalább még egyszer szerelme karjába simulni, mielőtt örökre eltűnik az
életéből, most azonban inkább attól tartott, hogy belekeverte magát egy sokkal
veszélyesebb helyzetbe. Hogyan tudna józanul gondolkodni, és távolságtartó
lenni, amikor Nate csípője minden egyes ringó mozdulatnál az övéhez préselődik,
vagy amikor kellemes arcvizének illata az orrát csiklandozza. Széles,
kidolgozott válla szinte hívogatta, hogy hajtsa rá fejét, és simuljon izmos
testéhez olyan közel, hogy szívük egy ritmusra dobbanjon. Nagyot sóhajtva húzta
ki magát, így erőltetve, hogy higgadt tudjon maradni, miközben igyekezett csak
azt észben tartani, amit apja mondott neki az estély előtt. Nate-nek van
valakije, mindegy, hogy a párja-e, vagy csak barátja, de az ágy közös, és ez
éppen elég indok arra, hogy ne adja át magát az érzéseinek, ráadásul a férfi
hamarosan elutazik.
- Mindig ilyen görcsös vagy tánc közben? –
hallotta meg Nate halk, suttogó hangját, és látnia sem kellett arcát ahhoz,
hogy tudja, mosolyog. Lehelete megcirógatta fülét, mire mélyet sóhajtott, és
ellazította izmait, melyek szinte azonnal belesimultak az ölelésbe, és hagyta,
hogy a férfi vezesse.
- Ritkán
táncolok – válaszolta halkan, mialatt lábuk ösztönösen vette fel a tánc lágy
ritmusát és olyan összhangban mozogtak, mintha egymásnak teremtették volna
testüket.
- Azt
akarod mondani, hogy Steven nem visz el néha egy romantikus vacsorára, ahol a
karjaiba simulva táncolhatnátok? – húzta fel kérdőn szemöldökét Nate, mire
Victoria megrázta a fejét.
- Vinne,
ha hagynám – felelte tömören, Nate pedig kissé eltávolodott tőle, hogy a
szemébe tudjon nézni.
- Az
ilyen helyeket nem szereted vagy a társaságát? – kérdezte nagyot nyelve és
mindennél fontosabb volt számára a válasz, mire a doktornő pár másodpercig
mélyen a szemébe nézett, végül úgy döntött, őszintén felel a kérdésre.
- Semmi
bajom a romantikus helyekkel – jött a burkolt felelet, ami azonban épp elég
volt Nate-nek ahhoz, hogy megértse, mire lassan elmosolyodott és válasz nélkül
húzta magához gyengéden az orvosnőt, aki ezúttal feszengés nélkül adta át magát
a pillanatnak. A zene körbe ölelte őket, és lassan, észrevétlenül szűnt meg a
külvilág a számára. Már nem volt Corinne, nem volt Steven, nem érdekelte a
közelgő búcsú vagy az, hogy mi lesz másnap. Semmi más nem volt csak ő és Nate,
ahogy szinte a föld felett lebegve ringtak a zene lágy, andalító dallamára.
Olyannyira átadta magát a pillanatnak, hogy észre sem vette, egyre közelebb
kerül a férfihoz, aki élvezettel, lehunyt szemmel hajtotta le fejét, és temette
arcát a nő nyakába, miközben azt kívánta, bárcsak sosem érne véget ez a tánc.
Teste reagált minden apró rezzenésre, amit a nő törékeny teste produkált.
Érzett minden rezdülést, és csak nagy önuralommal tudta megőrizni hidegvérét,
mely ezúttal felforrósodva száguldott ereiben. Mindennél jobban kívánta
Victoria-t, és tudta, ez nem pusztán testi vágy. Szeretni akarta, de nem csak a
testét, hanem a lelkét is. Az egész életét vele akarta leélni, megajándékozni
azzal a feltétel nélküli szerelemmel, amit iránta érzett, és amit semmi nem
tudott megölni benne. Sem a távolság, sem a csalódás, amit a hír okozott, hogy
mással jegyezte el magát. Hajlandó lett volna mindent feladni érte, amit
Bostonban elért, és ez csak erősebb lett, amikor érezte, hogy Victoria egyre
közelebb húzódik hozzá. Orrába bekúszott a rózsaillat, tenyere minden sejtje
érzékelte a doktornő izomzatának játékát, ahogy csípőjét ringatta a lágy
ritmusra, feje pedig ösztönösen fordult oldalra. A selymes bőr csábítón
hívogatta ajkát, hogy megízlelje, mire gondolkodás nélkül engedelmeskedett, és
puhán belecsókolt a nő nyakába. Ajka épphogy csak érintette a kecses nyak ívét,
és elégedetten hunyta le szemét, amikor látta, hogy a doktornő karja
libabőrössé válik, de a következő pillanatban, Victoria kibontakozott az
ölelésből, és zavartan nyúlt oda, ahol az imént még ajka érintette. A kék
szemekben meglepettség csillogott, ő pedig, nagyot nyelve várta a reakciót.
Victoria zavartan nedvesítette meg alsó ajkát, ami odavonzotta a férfi
tekintetét, miközben észre sem vették, hogy ők az egyetlenek, akik nem
táncolnak. Amikor a doktornő el akart menni, Nate a karjára fonta kezét, és
megállásra késztette.
- Ugye
nem akarsz megint elmenekülni? – kérdezte fojtott hangon, mire az orvosnő
megrázta fejét.
- Csak…
szükségem van egy kis friss levegőre – magyarázta remegő hangon, majd a választ
meg sem várva faképnél hagyta az orvost, és meg sem állt a szálloda bálterméből
nyíló erkélyig. Nate néhány másodpercig némán nézett utána, majd eltökélten
mély levegőt vett és a nyomába eredt. Egyikük sem vette észre, hogy asztaluknál
Steven és Corinne, akiket kettesben hagyott John egy üzleti partnere miatt, egy
emberként figyelik őket, és mindkettőjük arcáról bosszúság volt leolvasható.
- Azt
hiszem, mi itt feleslegesek vagyunk – jegyezte meg Steven sértetten, mire
Corinne felnevetett, és nem zavartatva magát, átült a férfi melletti székre.
- Tudja,
Mr. Arnetti… - fogott bele, de a szőke ifjú felemelt kézzel állította meg.
- Kérem!
Csak Steven – mosolygott rá csábosan, mialatt pillantása lejjebb vándorolt a
telt keblekre, melyek épphogy ki nem buggyantak a szűk ruha dekoltázsából.
- Steven
– ismételte meg Corinne érzéki búgással a hangjában, mivel figyelmét nem
kerülte el a pillantás. – Azt hiszem, van bennünk valami közös – vetette fel,
és amikor érdeklődést látott megcsillanni a kék szemekben, folytatta –
egyikünket sem az őszinte szerelem hozott ide ma este. Jól gondolom? – kérdezte
vakmerőn, mire Steven meglepetten húzta fel szemöldökét, de nem szólt semmit, ő
pedig lassan végig húzta kezét a férfi alkarján, aki nagyot nyelt a mozdulat
hatására. – Ugyan már, mindkettőnknek megvan a maga célja ezzel az estével. Én
orvosfeleség akarok lenni, maga meg az egyetlen tulajdonosa a Kincaid
vállalatnak – tapintott rá ösztönösen a lényegre, Steven pedig egyre növekvő
kíváncsisággal hallgatta.
- Mi
a lényeg? – kérdezte óvatosan, mire a nő rejtélyesen elmosolyodott.
- Csupán
az, hogy ne adja fel olyan könnyen – válaszolta magabiztosan. – Van egy olyan
érzésem, hogy mi ketten jó csapatot tudnánk alkotni – nyúlt oda érzéki
mozdulattal a férfi nyakához, és úgy igazította meg csokornyakkendőjét, hogy
hozzáérhessen a bőréhez. Elégedetten állapította meg, hogy bár Nate-re
hatástalan volt a vonzereje, vannak még férfiak, akiket egyetlen érintéssel is
lázba tud hozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése