24.
rész
Victoria
nyugtalanul álldogált gyerekkori otthonának halljában, miközben arra várt, hogy
apja végre elkészüljön és elindulhassanak az estélyre. A legkisebb porcikája
sem kívánta ezt a programot és nem csak azért, mert az üzletemberek világa, az
ott folyó társalgás halálosan untatta. A tény, hogy Nate is ott lesz, ráadásul
Corinne-nal, csak még inkább elvette a kedvét, de ezt mégsem mondhatta meg
apjának. Helyette igyekezett jóképet vágni a dologhoz, mintha egyáltalán nem
zavarná, hogy élete szerelme, akit sosem tudott elfelejteni, és aki most is
teljesen felkavarta lelki világát, egy másik nő oldalán jelenik majd meg. Éppen
elhatározta, hogy amint letudta a kötelező egy órát, fáradtságra hivatkozva
kimenti magát és hazamegy, amikor csengettek.
- Kinyitnád,
kicsim? – kiabált ki a könyvtárszobából apja, mire szemöldökét ráncolva lépett
az ajtóhoz. El sem tudta képzelni, ki lehet az, ezért kíváncsian tárta
szélesre, de lesújtva nyomott el egy sóhajt, amikor Steven mosolygó arcával
találta szemben magát.
- Szia
Victoria – köszönt a férfi nyájas hangon, miközben mintegy mellékesen, jobb
kezével elegáns mozdulattal simította oldalra szőke haját. Vékony, sportos
testén kifogástalanul állt a szmoking, ahogy kihúzott tartással állt vele
szemben, kék szeme pedig elismerő pillantással futott végig a doktornőn.
- Szia
– nyögte kelletlenül az orvosnő, miközben fortyogni kezdett benne az indulat.
Szinte biztos volt benne, hogy apja keze van a dologban, nyilván ő rendezte ide
a férfit.
- Pontos
vagy Steven, mint mindig – jelent meg gondolatainak tárgya a hallban, és kezét
nyújtva, örömmel üdvözölte a fiatalembert, aki szívélyesen mosolyogva rázta meg
azt.
- A
világ minden kincséért sem hagytam volna ki, hogy Victoria-val töltsek el egy
estét – villantotta tekintetét a doktornőre, mire Victoria lassan mély levegőt
vett, és karon ragadta az apját.
- Beszélhetnénk
egy percre? – szűrte fogai között visszafojtott indulattal, mire John
bocsánatkérőn nézett az ifjúra, majd meglepetten emelkedett fel szemöldöke,
amikor lánya egyenesen a könyvtárszobába húzta. – Mit keres itt Steven? –
szegezte neki a kérdést azonnal, amint becsukódott mögöttük az ajtó, mire John
ártatlan arccal nézett vissza rá.
- Az
üzlettársam, természetes, hogy ő is ott lesz az estélyen – magyarázta nyugodtan,
mire Victoria gyanakodva húzta össze szemét.
- Apa,
ne nézz hülyének, légy szíves – kérte mélyet lélegezve, hogy meg tudja őrizni
nyugalmát. – Biztos vagyok benne, hogy te hívtad ide! A szállodában is
találkozhattunk volna! – szembesítette a tényekkel a férfit, mire az nagyot
sóhajtott és bűnbánón mosolyodott el.
- Ne
haragudj, kicsim – lépett oda hozzá, és engesztelőn simított végig karján. – Én
csak lehetőséget láttam benne, hogy jobban megismerd – tette hozzá reményteli
hangon, de Victoria lerázta magáról a kezét és mérgesen nézett vissza rá.
- Értsd
már meg, hogy nem akarom megismerni! Nem akarok tőle semmit! – jelentette ki
határozott, kemény hangon, de John türelmetlenül túrt bele hajába.
- Esélyt
sem adsz neki! – vitatkozott elszántan, majd a választ meg sem várva folytatta
– egyáltalán nem adsz esélyt senkinek! Azt hiszed, nem tudom az okát? –
kérdezte felhúzott szemöldökkel, majd együttérzőn nézett a lányára, aki
rezzenéstelen arccal állta a tekintetét. – Nate Jamison az oka, ugye? –
tapintott rá a lényegre, és amikor Victoria csak nagyot nyelt, halkan folytatta
– megértem, hogy gyerekként sokat jelentett neked, de nem gondolod, hogy tovább
kellene lépned? – javasolta lágy, szelíd hangon, mire a doktornő egy
másodpercre lehunyta szemét, ő pedig tovább beszélt. – Steven remek ember, aki
mindent meg tudna adni neked, amire csak szükséged van. Mindemellett én is
biztonságban tudhatnám a cég jövőjét – duruzsolt meggyőzően, de Victoria-t a
gondolattól is kirázta a hideg, hogy a férfi hozzáérjen, vagy úgy csókolja,
ahogy Nate. El sem tudta képzelni, hogy ugyanazt érezné, mint, amikor szerelme
karjába simult.
- Nem
tudom, apa – sóhajtott fel tanácstalanul Victoria, mire John az álla alá nyúlt,
így kényszerítve, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Egyetlen
alkalom, Vicky – szólt közbe John lágyan. – Csak ennyit kérek. Ezen kívül, ne
feledd a megállapodásunkat – emlékeztette lányát, mire az, összehúzta szemét.
- Azt,
amit kifecsegtél Steven-nek a határozott kérésem ellenére? – pirított rá
apjára, de az csak legyintett.
- Változtat
a lényegen? – kérdezett vissza halványan mosolyogva, majd elkomolyodott, úgy
folytatta – nézd, megértem, ha végül úgy döntesz, nem kérsz Steven-ből, de
elvárom, hogy legalább az esélyt megadd a dolognak! – kérte határozottan, majd
mielőtt a doktornő felelhetett volna, hozzá tette – ami Nate-et illeti,
hamarosan úgyis elutazik, vissza Bostonban, a régi életéhez. Nem hinném, hogy
hosszútávra tervezne Nelson-ban, azt pedig végképp nem, hogy kettőtök múltja
ugyanolyan fontos neki, mint neked – húzta el száját szomorkásan, és szíve
elnehezült, amikor meglátta átsuhanni a fájdalmat lánya arcán, de a legjobbat
akarta neki, ezért végig kellett mondania, amit akart. Még akkor is, ha nem
fedte a valóságot, hitt benne, hogy hosszú távon az ő érdekét fogja szolgálni. –
Ő már egyértelműen tovább lépett, ezt mutatja az is, hogy bár csak pár napra
jött Nelson-ba, mégsem egyedül – vetette fel végső érvként és elégedetten
látta, hogy Victoria nagyot nyel. – Itt lenne az ideje, hogy végre előre nézz –
tette hozzá sokatmondón, a doktornő pedig lenyelte a gombócot a torkából, úgy
vett mély levegőt.
- Azt
hiszem, igazad van – adta be derekát végül, és figyelmét elkerülte apjának
boldog mosolya – tényleg az a legjobb, ha én is magam mögött hagyom a múltat.
Rendben – sóhajtott megadón – belemegyek, hogy Steven legyen a kísérőm, de csak
ma este! – emelte fel ujját figyelmeztetőn. – Ha később is úgy találom, hogy
nincs bennünk semmi közös, békén hagysz ezzel, ugye? – kérdezte, de hangjából
jól érezhető volt, milyen válaszra számít, mire John esküre emelte kezét.
- Megígérem!
– egyezett bele, mert titkon azt remélte, az est végére Victoria is belátja
majd, mi az érdeke.
A
város legelegánsabb szállodájának báltermét vörös szőnyeggel takarták le, mely
elnyelte a vendégek lépteinek zaját, a táncparkett azonban, mely központi
helyet foglalt el a teremben, és amelyet fehér abrosszal letakart asztalok
vettek körül, szinte hívogatta a párokat, hogy a kellemesen andalító élőzenére
táncoljanak. A vendégek között
megtalálható volt az üzleti világ krémje, vállalat tulajdonosok, befektetők,
jogászok, tőzsdeügynökök, de akadtak közöttük alapítványok képviselői is,
hiszen ez az este éppen arról szólt, hogy a gazdag társadalmi körökből
származók kipipálhassák az évi egy jócselekedetüket. Victoria feszengve hagyta,
hogy Steven átkarolja a derekát és szmokingos férfiak között elvegyülő, estélyi
ruhába öltözött nők mellett az asztalukhoz vezesse, miközben tekintete
észrevétlenül futott körbe a teremben, Nate-et keresve.
- Parancsolj
– húzott ki előzékenyen egy széket a számára Steven, mire bólintva megköszönte
és helyet foglalt, igyekezve nem tudomást venni arról, hogy közben a férfi
mintegy véletlenül simított végig derekán. – Gyönyörű vagy – suttogta a fülébe
bensőségesen, olyan természetességgel, mintha egy pár lettek volna, mire John,
akinek figyelmét nem kerülte el a mondat, elégedetten elmosolyodott, de amikor
Victoria nem reagált, összeráncolta szemöldökét.
- Victoria!
Mit kell ilyenkor mondani? – nézett figyelmeztetőn lányára, mire az
rezzenéstelen arccal fordult Steven felé.
- Ne
sugdoss a fülembe, zavar – válaszolta nyugodtan, mire Steven elvörösödött, John
pedig levegő után kezdett kapkodni.
- Lányom!
Az ég szerelmére! – rótta meg a doktornőt, de az nem is foglalkozott vele.
Tekintete már az ajtót nézte, ahol éppen Nate lépett be a karjába csimpaszkodó,
fesztelenül mosolygó Corinne társaságában. A nő ezúttal is a vörös színt
választotta. Az estélyi ruha tökéletesen simult karcsú alakjára, és színben jól
passzolt az erős sminkhez és vörös rúzshoz, amit magára kent. Dús, vörös
fürtjeit kivasalta, és mint egy fátyol, úgy terült szét kecses vállain,
Victoria azonban sokkal inkább Nate-et figyelte. Ahogy végignézett rajta,
megint eszébe jutott első találkozásuk, amikor még nem tudta, kicsoda
valójában, és rejtélyeségével, azzal, hogy nem árulta el a nevét, óhatatlanul
azt az érzést keltette, mintha kém lenne. A fekete-fehér szmokingjában,
csokornyakkendőjében, kihúzott testtartásával bárki elhitte volna róla, hogy
Erzsébet királynő fedett ügynöke. Az összképet csak a homlokát fedő, fehér
ragtapasz rontotta el, mely megint csak első közös találkozásukra emlékeztette
Victoria-t. Sötét hajából ezúttal is homlokába hullott néhány tincs, zöldes-kék
szemei pedig kutatón pásztázták körbe a termet, és a felismerés szikrája
villant benne, amikor pillantása találkozott Victoria tekintetével. Az orvosnő
meg sem hallotta, hogy Steven, miről beszél mellette, csak szíve örült
dobolására tudott figyelni fülében, mely egyre hangosabb lett, amikor meglátta,
hogy Nate határozott elszántsággal közeledik asztaluk felé.
- Jó
estét – köszönt kimért udvariassággal, ahogy odaértek, mire John összepréselte
ajkát, és bólintva vette tudomásul az üdvözlést. Steven tekintetében zavar
tükröződött, fogalma sem volt, ki lehet az a férfi, aki megállt mellettük, de
pillantása elismerőn futott végig annak kihívó ruhába bújt kísérőjén, mialatt
Corinne gúnyosan húzta el száját Victoria felé.
- Jó
estét! – köszönt vissza Steven, mialatt felállt, és kezét nyújtotta – azt
hiszem, mi még nem ismerjük egymást. Steven Arnetti vagyok – mutatkozott be,
mire Nate elfogadta az üdvözlést, és erőteljesen szorította meg a vékony
ujjakat, majd pillantása Victoria-ra esett és simogatón futott végig rajta. A
kék, egyrészes, spagetti pántos estélyi ruha úgy követte teste áramvonalát,
mintha rászabták volna, kihangsúlyozva telt kebleit és vékony derekát. A V-alakú
kivágás akaratlanul is kiemelte selymes bőrét, kecses nyakát, melyre csak még
jobban ráirányította a figyelmet hosszú, arany fülbevalója, és vállig érő haja,
amelyet ezúttal laza kontyba kötött. A szoknya térd fölötti hossza rámutatott
tökéletes lábaira, melyek a ruhához színben pontosan passzoló, körömcipőben
végződtek. A tudat, hogy nő és Steven egy párt alkotnak, vagy hamarosan azzá
válhatnak, égette a lelkét, de igyekezett elnyomni magában a féltékenységet.
Mégsem tudta nem észrevenni, hogy miután a férfi helyet foglalt, birtokló
mozdulattal helyezte a doktornő székének karfájára kezét, és mintegy véletlenül
simított végig a meztelen vállakon.
- Dr.
Nate Jamison – mutatkozott be ő is, kényszerítve magát, hogy elvonja tekintetét
a képről – a hölgy pedig Corinne Hayes – mutatta be a nőt is, mire John arcán a
felismerés suhant át.
- Csak
nem Albert Hayes lánya? – kérdezte mosolyogva, mire Corinne büszkén húzta ki
magát és bólintott. – Jól ismerem Albertet, nem is egyszer kötöttünk már
üzletet, sőt, tagja voltam annak a bizottságnak, amelyik megválasztotta a
Nemzetközi Orvosi Kamara elnökének – mesélte a férfi, miközben egyikük sem
vette észre, hogy Nate és Victoria csak egymásra figyelnek.
- Ha
nem bánják, csatlakoznánk az asztalukhoz – javasolta Nate hirtelen ötlettől
vezérelve, mire néhány másodpercre csend támadt. – Tudják, nem igazán ismerünk
mást ezen az estélyen – tette hozzá magyarázatképpen, miközben várakozón nézett
a társaságra.
- Édesem,
ne zavarjunk – vetette közbe Corinne nyafogva, mivel a legkevésbé sem szerette
volna, ha választottja és az orvosnő több időt töltenének egymás közelében,
mint, amennyit feltétlenül muszáj.
- Ó,
nem zavarnak! – jelentette ki azonnal Steven, ragyogó mosolyt küldve Corinne
felé, aki csábítón villantotta rá szemét, de karjaival továbbra is Nate-be
kapaszkodott, aki azonban eltávolodott tőle, és gálánsan húzott ki egy széket,
így helyet foglalhatott Steven-nel szemben, aki szemmel láthatólag egyáltalán
nem bánta a dolgot, ő maga pedig a Victoria-val szemközti székre ült le,
Victoria pedig lesújtva vette tudomásul, hogy az este szörnyűbb lesz, mint
képzelte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése