Várok rád 23. rész

 

23. rész

Victoria szemöldöke meglepetten emelkedett fel, amikor apja megállt mellettük. Ritkán látogatta meg a kórházban, pontosan azért, mert tudta, milyen elfoglalt, ezért most megijedt, hogy valami komoly baj lehet, amiért megjelent.

- Szervusz kicsim – hajolt oda hozzá John, és megpuszilta az arcát. – Próbáltalak telefonon elérni, de azt mondták a műtőben vagy, ezért inkább bejöttem – folytatta mosolyogva, de Victoria még mindig nem nyugodott meg teljesen.

- Valami baj van? – kérdezte aggodalmas hangon, mire a férfi mosolyogva ingatta meg fejét.

- Dehogy – nyugtatta meg lányát, és arcán látszott, jól esik neki az aggodalom, miközben fél szemmel a fiatal orvos felé nézett, aki továbbra is mellettük állt. Bár biztosra vette, hogy még sosem találkoztak azelőtt, valahonnan mégis ismerős volt neki az idegen. – Csak emlékeztetni akartalak a ma esti jótékonysági estre. Remélem, nem felejtetted el – húzta fel kérdőn a szemöldökét John, mire Victoria kelletlenül sóhajtott.

- Apa! Mondtam már, hogy nekem semmi keresnivalóm ott – nyögött fel, mert egy hosszú kórházi műszak után a legkevésbé sem vágyott rá, hogy puccba vágja magát, és számára vadidegen emberekre mosolyogjon.

- Miért ne lenne? – kérdezte értetlenül az öreg Kincaid. – Te is részvénytulajdonos vagy a vállalatban, furcsa lenne, ha nem volnál ott! Másfelől pedig – folytatta, még mielőtt lánya megint ellenkezhetett volna – ez jó alkalom lenne arra, hogy a kórház számára is előteremts egy kis pénzt – mosolyodott el ravaszkásan, majd tekintete ismét Nate-re tévedt, és észrevétlenül futott végig rajta. Az idegent jóképűnek találta, és abból, hogy orvosi köpenyt viselt, tudta, hogy tanult ember is. Kihúzott testtartása, komoly arca eleganciát sugallott, fogadni mert volna rá, hogy előkelő családból származhatott. Hirtelen ragyogó ötlete támadt. Ha Victoria nem hajlandó elfogadni Steven udvarlását, talán nem lenne ellenére egy fiatal orvos, akivel láthatóan meg is találta már a hangot, hiszen, amíg ideért hozzájuk, megfigyelhette, milyen meghitten beszélgetnek. – Segítene meggyőzni? – fordult kedélyesen az idegen felé, mire Nate nagyot nyelt. Az egyáltalán nem lepte meg, hogy John Kincaid nem ismerte meg, hiszen húsz éve látta utoljára, nem is ezért neheztelt rá szíve mélyén. Sokkal inkább azért, mert részben őt tartotta felelősnek azért, hogy az államokba kellett mennie, távol Victoria-tól. Eszével tudta, hogy hálásnak kellene lennie neki, amiért megteremtette a lehetőséget arra, hogy jó iskolában tanuljon, ahogy azt édesanyja is magyarázta, de szíve konokul kiállt amellett, hogy ha nem küldi el, Victoria már a felesége lenne.

- Sajnálom, én csak vendégorvos vagyok itt – hárította el a lehetőséget. – Fogalmam sincs, milyen jótékonysági estről van szó, így nem hinném, hogy jogom van beleszólni a beszélgetésbe.

- Vendégorvos? Valami különleges eset? – érdeklődött John, akinek egyre szimpatikusabb lett a fiatalember, és már szinte látta maga előtt, ahogy lányával egy párt alkotnak. Boldogan állapította meg, hogy nem is kellene túl nagy erőfeszítést tennie hozzá, hiszen nem lehetett nem észrevenni, hogy a fiatalok időnként egymásra pillantanak és csak úgy izzott körülöttük a levegő.

- Szívspecialista vagyok és egy bonyolult eset miatt kérték ki a szakvéleményemet – válaszolta Nate, mire John elismerőn bólintott.

- Nos, ha már itt van, esetleg Ön is csatlakozhatna hozzánk ma este! – invitálta meg szívélyesen Nate-t, majd sokatmondón nézett végig rajtuk. – Ha nincs kísérője, az sem probléma! Biztos vagyok benne, hogy Victoria szívesen…

- Apa! – szólt közbe a doktornő, még mielőtt az tovább folytathatta volna. – Nem hiszem, hogy Nate részt akarna venni egy unalmas estélyen, ahol csak üzletemberek lesznek! – hárította el a meghívást a férfi helyett, Nate pedig elnyomott egy mosolyt, és bár először el akarta utasítani az ajánlatot, most már egészen biztos volt benne, hogy ott a helye.

- Nate? – húzta fel szemöldökét John meglepetten, miközben lelki szemei előtt megjelent egy tizenkét éves fiúcska, zöldes-kék szemekkel, komisz mosollyal, tekintete pedig ismét elidőzött az előtte álló férfin. – Nate Jamison? – kérdezte hitetlenkedve, ahogy ráeszmélt, miért találta ismerősnek a vonásait, és amikor a férfi bólintott, ingatni kezdte a fejét. – Egek! Gyerekként láttalak utoljára… - köszörülte meg torkát az idős férfi, figyelmét pedig nem kerülte el a halvány mosoly, mely Victoria ajkán átfutott, ahogy Nate-re nézett. Már egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy a fiatalok több időt töltsenek együtt, mint, amennyit feltétlenül muszáj, de késő volt visszakozni. – Ettől függetlenül, természetesen áll a meghívás – erőltette ki magából, mire Nate érdeklődve húzta fel szemöldökét.

- Mitől függetlenül? – kérdezett vissza enyhe éllel a hangjában. – Attól, hogy az anyám a házvezetőnője volt? – tette hozzá, mire John kényszeredetten felnevetett.

- Egyáltalán nem így értettem – húzta ki magát szinte sértetten, miközben Victoria oldalán megszólalt a csipogója, ő pedig lepillantott, hogy megnézze, honnan keresik.

- Muszáj telefonálnom – kért elnézést, majd megkerülve a pultot, felemelte a készüléket, John pedig Nate-re emelte átható, szigorú tekintetét.

- Sosem volt semmi bajom veled, fiam – szólalt meg békülékeny hangon, hiszen rájött, milyen bántó lehetett a megnyilvánulása.

- Egészen addig, amíg túlságosan kötődni nem kezdett hozzám Victoria, igaz? – tapintott rá a lényegre Nate, és amikor John értetlenül nézett vissza rá, örömtelen mosolyra húzta ajkát. – Ugyan már, Mr. Kincaid. Mindketten tudjuk, miért támogatta éveken át a tanulmányaimat az államokban!

- Szívességet tettem neked! – jelentette ki magabiztosan a férfi. – Nézz magadra! Orvos lettél! Nélkülem ez talán sosem sikerült volna!

- Az orvosit ösztöndíjjal végeztem el, mellette pedig dolgoztam is! – helyesbített Nate kemény hangon. – Ezt itt, Kanadában is megtehettem volna, Victoria mellett! – tette hozzá, majd a választ meg sem várva, folytatta – talán szívességet tett anyámnak, hogy jótékonykodott egy gyerekkel, de leginkább önmagának!

- Mégis, mire célzol ezzel? – kérdezte szemét összehúzva John, de Nate állta a pillantását.

- Miért nem Kanadában fizette a tanulmányaimat? – tette fel a kérdést a férfinak, aki rezzenéstelen arccal fogadta, ő pedig meg is válaszolta – távol akart tudni Victoria-tól, olyan messze, amennyire csak lehet! Amikor pedig rájött, hogy levelezünk egymással, és nem sikerült tönkretennie azt, ami kettőnk között volt, eljegyezte egy üzletemberrel! – vádolta meg az idős Kincaid-et, mert szinte biztos volt benne, hogy a hirtelen jött jegyességben vastagon benne volt a keze, de a férfi értetlenül ráncolta össze szemöldökét.

- Te meg, miről zagyválsz itt össze-vissza? – kérdezte mérgesen, majd folytatta – semmiféle jegyességről nem tudok, de ha Steven-re gondolsz, nem tévedsz sokat! – tette hozzá, hiszen azt hitte, a férfi az üzlettársára gondol. – Hamarosan el fogja venni a lányomat, és nem hagyom, hogy ezt megakadályozd! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, Nate pedig zavartan nézett vissza rá. Eddig úgy tudta, hogy Steven és Victoria között nincs semmi. Ebben megerősítette Amy, és az is, ahogy hallotta előző nap a doktornőt a férfival telefonálni. Hiszen a saját fülével volt tanúja annak, hogy hagyta egyedül várakozni egy étteremben, és azt mondta, fogalmam sem volt róla. Ez nem éppen egy szerelmes menyasszonyra vallott, így most teljesen összezavarodott.

- Nem hinném, hogy a maga elképzelése egyezne Victoria akaratával – jegyezte meg gyanakodva, mire az öreg Kincaid megvonta vállait.

- Egyelőre! – vágta oda magabiztosan. – De csak idő kérdése! Szépen alakulnak köztük a dolgok, és nem akarom, hogy belerondíts a képbe! Steven jó családból való, kiváló üzletember, aki tökéletes választás Victoria számára. Mindent megadhat neki, amire szüksége lehet – ragaszkodott álláspontjához, mert elképzelni sem merte, mit szólnának üzleti partnerei, ha rájönnének, hogy egyetlen lányát a házvezetőnőjének fia vette feleségül.

- Én is meg tudnék adni neki mindent! Nyolc éves korom óta szeretem a lányát, Mr. Kincaid! – vallotta be szenvedélyes hangon, ami meglepte a férfit, mert döbbenten meredt az előtte álló fiatal orvosra, aki tovább beszélt. – Jobban ismerem, mint bárki ezen a világon! Tudom, hogy amikor szomorú, egyedül akar lenni, mert nem akarja, hogy bárki sírni lássa! Tudom, hogy amikor mosolyog, egy kis gödröcske jelenik meg az arca jobb felén, amikor nevet csillog a szeme, amikor pedig dühös, villámok cikáznak benne! Tudom, hogy utálja a sós kekszet, és imádja a tejcsokit! A kedvenc színe a barack, a kedvenc virága pedig a liliom! Tudom, hogy sokat jelent neki a munkája, és azt is, hogy… - akadt el egy pillanatra, majd végül mégis folytatta – hogy hisz a szerelemben, és anélkül sosem menne férjhez! – sorolta szinte egy levegővel Nate, bár maga sem tudta, miért harcol, amikor minden jel arra mutatott, hogy Victoria nem kér ebből a feltétlen szeretetből. – Szerettem, amikor kislány volt, szerettem, amikor több ezer mérföld választott el tőle, és szeretem most is! Én vagyok számára a legjobb, mert senki nem fogja úgy szeretni, ahogy én! – ért mondandója végére, mire John Kincaid másodpercekig csak némán nézett rá. Mélyet sóhajtva emésztette a hallottakat, miközben tekintete lassan futott végig a fájdalmas arcon. Nate szemében szomorúság és keserűség vibrált, ajkát összeszorította, John pedig szinte megsajnálta a fiatal férfit.

- Nézd fiam – vett mély levegőt, hogy elmagyarázza a helyzetet. – Nem kétlem, hogy szereted a lányomat – fogott bele halkan, nyugodt hangon. – Azt sem kétlem, hogy jó ember vagy, és mint a mellékelt ábra mutatja, igen sokra vitted – mutatott végig a fehér köpenyen és műtős ruhán. – De próbálj megérteni engem is – simított végig gondterhelten a homlokán. – A lányom a legfontosabb dolog az életemben, és a legjobbat akarom neki!

- Én vagyok a legjobb – ismételte meg halk, csüggedt hangon Nate, de John megrázta a fejét.

- Ezt te nem értheted – nézett bele mélyen az orvos szemébe. – A mi világunkban vannak bizonyos elvárások. Az én társadalmi pozíciómban nem engedhetem meg magamnak, hogy Victoria egy házvezetőnő fiához menjen feleségül – tette hozzá szinte szégyenkezve, és amikor Nate tiltakozni akart, felemelt kézzel fojtotta belé a szót. – Belátom, hogy már nem vagy az a komisz kölyök, mint régen. Felnőttél, megkomolyodtál és elismerésre méltó sikereket értél el, de… - akadt el egy másodpercre, majd nagyot sóhajtott, és sajnálkozva folytatta – de akkor is csak Theresa fia vagy, érted? – húzta fel szemöldökét, remélve, hogy a férfi megértette, amit mondani akart neki. Nate már szóra nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor Victoria jelent meg mellettük, és gyanakodva nézett végig a két, szívének kedves férfin.

- Minden rendben? – kérdezte nyugtalanul, mire John mosolyt varázsolt az arcára.

- Persze, kicsim – válaszolta könnyed hangon, majd Nate felé fordult. – Akkor, azt hiszem, mindent megbeszéltünk – jegyezte meg sokatmondón, így utalva arra, hogy hagyja békén a lányát, de Nate kihúzta magát, és büszke tekintettel nézett az idős férfira.

- Hogyne! – bólintott, és amikor az megkönnyebbülten elmosolyodott, folytatta – este találkozunk a bálon! – jelentette ki, és elégedetten látta, hogy Kincaid szeme összeszűkül. – A kísérő miatt nem kell aggódnia! Bár szívesen fogadtam volna, ha Victoria-val mehetek, egy kedves ismerősöm biztosan hajlandó lesz velem jönni – tette hozzá, a doktornő pedig nagyot nyelve vette tudomásul, hogy minden bizonnyal Corinne-ra gondol.

- Rendben – szűrte fogai között John a választ, majd lányához intézte további szavait. – Menjünk együtt az estélyre – javasolta, mialatt fejében már egy új terv körvonalazódott, mire Victoria bólintott.

- Jól van, hatra ott leszek – egyezett bele nem túl lelkesen, mire John megpuszilta arcát, majd távozott. – Corinne-nal jössz? – kérdezte csak úgy mellékesen, de Nate kihallotta hangjából a szomorúságot, mire bólintott, és fürkészőn nézett a nőre.

- Zavar? – kérdezett vissza reménykedve, de Victoria felszegte állát és megvonta kecses vállait.

- Nem különösebben – hazudta szemrebbenés nélkül, majd a választ meg sem várva, faképnél hagyta a férfit, aki mosolyogva nézett utána. Elég jól ismerte a doktornőt ahhoz, hogy tudja, igenis zavarja Corinne, és az, hogy esetleg része az életének, hiszen nem egyszer látta ezt az arckifejezést gyerekkorukban. Azzal a tudattal, hogy talán még sincs minden veszve, elégedetten indult el a kórtermek felé, miközben azon tanakodott, hogyan érje el az este folyamán, hogy Victoria beszéljen vele kettőjükről.