A látszat néha csal 32. rész

32. rész

Kate alsó ajkát beharapva, együtt érző tekintettel, némán nézte, ahogy az író sorban, egymás után dobálja a ruháit a fekete bőröndbe, mellyel néhány nappal korábban érkeztek. Az ügynök utasítása egyértelmű volt, ahhoz, hogy a csapda sikerüljön, Kate-nek egyedül kellett maradnia a házban, remélve, hogy a gyilkos felfigyel rá, és megpróbál lecsapni. Annak ellenére, hogy teljes mértékben megértette az író ellenérzéseit, hiszen ő maga sem volt teljesen nyugodt, ő sem látott más megoldást a tettes kézre kerítésére, csupán ezt. Amikor Rick egy erőteljes mozdulattal lenyomta a bőrönd tetejét, majd elhúzta a cipzárt, Kate nem bírta tovább, és közelebb lépve, lágyan végig simított a hátán, mire Castle hirtelen megmerevedett, és kiegyenesedett.

-          Biztos vagy benne, hogy jól döntöttél? – kérdezte halkan, anélkül, hogy megfordult volna, mire Kate nagy levegőt vett.

-          Biztos. Nem lesz semmi gond! – ismételte meg korábbi ígéretét, de hangja ezúttal sem csengett magabiztosabban, mint akkor. – Pár nap az egész, nem hinném, hogy tovább tartana. Napok teltek el az utolsó gyilkosság óta, gondolom, már hajtja a vére… - vélte a nyomozó, mire Castle most megfordult, és keserű mosollyal a szája szegletében nézett rá.

-          Most azzal próbálsz vigasztalni, hogy hamarosan lecsap rád? – kérdezte szomorú éllel a hangjában, mire Kate közelebb lépett hozzá, és átkarolva nyakát, finoman cirógatni kezdte.

-          Nem. Azzal próbállak vigasztalni, hogy hamarosan elkapjuk, és vége lesz a beépülésnek. Minden visszaáll a régi kerékvágásba – igyekezett meggyőzni lágy mosollyal az ajkán, de Castle összeráncolta szemöldökét.

-          Azért… remélem, nem minden… - célzott kettejükre burkoltan, mire Kate megrázta a fejét.

-          Na, jó, talán egy-két dolog megváltozik… - vágott töprengő arcot a nő, mint aki tényleg megfontolja, valóban így legyen-e, miközben érezte, hogy Rick karjai szorosan a dereka köré fonódnak, és még közelebb húzza magához, annyira, hogy ajkukat már csak pár milliméter választotta el egymástól.

-          Talán? – kérdezte suttogva, és forró lehelete szinte perzselte a nő ajkát, miközben puha csókot hintett rá, majd egyre hosszabban simult ajka a nőére, miközben nyelvével lágyan simogatta annak alsó ajkát.

-          Rendben… egy-két dolog valóban meg fog… változni… - sóhajtott mélyet két csók között a nyomozó, miközben még szorosabban simult az ölelő karokba, majd ajkát engedelmesen nyitva meg a férfi előtt, hagyta, hogy elmerüljön csókjuk édes ízében, mely minden idegsejtjét megborzongatta. Csókjuk nem volt vad, vagy követelőző, sokkal inkább selymes, és szerelemmel teli, mégis felébresztette szunnyadó vágyaikat. Amikor levegő hiányában megszakították az édes pillanatot, Castle csillogó szemekkel, mosolyogva nézett le a nőre.

-          Nincs talán – jelentette ki határozottan, mire Kate elmosolyodva bólintott.

-          Nincs – értett egyet, majd ismét rövid csókot váltottak, végül a nyomozó, megszakítva a csókot, az író bőröndjére pillantott – elcsomagoltál mindent? – kérdezte olyan hangon, mintha valóban a férfi felesége lenne, amivel sikerült mosolyt csalnia az író arcára.

-          Igen, drágám, minden a bőröndben – felelte eltúlzott hangsúlyozással Castle, amire a szokásos szemforgatást kapta válaszul.

-          Mindenki tudja, hogy elutazol? – jött a következő kérdés a nyomozótól, mire Castle ismét bólintott, de ezúttal már komoly volt az arca.

-          Igen. Espo elhintette Phil-nek, még aznap délután, és amilyen pletykás a fickó, már az egész környék tudja. Ettől függetlenül, a biztonság kedvéért, én is megemlítettem Leslie-nek, és az atyának is. Megkértem őket, hogy vigyázzanak rád, amíg távol vagyok – magyarázta Castle, mire Kate elhúzta a száját.

-          Remélem, nagy igyekezetükben nem riasztják el a gyilkost – osztotta meg balsejtését a férfival, majd nagy levegőt vett, és az órájára pillantott, mely délelőtt 10 órát mutatott. – ideje indulnod. Az F.B.I furgonja egy utcával lejjebb vár, úgy beszéltük meg, hogy 10-re odaérsz…

-          A lehallgató? – nézett végig a nyomozónőn kutató tekintettel Castle, mire az, benyúlt farmerja zsebébe, és úgy mutatta fel a kis fekete, alig észrevehető szerkentyűt, mint egy szorgalmas diák, aki készült az órára.

-          Amint elmentél, felteszem, így mindent hallani fogtok az autóban – felelte Kate, majd megvárta, amíg Castle felemeli a bőröndjét, és lekísérte a földszintre, egészen a házuk előtti kocsifeljáróig. Kilépve a házból, azonnal észrevették, ahogy Phil távcsöve, melyet szeme elé tartott, megcsillan a rávetülő nap sugarában, majd nemsokkal később, Steve, és Mattie integettek oda nekik a három házzal arrébb lévő kertjükből.

-          Hali Danny! Mész valahova? – kiáltotta Mattie, miközben megigazította pólóját, mely a nagy integetésben egészen a derekáig csúszott.

-          Csak elutazom néhány napra! – kiáltott vissza Castle, majd Kate felé fordult, és letéve a bőröndöt, szorosan átölte a derekát, úgy húzta közelebb – legalább miattuk nem kell aggódnunk – jegyezte meg halkan, majd finoman szájon csókolta a nyomozót, hogy aztán a karjaiba zárva ölelje át – vigyázz magadra! – suttogta a nyakába, miközben lehunyt szemmel szívta mélyen magába az üdítő cseresznyeillatot.

-          Vigyázok! – súgta vissza a nő, majd még egy utolsó csókot váltottak, hogy aztán némán végig nézze, ahogy Castle beül a szürke BMW-be, és elhajt.

-          Komolyan olyan cukik vagytok! Öröm rátok nézni! – kiáltott oda megint Mattie, mire Kate csak mosolyogva visszaintett, aztán eltűnt a házban, hogy ott várja a gyilkost, aki minden valószínűség szerint, már pontosan tudja, hogy egyedül maradt, és csak a megfelelő alkalomra vár, hogy lecsapjon, kielégítve ezzel beteges, szörnyű vágyait.

Castle türelmetlenül kopogott ujjával a megfigyelő kocsi fekete, műanyag borítású  műszerfalán, miközben többször is figyelmen kívül hagyta Langern ügynök figyelmeztető pillantását, aki eddig némán tűrte a megnyilvánulásokat, most azonban haragosan dobbantott a lábával.

-          Mr. Castle, abbahagyná végre?! Idegesít! – szólította fel az írót, aki azonban, az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatva kopogott tovább, egészen addig, amíg Langern rá nem tenyerelt a kezére, melynek hatására, fájdalmasan szisszent fel, ujjai ugyanis, behajlítva feszültek a műanyagnak.

-          Jól van na! Abbahagyom! – ígérte durcásan, majd, miután felszabadult a keze, még mindig morgolódva fűzte hozzá, ujjait masszírozva – mégis, mikor történik már valami? Több, mint hat órája ülünk itt! – elégedetlenkedett, melyhez azonban semmi köze nem volt az unalomnak, sokkal inkább annak, hogy féltette szerelmét, és már túl szeretett volna lenni az idegőrlő várakozáson.

-          Az is lehet, hogy ma nem történik semmi, elvégre még csak ma utazott el – felelte halálos nyugalommal az ügynök, mellyel csak még idegesebbé tette az írót, majd folytatta – nem hinném, hogy a gyilkosunk máris lecsapna. Talán két-három napba is beletelik… - beszélt volna tovább, de a következő pillanatban megreccsent a lehallgató, és világosan kivehető volt, hogy valaki csengetett.

-          Csengettek, kinyitom – hallották meg Kate lágy hangját a fülesekben, mire mindannyian izgatottan hajoltak közelebb, míg a nő a bejárati ajtóhoz ment, és szélesre tárta azt. -–Nahát, micsoda meglepetés! Mattie, Steve... hogy kerültök ide? -–kérdezte Kate a vendégeitől, hangosan kimondva nevüket, így jelezve a rendőröknek, hogy nem az jött, akire vártak, miközben beljebb invitálta vendégeit. Annak ellenére, hogy sosem volt gondja a párral, most kifejezetten bosszantotta, hogy megjelentek, hiszen a gyilkos nem csap le, ha látja, hogy nincs egyedül.

-          Gondoltuk, meglepünk, és vendégeskedünk nálad egy darabig, nehogy a gyilkos lecsapjon rád… - felelte Mattie aggódó hangon – nyilván Dan is hálás lesz nekünk - vélte mosolyogva, mire Kate lehunyta a szemét, és felvéve Lulu álarcát válaszolt.

-          Persze, tuti, hogy az lesz. Én is az vagyok, tök para itthon egyedül! – rázkódott meg látványosan, miközben az órájára pillantott, mely este fél hetet mutatott – kértek valamit inni? – kérdezte, majd a konyhába indult, hogy limonádét készítsen. Amint elkészült a hűsítő italokkal, éppen megfordult, hogy kivigye azokat, amikor Steve jelent meg, és egyenesen nekiütközött, amitől a kezében lévő pohárból a blúzára fröccsent az ital, teljesen használhatatlanná téve a mikroportot.

-          Ó, milyen ügyetlen vagyok! – sajnálkozott Steve, mire Mattie is azonnal a konyhába sietett.

-          Áztasd be, akkor kijön a folt! – tanácsolta tudálékosan, mire Kate elharapta a nyelve hegyére kívánkozó megjegyzést, és elnézést kérve, a fürdőszoba felé sietett. Most már csak abban reménykedhetett, hogy a gyilkos vár holnap estig, amikor sikerül másik lehallgatót szerezni.

Castle nem tudta, örüljön, vagy bosszankodjon, amiért Mattie és Steve megjelentek Kate-nél. Egyfelől megnyugodott, mert így legalább biztonságban tudhatta a nőt, másfelől azonban, bosszankodott, amiért elveszik a lehetőség, hogy minél előbb pontot tegyenek az ügy végére. Langern láthatóan nem küzdött ilyen kettős érzelmekkel, az ő arcára egyértelműen a csalódottság ült ki, ahogy meghallotta kik a vendégek.

-          A fenébe ezeknek! A végén még elszúrják az egészet! – zsörtölődött haragosan, mire Castle éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor hirtelen kopogtatás hallatszott a furgon ajtaján, ők pedig, meglepetten néztek össze. Alig néhány másodperc múlva, Ryan dugta be fejét, és arcáról jól leolvasható volt, hogy rossz hírt hozott.

-          Lanie telefonált… van egy kis gond… - szólalt meg gondterhelten, mire mindannyian kíváncsian várták, mit talált az orvos szakértő.