33. rész
Kate magában
szitkozódva rántotta le átnedvesedett pólóját, és vett elő a szekrényből egy fehér
inget, mely ugyan nem éppen Lulu ízlését tükrözte, de egy laza csomóval a hasán
már szexisebbé is varázsolta. Miközben nyugalmat erőltetett magára, mély
levegőt vett, és azon kezdett gondolkodni, hogyan biztosíthatná be magát, ha a
gyilkos mégsem várná meg, amíg az F.B.I új műszerrel látja el. Sietve futtatta
körbe tekintetét a szobán, hogy valami fegyverként használható tárgyat
találjon, de csalódottan harapta be alsó ajkát, amikor rádöbbent, hogy a
konyha, és a benne található kések az egyetlen esélye, és a remény arra, hogy
akire vár, nem csap le azon a napon, amikor az író elment. Remélte, hogy
legalább két-három napot megfigyeléssel tölt majd. Éppen itt tartott
gondolatban, amikor Mattie izgatott hangja csendült fel a földszintről.
-
Lulu, édes, csak rád várunk, meddig tollászkodsz még? –
kérdezte kissé türelmetlenül, mire Kate nagy levegőt vett, és megköszörülte a
torkát.
-
Máris megyek! – kiáltott vissza, majd megrázva a fejét,
és bízva abban, hogy hívatlan látogatói nem maradnak túl sokáig a nappali felé
vette útját, de az ajtóban megtorpant, amikor meghallotta a két férfi halk
beszélgetését.
-
Szerinted, mit szól majd hozzá? – kérdezte suttogva
Mattie, mire Steve megrántotta a vállát.
-
Fogalmam sincs, de te is tudod, hogy nem kérdezhettük
meg tőle. Elvégre, támadni csak a meglepetés erejével lehet, akkor sikeres az
akció! – fűzte még hozzá, mire Kate kissé közelebb lépett, és meglepetten esett
pillantása a két férfi közötti kosárra, melynek tartalma azonban, fedett teteje
miatt, rejtve maradt előle. Amikor Steve odalépett, és kissé felnyitva a
fedelet, egy kötelet vett elő, Kate nagyot nyelt, és rossz érzés kerítette
hatalmába. Agya lázasan kezdett forogni, hogyan is szabadulhatna a helyzetből,
miközben nem akarta elhinni, hogy Steve és Mattie lenne az, akit kerestek.
Mivel a konyhát nem érhette el észrevétlenül, úgy döntött, szembenéz a
veszéllyel, majd eltereli a két férfi figyelmét, és a konyha felé veszi útját.
Még emlékezett rá, hogy az író az átadópulton hagyott egy kenyérszeletelő kést,
amikor reggel szendvicset készített maguknak. Most áldotta a lustaságát, amiért
még mindig nem rakott rendet a konyhában.
-
Helló fiúkák, már itt is vagyok! – lépett be harsányan
kiáltva a nappaliba, és elégedetten látta, hogy a két férfi összerezzen – mi
az? Megleptelek benneteket? – kérdezte kacarászva, miközben éles szemét nem
vette le a Steve kezében tartott kötélről, melyet a férfi most igyekezett a
háta mögé rejteni.
-
Dehogy, csak azt hittük, van még egy kis időnk
előkészülni – ugrott fel a kanapéról, ahol addig helyet foglalt, Mattie,
miközben kezét tördelve, kétségbeesetten nézett Steve-re, aki haragosan morrant
rá.
-
Fogd már be! Mindent elrontasz! A végén még szökni akar
majd, és megnézhetjük magunkat! – dörrent a férfira, mialatt Kate nagyot
nyelve, továbbra is látszólag értetlenül mosolygott rájuk.
-
Szökni? Mégis mit terveztek? – kérdezte kíváncsiskodva,
majd a Steve háta mögött lévő kötélre bökött – és mi a fenének nálad egy kötél?
– húzta össze szemöldökét, mire Steve most elővette a kötelet, és látványosan
meglóbálta.
-
Meglepetést terveztünk neked, Lulu! – jelentette ki
magabiztosan mosolyogva – olyan élményben lesz részed, amiről nem is álmodtál
soha! – tette hozzá, majd Kate felé indult, és egészen közel megállva előtte, a
kosárra mutatott – ne aggódj, nem ez az egyetlen dolog, amit magunkkal hoztunk!
-
Nem kellene mégis várni egy kicsit? – kérdezte
aggodalmaskodva Mattie, de Steve csendre intette.
-
Meddig akarsz várni? Mégsem lehetünk itt egész éjszaka!
– nézett rá megrovón, mire Mattie megrántotta a vállát, majd Steve ismét Kate
felé fordult – szeretsz játszani, ugye? – kérdezte a nőre kacsintva, miközben a
nyomozónő érezte, hogy szíve vadul kezd verni mellkasában.
Ryan nagy
lendülettel ugrott fel a furgon hátuljába, miközben a három férfi, Langern,
Castle, és a még a kocsiban helyet foglaló technikus, összébb húzódtak, hogy
biztosan elférjen. Castle idegesen nyalta meg szája szélét, miközben érezte,
hogy a hír, amit Ryan hozott, az egész ügyet más megvilágításba helyezheti.
-
Mondja már, mit üzent az orvos szakértő?! – sürgette
Langern a detektívet, mire Kevin elővette jegyzetfüzetét, hogy pontosan
idézhesse fel, amit a nő mondott, ki nem hagyva semmi fontos részletet.
-
Lanie újra megvizsgálta az összes áldozat testét… -
fogott hozzá, de az ügynök türelmetlenül szakította félbe.
-
Igen, ezt tudjuk! Olyat mondjon, amit még nem tudunk! –
lazította meg nyakkendőjét Eric, mire Kevin kissé sértetten húzta el a száját.
-
Azt mondta, tévedtünk, amikor azt hittük, azért nincs
spermium, mert a tettes óvszert használt – nyögte ki nehezen, majd folytatta –
az áldozatoknál a hüvely falán minden esetben hámsérülést talált, ami arra
enged következtetni, hogy a gyilkos, akit keresünk, egy idegen tárgyat használt
a megerőszakoláshoz – ért mondandója végére, miközben undorodva elhúzva száját
várta a reakciót. Castle és Langern is döbbenten meredtek rá, igyekezve
felfogni a hallottakat, majd az ügynök találta meg először a hangját.
-
Oké, ezt még nem tudtuk – állapította meg Eric
rezignáltan. - Mégis, milyen perverz állat folyamodik ahhoz, hogy a saját
szerszáma helyett… ez… betegesebb, mint hittem! – borzadt el az ügynök,
miközben Castle még mindig némán ült mellette, most azonban összeráncolt
szemöldökkel fordult a férfi felé.
-
Az, aki a saját szerszámával nem megy semmire… -
gondolkodott hangosan, majd, ahogy végig pörgette agyában az eseményeket, a
lakókat, hirtelen a műszerfalra csapott – Kate! Azonnal oda kell mennünk,
veszélyben van! – kiáltott fel, mire az ügynök értetlenül nézett rá.
-
Miféle veszélyben? Elvégre csak a homik vannak nála,
nem? – kérdezte jelét adva lassú felfogó képességének, mire Castle
hitetlenkedve meredt rá.
-
És maga szerint, milyen férfi nem tud megerőszakolni
egy nőt?– tette fel a költői kérdést - Mármint azokon a heterókon kívül, akik
épelméjűek, és elítélik az ilyesmit…- fűzte hozzá, és megnyugodva látta, hogy
az ügynök szemében néhány másodperc múlva megcsillan az értelem szikrája. Éppen
szóra nyitotta volna a száját, amikor az eddig néma csendben üldögélő technikus
szólalt meg.
-
Langern ügynök… van egy kis probléma… - kezdett bele
lassan, majd amikor Langern kérdő pillantásával találkozott a tekintete,
megtörölte gyöngyöző homlokát, és folytatta – legalább 20 perce nem hallok a
fülesben semmit. Nyilván víz érhette, mert csak recseg, ropog… vagy szándékosan
tették tönkre… - latolgatta a lehetőségeket, miközben Castle minden egyes
szónál úgy érezte, hogy az aggodalom, mint egy több tonnás szikla nehezedik a
mellkasára, és nem hagyja levegőt venni. Már semmire sem vágyott, csak arra, hogy
végre ott legyen a nő mellett, és a karjába szoríthassa.
-
Most már elhiszi, hogy veszélyben van?! – dörrent rá az
ügynökre, mire az, válasz nélkül nyúlt a rádió után, és megnyomta a gombot.
-
Azonnal küldjék az egységünket a Laurel házhoz! – hívta
az erősítést komoly hangon, majd a következő pillanatban a technikust is
utasította, és teljes gázzal indultak el, miközben Castle némán imádkozni kezdett,
hogy még időben odaérjenek, fülében pedig, újra és újra visszacsengtek a nő
szavai, amikor azt ígérte, nem lesz semmi baj, magát pedig, átkozta, amiért nem
volt erőszakosabb. Alig három perccel később, legalább egy tucat kék fénnyel
villogó rendőrautó társaságában fékeztek a ház előtt, melyet mindössze néhány
órával ezelőtt hagyott el, bőrönddel a kezében, és azzal a reménnyel a
szívében, hogy pár nap múlva, épségben, és egészségben szoríthatja magához
ismét szerelmét, és kezdhetik meg közös életüket, melyre olyan sokáig várt. El
sem tudta hinni, hogy alig hét óra leforgása alatt közelebb áll ahhoz, hogy
elveszítse, mint a boldogsághoz, melyet elképzelt. Nagy levegőt véve igyekezett
kiűzni fejéből a baljós gondolatokat, miközben némán figyelte, ahogy Langern
utasításokkal látja el a kommandósokat, és a járőröket, akik hangtalan
léptekkel vették körül a házat, majd Ryan mellé lépett.
-
Elől megyünk be, miénk a földszint, azon belül a
nappali, és a konyha – kapta el az ügynök és Kevin beszélgetésének egy
részletét Castle.
-
Nem a hálóban kellene kezdeni? Az összes áldozatot ott
találtuk meg! – kotyogott közbe idegesen, mire az ügynök haragosan nézett rá.
-
Ebbe ne kotnyeleskedjen bele! Az akciót én irányítom, a
maga munkája véget ért akkor, amikor elhagyta ezt a házat! Szálljon vissza a
furgonba, és ne lábatlankodjon itt! – jelentette ki a férfi, ellentmondást nem
tűrő hangon, mire Castle haragtól villámló szemekkel lépett közelebb, még
mielőtt azonban megszólalhatott volna, Ryan szólalt meg.
-
Majd én vigyázok rá, ügynök, nem lesz gond – igyekezett
csitítani a kedélyeket szelíden. Pontosan tudta, hogy Castle nem maradt volna a
furgonban, és a legkevésbé sem akart azon aggódni, milyen hülyeséget csinál, ha
egyedül hagyják, éppen elég volt neki Kate ügye. Langern egy tized másodpercig
farkasszemet nézett velük, majd mint, aki beletörődik a helyzetbe, bólintott,
hogy aztán felállva a helyükre, ismét bólintással jelezzen Ryan-nek, aki
határozott mozdulattal rúgta be a fehérre festett tölgyfa, bejárati ajtót, mely
engedve a szelíd erőszaknak, hatalmas csattanással landolt az előtér kövezetén,
hogy a rendőrök benyomulhassanak. – Rendőrség!
-
F.B.I! – ordították egyszerre, fegyverüket
előreszegezve, de amikor beléptek a nappaliba, a látványtól földbe gyökerezett
a lábuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése