A látszat néha csal 37. rész

37. rész

Kate tisztában volt vele, hogy innen már nincs visszaút, mégis, ahogy ránézett a férfi hitetlenkedő arcára, gyanakvással telt tekintetére, hirtelen számtalan aggasztó kérdés futott át agyán. Mi van, ha az író mégsem érti meg? Mi van, ha Mattie-re hallgatva mindent elront, ami kialakult közöttük? Ha tönkreteszi azt a csodát, amiben az elmúlt pár napban része volt. Majd alig végig gondolta ezeket a rémisztő gondolatokat, újabbak törtek a felszínre. Mi van akkor, ha ismét hazudik? Ha azt mondja, akkor igaz volt, amit állított, és valóban nem emlékszik semmire? Együtt tudna élni a férfival úgy, hogy tudja, megint félrevezette? Záporoztak fejében a megválaszolatlan kérdések, amikor Castle hangja szakította félbe gondolatmenetét.

-          Bár a hallgatásod többet mond minden szónál, én mégis hallani akarom! – szólalt meg rekedtes hangon az író, miközben szomorúan nézett a nőre – tőled akarom hallani, Kate! Hazudtál, igaz? – ismételte meg a korábban feltett kérdés, és hangjából annyi csalódottság, és keserűség áradt, amitől összeszorult a nő szíve.

-          Próbálj megérteni, Castle… - fogott bele nagyot nyelve, megkerülve, hogy ki kelljen mondania, igen, hazudott, de az író félbeszakította.

-          Mást sem csinálok négy éve, mint próbállak megérteni! – tört fel a férfiból elkeseredetten. Annak ellenére, hogy tudta, a három hónapos hallgatás mögött több van, mint a nő gyógyulása, arra gondolni sem mert, hogy a szemébe hazudott, és emlékszik a temetőbeli vallomásra, és a felismerés most arculcsapásként érte.

-          Időre volt szükségem! Meglőttek, az életemért küzdöttem, te pedig, szerelmet vallottál… és még ott volt Josh is… idő kellett! – nyögte nehezen Kate, így igyekezve megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, de Castle elutasítón rázta meg a fejét.

-          Tényleg azt hiszed, hogy nem adtam volna neked időt, ha kéred? – kérdezte hitetlenkedve, majd folytatta – mondhattad volna, hogy mindenre emlékszel, de hagyjam, hogy megemészd! Megértettem volna! – emelte meg hangját egyre keserűbben a férfi, miközben számonkérő tekintete vasmarokként tartotta fogva a nőt.

-          Tudom. Most már tudom – suttogta Kate halkan, miközben úgy érezte, a világ lassan összeomlik körülötte, Castle azonban, kegyetlenül folytatta.

-          Ennyire nem ismersz, Kate? Négy évig vártam rád! Vártam, hogy észrevedd, nemcsak a társad akarok lenni! Talán, tényleg nem a legjobb időpontot választottam, hogy szerelmet valljak, elismerem! – tárta szét a karját tanácstalanul az író, majd szomorúan hozzáfűzte – De rettegtem! Rettegtem attól, hogy elveszítelek, és úgy éreztem… - akadt el egy pillanatra, majd mély levegőt vett, és nagyot nyelve folytatta – úgy éreztem, tudnod kell, mit jelentesz nekem. Azt gondoltam… ha elmondom, hogy szeretlek… talán… - sóhajtott mélyet, majd idegesen túrt bele sűrű hajába, amitől egy rakoncátlan tincs a homlokába hullt, de nem foglalkozott vele, csak tovább beszélt - tudod, milyen érzés volt, amikor kiderült, hogy semmire nem emlékszel abból, amit mondtam? Vagy azt tudod, mit éreztem, amikor három hónapon át, vártam, hogy felhívj? Azt tudod, hogy most, mit érzek? – kérdezte fájdalomtól remegő hangon, mire Kate lehunyta a szemét, hogy az összegyűlt könnycseppek közül egyetlen áruló se buggyanhasson ki.

-          Sajnálom, Castle! – suttogta meggyötört hangon a nyomozónő – annyira sajnálom. Nem tudom, mit mondhatnék… Akkor azt hittem, ez a jó megoldás, és szükségem volt arra a három hónapra, hogy tisztába jöjjek az érzelmeimmel, hogy rájöjjek, én is szeretlek… - fűzte hozzá reménykedve, hogy azzal, ha bevallja érzéseit a férfi iránt, talán megértőbb lesz, miközben félve pillantott fel a most szokatlanul fénytelenül rászegeződő kék szemekbe.

-          Miért éppen most? Miért most vallottad be? – hagyta figyelmen kívül látszólag a vallomást Castle, amivel elérte, hogy a nő szívébe fájdalmas szúrás keletkezzen, mire a nő nagyot sóhajtott.

-          Úgy éreztem, képtelen lennék boldog lenni veled, ezzel a titokkal – nyögte nehezen a választ, mire Castle szomorúan elmosolyodott.

-          Most pedig, azt várod, hogy megértsem, és tegyek úgy, mintha semmi nem történt volna, ugye? – kérdezte kemény hangon, amivel nagyobb fájdalmat okozott a nőnek, mintha kiabált volna, mire Kate lemondón rázta meg a fejét.

-          Nem vártam, csak reméltem, hogy megérted majd. – felelte halkan, majd anélkül, hogy a férfira nézett volna, az ajtó felé indult – Hibát követtem el, amikor hazudtam neked, amit nagyon sajnálok. Leginkább azt, hogy bántottalak akkor is, és most is. Te vagy a világon az utolsó, akinek szándékosan fájdalmat okoznék, mégis valahogy… mindig sikerül – csuklott el a nő hangja, miközben keze már a kilincsen volt, és nem fordult hátra, így nem láthatta, hogy az író szeme is könnyben úszik, ahogy hallgatja – bátrabbnak kellett volna lennem, merészebbnek. Elmondani, hogy többet érzek irántad, mint bármelyik férfi iránt, akivel valaha dolgom volt, de én gyávaságból a hazugságot választottam. De mondd csak! Most, mire mentem a bátorsággal? – fordult végre hátra az író felé, miközben könnytől csillogó szemét a most meglepetten rászegeződő kék szemekbe fúrta. Castle döbbenten hallgatta a nőt, aki még soha eddigi ismeretségük alatt nem nyílt ki ennyire, és annak ellenére, hogy sértve, becsapottnak érezte magát a hazugság miatt, szíve összeszorult a merev, egyenes háttal álló nő látványától, akinek arcáról fájdalmat, és bánatot olvasott le, és szíve szerint, azonnal odalépett volna hozzá, hogy szorosan a karjaiba vonva, együtt felejtsék el a történteket.

-          Kate… - sóhajtotta a nő nevét halkan az író, és már éppen megtette volna az első lépést, amikor mindkettejük legnagyobb meglepetésére, kivágódott a pihenő ajtaja, és Langern lépett be, majdnem feldöntve a nyomozónőt, aki még éppen az utolsó pillanatban ugrott félre.

-          Szóval itt vannak! – jegyezte meg a nyilvánvalót az ügynök, majd Kate felé fordult, és elhúzta a száját – bocs, hogy majdnem kilapítottam, de nincs röntgen szemem. Legközelebb ne ácsorogjon az ajtónál! Döntse el, mit akar, vagy kijön, vagy bennmarad, de akkor ne lapuljon az ajtó mögött! – hangzott el a nem túl szokványos bocsánatkérés, mely inkább hangzott letolásnak, mint saját hibája elismerésének, de a választ meg sem várva beszélt tovább. – a fiúk a körmére néztek Leslie Fultonnak.

-          Mit találtak? – találta meg végre hangját Beckett, ami egyáltalán nem volt könnyű azok után, ami közte és az író között lezajlott néhány perccel korábban, de attól volt ő profi nyomozó, attól végezte kifogástalanul a munkáját, hogy tökéletesre fejlesztette magában az érzelmek elnyomásának képességét, így bármilyen helyzetben tudott a munkára koncentrálni. Ezúttal is ezt vetette be, és háttérbe szorítva fájdalmát, minden erejével az ügyre, és az előtte álló Langern-re figyelt.

-          A mi kis perverzünk Detroitban született, Michigan államban. Mivel a szülei korán meghaltak, mindössze négy éves korában, árvaházba került. – lapozta fel a kezében lévő aktát az ügynök, majd folytatta – itt azonban csak 13 éves koráig volt, akkor ugyanis bezárták az intézetet, Leslie pedig, egy másik helyre került.

-          Mi történt? Leépítések, összevonások? – kotyogott közbe érdeklődve Castle, mire az ügynök megrázta a fejét.

-          Molesztálás. Az igazgatóról kiderült, hogy az összes gyereket szexuális aberrációjának kielégítésére használta fel, ezért bezárták az intézetet, az igazgatót lecsukták, a gyerekeket pedig, áthelyezték. – magyarázta a férfi, majd folytatta - felvettük a kapcsolatot az akkori pszichológussal, aki a srácokat kezelte. Emlékezett Leslie-re… - húzta el a száját, majd megvakarva fejét, zavartan köszörülte meg torkát - állítása szerint, ő volt az egyetlen, akit láthatólag nem viseltek meg a történtek. De ez még nem minden! – lapozott az aktában, majd Kate felé nyújtotta.

-          Úgy tűnik, később is járt pszichológushoz… - olvasta összeráncolt szemöldökkel a leírt sorokat Kate, mire Langern bólintott, és ismét átvette a szót.

-          Pontosan. Kivétel nélkül szexuális problémák miatt – mutatott a zöld kiemelővel aláhúzott mondatokra a férfi – az utolsó esetnél, Dr. Raoul Ramirez elmondása szerint, kifakadt, és a nőket okolta a saját sikertelensége miatt. Hosszan ecsetelte, hogy semmi baj nem lenne, ha azok, hagynák, hogy azt tegye, amit jónak lát. Hogy is mondjam…

-          Zavarta, hogy túl aktívak szex közben? – kérdezte döbbenten Castle, kisegítve ezzel a férfit, mire Langern megvonta a vállát.

-          Úgy tűnik, azt jobban szerette, ha csak fekszenek, mint egy darab fa. A szakmai előmenetele sem hófehér. Azzal ellentétben, amit állít magáról, nem üzletvezető, csupán titkár egy nagyvállalatnál.

-          Akkor honnan a sok pénz, amivel Karent kényeztette? – vetette fel értetlenül Kate, mire Langern még egyet lapozott.

-          Habár a szülei meghaltak, amikor betöltötte a 18. életévét, nyomozott egy kicsit, és megtalálta az egyetlen akkor még élő rokonát, a nagybátyját, az anyja testvérét, akinek volt, mit a tejbe aprítania, és halála után Leslie örökölt. Úgy néz ki azonban, hogy ez a forrás is csakhamar elapad.

-          Ezek szerint, beleillik a profilba… - jegyezte meg Castle, mire Langern bólintott.

-          Bele ám! Mintha csak modellt állt volna hozzá – vigyorodott el győzelemittasan, majd összecsapva a mappát, kérdőn nézett a nyomozóra – megyünk vadászni? – húzta fel a szemöldökét várakozón, mire Kate egy másodpercre Castle-re nézett, majd bólintott.

Leslie Fulton gyors kezekkel, fürgén dobálta egyik ingét a másik után a bőröndbe, miközben agya lázasan dolgozott. Amikor kora este meglátta a Laurel ház előtt leparkoló rendőrautókat, és furgont, melyből golyóálló mellényes rendőrök ugrottak ki, megállt a szíve, és hirtelen rettegni kezdett, hogy lebukott. Annak ellenére, hogy minden egyes gyilkosság alkalmával, még inkább férfinak érezte magát, olyannak, akin nem tudnak uralkodni, vagy élcelődni a nők, most úgy érezte, menekülnie kell. Minél előbb el akart tűnni a városból, de még az államból is, hogy aztán tiszta lappal indulhasson egy olyan vidéken, ahol senki sem ismeri a nevét. Éppen elképzelte, hol is szeretne élni, amikor erőteljes kopogás hallatszott fel az emeletre.