A látszat néha csal 35. rész

35. rész

Abból, ahogy Steve elutasítón karba fonta a kezét, szeme pedig haragosan villant, Kate számára egyértelművé vált, hogy semmire nem megy, ha erőszakkal próbálja kicsikarni a férfiból a választ, sőt, inkább még nagyobb ellenkezést vált ki belőle. Egy percig némán farkasszemet nézett vele, miközben Mattie kétségbeesetten kapkodta tekintetét hol a nyomozónőre, hol pedig, élete párjára, mialatt aprókat bökött annak karjára, így próbálva rávenni az együttműködésre.

-          Nézze Steve, csak magán segít azzal, ha elmondja, kire célzott az imént – ütött meg szelídebb tónust a nő hangja, miközben mindkét karjával az asztalra támaszkodott, és szemében is lágy fény csillant – odakinn egy F.B.I ügynök várja, hogy magukra kenhesse a sorozatgyilkosságot, csak azért, hogy aztán egy újabb pipa legyen a kartonján. Tényleg olyanért akar bűnhődni, és börtönbe menni, amit el sem követett, csak mert büszke, és sértve érzi magát? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire Mattie, mintha neki szólna a kérdés, vadul rázni kezdte a fejét, amitől szőke fürtjei a szélrózsa minden irányába mutattak.

-          Dehogy! Egyáltalán nem akarunk bűnhődni! Ugye, édesem? – fordult könyörgő tekintettel Steve felé, rákulcsolva kezét annak karjára, de amikor az, még mindig néma maradt, és láthatólag semmilyen hatást nem váltott ki a könyörgés, Mattie összeszorította ajkát, és dühösen folytatta – Oké, másképp fogalmazok! Lehet, hogy neked minden vágyad, hogy egy 100 kilós néger azért verekedjen, hányadik legyen a sorban, amikor több tucat rab megerőszakol, de nekem nem! Szóval… vagy kitálalsz, vagy… - akadt el a fenyegetésben Mattie, azt latolgatva, mivel érne el nagyobb hatást, majd mély levegőt vett, és kibökte – mi ketten végeztünk! – jelentette ki határozottan, mire Steve meglepetten nézett rá, majd egy percre lehunyta a szemét.

-          Egyáltalán nem akarok sittre kerülni, és azt sem akarom, hogy téged bárki megerőszakoljon… - fordult Mattie felé, aki megkönnyebbülten sóhajtott, majd ismét Kate-re függesztette tekintetét – kicsit rosszul esett, hogy minket vádolnak, de… már túl vagyok rajta… - rántotta meg a vállát elhúzott szájjal, mire Kate bólintott, ő pedig, folytatta – Leslie Fultonra gondoltam. Azt csiripelték a madarak… szóval, azt pletykálják, hogy nála sincs minden rendben odalenn… - mutatott kissé félszegen az ágyékára, mire Mattie hangosan fújtatott.

-          Pfh! Pletykálják? – ismételte meg a férfi által használt szót lekezelőn – mégis minek szépíted? Maga Karen, a felesége mesélte, amikor egyszer vérben úszva, sírva könyörgött a házunk ajtajában, hogy engedjük be!

-          Vérben úszva?! – döbbent meg Kate, mire Mattie bólogatni kezdett.

-          Aha! Néhány hónappal ezelőtt, vagy talán már egy éve is van annak, hogy éjjel csengettek. Amikor kinyitottam, tudod, az a kis fehér pongyola volt rajtam, amit a múltkor mutattam neked… vagy csak akartam? – tért el a tárgytól Mattie, mire Kate türelmetlenül köhintett – ja, igen, nem ez a lényeg – kacagott fel, mint egy tini lány, akit zavarba hoztak, majd tovább beszélt – szóval, amikor kinyitottam, ott állt, egy gyönyörű mokkával a szeme alatt, vérző szájjal…

-          Mokka? – értetlenkedett Castle, mire Mattie ismét bólintott.

-          Igen, tudod, monokli! Amikor bepancsolnak valaki szeme alá… jut eszembe, gondolom te sem Danny vagy, ugyi? Alkalomadtán megsúghatnád a becses neved, nyuszifül! – kacsintott pajkosan mosolyogva, mire az író kínosan feszengve bólintott.

-          Már megint nem a tárgynál vagy! Elmeséljem én?! – törte meg a pillanatot Steve morcos hangja, mire Mattie duzzogva fordult felé.

-          Eddig te beszéltél, most engem is hagyhatnál érvényesülni! – feleselt vissza sértetten, mire Steve fogcsikorgatva vágott vissza.

-          Nálad az érvényesülés az, drágám, hogy kihasználsz minden alkalmat, hogy…

-          Fiúk! Koncentráljatok! – szakította félbe a szócsatát Kate, akinek ennél a pontnál lett elege, és észre sem vette, hogy ő maga is visszatért a tegezéshez.

-          Oké, oké! – tette fel mindkét kezét megadón Mattie, majd égnek emelt tekintettel kezdett gondolkodni – hol is hagytam abba? Ja, megvan! Szóval, mokkája volt, meg vérzett a szája. Amikor behívtuk, elmesélte, hogy mindig is gondjuk volt Leslie-vel a szex terén… értitek, hogy értem, nem? Szóval… a cerka… nem üzemelt. Leslie mégis maga mellett tudta tartani Karent, mert habár a rudi puha maradt, a tárcája viszont olyan kemény volt a sok pénztől, mint a kő! – nevetett fel saját poénján megint, mire Kate nagyot sóhajtva emelte égnek a tekintetét. Magában átkozta a percet, amikor nem hagyta Ryan-ékre a pár kihallgatását, Castle arcán viszont egyértelműen látszott, milyen jól szórakozik a nem mindennapi vallomáson, miközben Mattie tovább beszélt – Ez egy darabig ki is elégítette Karent, de ő sincs fából, és kezdte érezni a hiányát… mármint… annak a hiányát. Ezért bizonyos időközönként próbálkozott, persze sikertelenül. Aznap éjszaka szóvá tette Leslie-nek, hogy el kéne menniük orvoshoz, mire a fickó annyira dühös lett, hogy csépelni kezdte, ahol érte! – rázkódott meg látványosan Mattie – amikor eltűnt néhány percre a garázsban, Karen akkor szökött át hozzánk. Pár napig gyógyulgatott nálunk, aztán jött Leslie, egy akkora csokorral, mint a fejem, meg egy új Mercivel, és máris minden meg volt bocsátva! – tárta szét tehetetlenül, még inkább értetlenül a kezét Mattie, majd kíváncsian nézett Kate-re – mit mondasz virágszál, ő a gyilkos?

-          Pont te leszel az első, akivel közli! – szólt közbe fitymálkodva Steve, mire Mattie kiöltve rá a nyelvét, mint egy óvodás fonta karba a kezeit.

-          Gonosz vagy!

-          Én vagyok a gonosz? – háborodott fel Steve, de még mielőtt újra vitába kezdtek volna, Kate felpattant a székről, és Castle-t is magával húzva, az ajtó felé indult – ácsi! Velünk, mi lesz? – állította meg Steve hangja, mire Kate, már a kilincs után nyúlva fordult vissza.

-          Amint meglesz a DNS teszt, és megírjuk a papírokat, szabadon távozhattok – nyugtatta meg őket, majd egy fejbólintással elköszönt, magukra hagyva őket.

Alig értek az asztalukhoz, Langern ügynök jelent meg, kezében egy barna mappát szorongatva, melyet most hatalmas lendülettel dobott Kate elé.

-          Tiszták! Nem ők azok, a minta nem egyezik! – jelentette ki, majd olyan természetességgel foglalt helyet az író szokásos helyén, mintha neki tartották volna fenn, miközben tovább folytatta, Castle pedig, száját összeszorítva, morcosan ült le a nyomozó asztalának sarkára – maguk jutottak valamire a kihallgatással?

-          Új gyanúsított került a képbe, a neve Leslie Fulton. – kezdett bele Kate az eredmények összegzésébe – Találkoztunk vele néhányszor, igazi nőgyűlölő seggfej – húzta el a száját az emlékek hatására Kate – Mattie és Steve azt állítják, egy alkalommal brutálisan megverte a nejét, mert az, szóvá tette a szexuális zavarát… egyelőre azonban, semmi más bizonyítékunk nincs ellene.

-          Beleillik a profilba? – jött az újabb kérdés az ügynöktől, mire Castle vette át a szót.

-          Nos, ha arra a részre gondol, hogy pontosan ismeri a környéket, és tudja, melyik szomszédja, mikor tartózkodik otthon, akkor igen. Az is ráillik, hogy ellenérzései vannak a nőkkel kapcsolatban, nyilván nem a neje volt az első nő az életében, akivel nem jöttek össze a dolgok – vélte az író, majd a táblához lépett, és végig nézve az áldozatok képein, melyeket még mindig nem távolítottak el, tovább gondolkodott – az is különös, hogy ha megnézi az áldozatokat, kivétel nélkül hasonlítanak a feleségére… talán ezért nem érdekelte, hogy Beckett egyedül maradt aznap délután… egyáltalán nem úgy néz ki, mint Karen, így nem volt benne kihívás…

-          Ez még mindig kevés egy házkutatáshoz… - harapta be alsó ajkát elgondolkodva az ügynök, mire Castle megrántotta a vállát.

-          De be lehetne hozni, kihallgatni, ahhoz nem kell végzés – javasolta ártatlan tekintettel, mire az ügynök haragosan pattant fel a székről.

-          Amikor utoljára a maga eszement ötletére hallgattam, hülyét csináltam magamból és az embereimből! – tört fel belőle bosszúsan, mire Castle kínosan feszengve húzta meg magát.

-          Ó, tehát emlékszik? – kérdezte félszegen mosolyogva, mire Kate majdnem hangosan felnevetett, megsajnálva azonban az írót, ő is felállt a székből, és a két férfi közé lépett.

-          Tetszik vagy sem, nincs más megoldás, mint behozni Leslie Fultont. Az álcánknak lőttek, tehát ez az egyetlen járható út. – zárta rövidre a beszélgetést, mire Langern mélyet sóhajtott.

-          Nem bánom, de az akció előtt nézzünk egy kicsit a fickó körmére – hagyta jóvá, majd elővette telefonját, és néhány rövid utasítást adott.

Kate fáradtan mozgatta meg elgémberedett nyakát, miközben arra várt, hogy a kávé, melyet néhány perccel ezelőtt készített be a gépbe, lefőjön, és ő nyugodtan élvezhesse a frissítő nedű kesernyés ízét, miközben gondolatai az író körül forogtak. Tudta, hogy kettejük dolga még mindig nincs egyenesben. Annak ellenére, hogy végre engedett az érzéseinek, és változatlanul biztos volt benne, hogy helyesen döntött, nem tudott mit kezdeni a bűntudattal, mely lelkét mardosta, amiért hazudott a férfinak a kórházban. Mint egy sötét árnyék telepedett rá az emlék, amikor a szemébe mondta, hogy semmire sem emlékszik a lelövés pillanatából, és az azt követő eseményekből, és ez, mint egy kísértet lengett körülötte. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt a pihenő ajtaja, de Kate egyáltalán nem arra számított, aki mögötte állt.