Árnyék a múltból 33.rész

33. rész

Beckett meglepetten pillantott rá apja karórájára csuklóján, mely este 21 órát mutatott. Elképzelése sem volt róla, ki lehet a kései látogató, de szíve vad dobogásából az íróra következtetett. Éppen felegyenesedett, hogy ajtót nyisson, amikor hirtelen egy üvegdarab fúródott jobb tenyerének élébe. Felszisszent a fájdalomtól, miközben ösztönös mozdulattal húzta ki a szilánkot, és a vér lassú lomhasággal kezdett szivárogni a sebből. Miközben egy konyharuhát tekert keze fejére, már hallotta, amint nyílik az ajtó, és Rogan hangja is elhatolt tudatáig, mely jelezte, hogy „férje” megelőzte, és mintha otthon lenne, szélesre tárta a vendég előtt az ajtót.

-          Micsoda meglepetés! – húzta el a száját a nem várt látogató láttán Rogan, miközben úgy tett, mintha észre sem venné, hogy az író szemöldöke felszalad hiányos öltözete láttán – Kit-Kat! Vendéged van! – kiáltotta el magát színtelen hangon a férfi, mire Kate azonnal megjelent.

-          Szia Kate! – üdvözölte a nőt fájó szívvel az író, mialatt tekintetét végig futtatta a köntösbe bújtatott tökéletes testen. A tény, hogy Rogan csak farmernadrágot, Kate pedig, hálóköntöst viselt, és a lakásból kiáramló kínai étel illata fájón világította meg számára, mibe is csöppenhetett éppen.

-          Castle? Te mit keresel itt? – kérdezte őszinte meglepetéssel a hangjában Kate, miközben még mindig azon igyekezett, hogy elálljon a vérzés kezén, amit az író észre sem vett, annyira lekötötték figyelmét a fantáziája által szült képek.

-          Beszélni szerettem volna veled – nyögte nehezen a férfi, de nem tudta folytatni, mert Rogan megszólalt.

-          Azt hiszem, jobb, ha én most elvonulok, és kettesben hagylak benneteket! Úgy látom, van mit megbeszélnetek – ajánlotta fel váratlanul, majd a konyha felé vette az irányt, hogy befejezze, amit a nő elkezdett. Kettesben maradva, néhány másodpercig csak nézték egymást, végül Castle szólalt meg ismét.

-          Rogan főzött? – kérdezte, csakúgy mellékesen, mire Kate a konyha felé fordította a fejét, majd nemet intett a fejével.

-          Rendelte – válaszolt röviden, miközben úgy döntött, nem könnyíti meg a férfi dolgát. Noha, egy fél órával korábban még ő akarta felhívni, és megbeszélni a történteket, most elég volt a kék szemekbe néznie ahhoz, hogy tudja, mit is feltételez az író az estével kapcsolatban. Hirtelen elege lett. Elege lett abból, hogy bizonyítsa az igazát, abból, hogy megharcoljon a bizalomért, egy olyan bizalomért, aminek egy jól működő kapcsolatban alapvetőnek kellene lennie. Sértve érezte magát amiatt, hogy ennyi év után azt feltételezi róla a férfi, hogy átverné, megcsalná az első adandó alkalommal, és nem képes megbízni benne, elhinni, hogy ami kettejük között történt, az neki legalább olyan fontos, mint az írónak.

-          Finom volt? – kerülgette még mindig a legfontosabb kérdést Castle, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Nem kóstoltam – felelte őszintén, miközben arra várt, mikor hozakodik elő a férfi, szokásos féltékenységével, mikor gyanúsítja meg, hogy megcsalta. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán jobb lenne, ha őszintén, itt és most tisztázná, hogy nem történt kettejük között semmi, annak ellenére sem, hogy a látszat nem erre utal, mégsem folytatta. Azt akarta, hogy Castle saját maga értse meg, és jöjjön rá, hogy ő más, mint az eddigi nők, akiket ismert. Azt akarta, hogy az író ne azért bízzon benne, mert kierőszakolja a bizalmat, és mert folyamatosan bizonyít, hanem azért, mert a lelke legmélyén tudja, hogy bízhat benne.

-          Nem akarod megmagyarázni? – bökte ki végre a kérdést, vagy legalábbis az utalást Castle, miközben arcáról pontosan leolvasható volt, mit hisz.

-          Nem. Nincs értelme! Te már úgyis felállítottál egy történetet, nem igaz? Író lévén, ez nyilván nem okozott gondot! – nézett komolyan, kimérten a férfi szemébe a nyomozónő, és Castle úgy érezte, mintha leforrázták volna. Fogalma sem volt, mit gondoljon a választ illetően, mire akarhat célozni Kate, de érezte, hogy a szakadék, mely délután ékelődött közéjük, egyre mélyül, és szinte már leküzdhetetlenné válik.

-          Tehát a képzelőerőmre bízod? – kérdezett vissza Castle csalódottan, mint, aki jól láthatóan nem erre a válaszra számított, és titkon valóban nem is. Azt remélte, Kate elmondja, hogy az egész csak egy félreértés, és elmond egy hihető magyarázatot arra, miért nem visel Rogan inget, ő pedig, miért hálóköntösben van csupán, miközben a konyhából ínycsiklandó illatok, és elfújt gyertyák füstjének összetéveszthetetlen, maró szaga keveredik, és kúszik az ember orrába.

-          Nem! Nem a képzelőerődre bízom, Castle, hanem a józan eszedre! Amennyiben rendelkezel vele egyáltalán – fűzte hozzá, majd elhátrált a döbbent férfi elől – holnap találkozunk az őrsön, jó éjszakát! – biccentett felé, majd a választ meg sem várva, becsukta az ajtót, hogy aztán hátát megtámasztva, lehunyja visszatartott könnyektől égő szemét, és mély levegőt vegyen.

Kate elgondolkodva pörgette ujjai között a tollát, miközben a számítógép monoton egyhangúsággal vette sorba, és vetette el a lehetséges gyanúsítottakat. Hiába próbálkozott, az eredmény most sem volt kedvezőbb, mint egy nappal korábban. Miközben agyából megpróbálta kiűzni az előző este történteket, fél szemmel a pihenő felé sandított. Mindent megadott volna egy finom, erős kávéért, úgy, ahogy az író készíti, de a férfi még nem érkezett meg a kapitányságra, így Kate továbbra is bizonytalanságra volt ítélve. Fogalma sem volt, mi játszódhatott le a férfiban a tegnapi beszélgetésük óta, de az, hogy már elmúlt 11 óra, és neki még mindig hűlt helye volt, azt feltételezte, hogy elhitte róla, megcsalta Rogan-nel. Ez mindennél jobban fájt neki, hiszen titkon abban reménykedett, hogy az író rájön, azért volt olyan hideg, és elutasító, mert megsértette a feltételezéseivel. És igen, ha annyira ismerné őt, mint, ahogy állítja, rá kellett volna jönnie, hogy nem titkol előle semmit, hogy túlságosan fontos neki, és sosem tenné kockára kettejük kapcsolatát senkiért, legyen az illető akármilyen elszánt. Keserűen állapította meg, hogy Castle talán mégsem ismerte meg az elmúlt években annyira, ha ilyen könnyen elhiszi, hogy eljátszaná a bizalmát. Éppen itt tartott gondolatban, amikor Ryan jelent meg asztala mellett.

-          Beckett! Nem fogod elhinni… - kezdett volna bele, de elég volt egy pillantást vetnie felettese komor, szomorúságtól sötétlő szemeire ahhoz, hogy tudja, valami nincs rendben. Mivel sokkal érzékenyebb volt társánál az apró változásokra, rezdülésekre, azonnal észrevette, ha egy közeli barátja nehéz napokon ment keresztül. Félbeszakítva a megkezdett mondatot, aggodalmasan ráncolta össze szemöldökét – jól vagy?

-          Persze! Mi bajom lenne? – kérdezte Kate, miközben erőltetett mosolyt kényszerített magára, és igyekezett minél könnyedebb hangsúlyt megütni.

-          Castle ma nem jön be? – tapintott rá a lényegre Ryan anélkül, hogy konkrét kérdést tett volna fel, mire Beckett égnek emelte a szemét. Mivel tudta, hogy a fiúk előtt már nem titok a kapcsolatuk, Ryan látszólag ártatlan kérdése mögött pontosan tudta, mi rejlik. A férfi arra volt kíváncsi, Castle miatt olyan rossz-e a hangulata. A kihallgató szobában mindig jól jött a férfinak ez a képessége, ahogy burkoltan tudott információkat kiszedni a gyanúsítottakból, úgy, hogy azok észre sem vették, de ezúttal Kate jobban örült volna, ha nem a saját bőrén tapasztalja a férfi szenzorainak hibátlan működését, és vallatási technikáját, mely mögött jól tudta, csak őszinte aggodalom bujkál.

-          Fogalmam sincs! – felelte nyugodt hangon, mire Ryan együtt érző tekintettel lépett közelebb asztalához, kezében zavartan forgatva a barna mappát, melyben nyilván az információk voltak, melyeket talált.

-          Beckett, én… - fogott volna hozzá, de Kate, hogy megelőzze a vallomást, és azt, hogy hazudnia kelljen egyik legjobb barátjának, közbe vágott.

-          Találtál valamit? – kérdezte, beléfojtva a szót, és amikor Kevin értetlenül nézett rá, mint, akit kiragadtak a gondolatai közül, segítő szándékkal fűzte hozzá – azt mondtad, nem fogok elhinni valamit. Várom, hogy hitetlenkedhessek! – mosolygott rá a férfira, mire az, azonnal megértette, hogy bármi is nyomassza felettesét, nem fog róla beszélni.

-          Persze, igen! Nos… khm… - köszörülte meg torkát, így visszarántva magát a hivatalos feladathoz – eszembe jutott, még az éjjel, hogy Parozzi-hoz hasonlóan, talán az áldozatok, vagy annak rokonai is álnéven élhetnek New York-ban. Ha nem is mindegyik, de az biztosan, akinek oka volt eltenni őt láb alól. – avatta be egyre izgatottabb hangon a nőt, akinek semmi kétsége sem volt afelől, hogy talált is valamit – lefuttattam a C.I.A rendszerében Parozzi összes ügyfelét, haragosát, egy szóval mindenkit, akivel valaha dolga volt, és ezt nézd! – nyújtott át egy A4-es fehér lapot, melyen egy fotó és egy sor adat volt.

-          Joel Stanford, Parozzi tanácsadója? – döbbent meg Beckett, miközben vadul falta szemével a gépelt sorokat.

-          Igen! Stanford igazi neve, Marcello Viello, és a nagyapja is egyike Parozzi áldozatainak a táborból, ahol feketeingesként szolgált – húzta ki magát büszkén, mire Kate bólintott.

-          Ez már valami! Hozzátok be! – utasította a férfit, mire az, azonnal távozott, Kate pedig, elégedetten indult a pihenőbe, hogy megcsinálja magának a kávét. Amint belépett, hirtelen megtorpant, az asztalnál ugyanis Rogan ült. Első reakciójaként, hátat fordított, és ki akart menni a helyiségből, mert egy percet sem akart a társaságában tölteni, de „férje” hangja megállította.

-          Kit-Kat, várj! Beszélni szeretnék veled! – kérlelte komoly hangon, melyben most nyoma sem volt a gúnynak, vagy fensőbbségnek, ami eddig megszokott volt. Kate érdeklődve fordult meg, és várakozón nézett rá, mire Rogan hellyel kínálta, ő pedig, néhány másodpercnyi hezitálás után, helyet foglalt – Sajnálom! Mindent! Azt hiszem, vak voltam, és… igen, meglehetősen öntelt is! Sajnálom! Nehezen fogadtam el, hogy visszautasítasz, mert szilárdul hittem, hogy újrakezdhetjük.

-          Mi ez a nagy változás? – kérdezte Beckett gyanakodva, anélkül, hogy egy percig is meghatotta volna a vallomás, mire Rogan megrántotta a vállát.

-          Az éjszaka sokat törtem a fejem, és rájöttem, hogy annyira el voltam foglalva azzal, hogy visszaszerezzelek, hogy észre sem vettem, már régen foglalt a szíved. Tegnap este, látva titeket… azt hiszem, megvilágosodtam! – kacsintott rá mindent tudón a férfi, majd meg sem várva a választ, tovább beszélt – bár, ha engem kérdezel, milliószor jobb választás lennék, mint az írófiú, de a te döntésed, a te életed! – emelte fel mindkét kezét tehetetlenül – egy biztos, legalább annyira odavan érted, mint én!

-          Legalábbis, volt… - nyögte nehezen a nyomozónő, mire Rogan legyintett.

-          Nem néz ki hülyének a csávó, szóval, ha van egy kis esze, nem hagyja, hogy kicsússz a kezei közül. Én a fél karomat adnám érte, ha valaha úgy néztél volna rám, csak egyszer is, mint rá – jegyezte meg halkan, majd finom a nő kezére helyezte az övét. Nem volt ebben a mozdulatban semmi meghittség, semmi érzékiség, csupán egy baráti gesztus volt, miközben folytatta – pokoli nehéz veszíteni, de feladom! Amint lezárjátok az ügyet, aláírom a papírokat, és eltűnök az életedből, de Kate! Ne hagyd, hogy a büszkeséged megint erősebb legyen a szívednél! – szorította meg a finom, keskeny ujjakat, és Kate éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor kinyílt a pihenő ajtaja, és ő egy döbbent kék szempárral nézhetett farkas szemet.