24.
rész
Melanie meglepetten szakította el
pillantását az igéző zöldes-kék szemek fogságából, és nézett ki az ablakon,
hogy aztán azonnal meglássa a szapora léptekkel feléjük közeledő, alacsony,
kissé molett, barna hajú nőt, akinek ajkán széles mosoly terült szét. Kezeit
kötényébe törölve rántotta fel az ajtót, éppen azon az oldalon, ahol Melanie
ült, és cseppet sem zavartatva magát, átbújt az ülésen, az ügynöknőt a
háttámlához préselve.
- Andrew!
Édes Istenem! Fogalmam sem volt róla, hogy mégis el tudsz jönni! – kiáltotta hangosan,
Melanie pedig úgy érezte, menten megsüketül.
- Szia
anya! – köszönt a férfi elnéző mosollyal, majd sokatmondón a kényelmetlenül
feszengő Melanie felé intett – Ő Melanie – mutatta be a két nőt egymásnak, mire
az asszony zavartan nevetni kezdett.
- Jaj,
szegény lányom! – kászálódott ki Melanie elől, aki úgy érezte, végre ismét kap
levegőt, majd a következő pillanatban kis tömzsi ujjak fonódtak a kezére, és
egy mozdulattal segítették ki a kocsiból – ne haragudj, hogy majdnem összenyomtalak,
de lassan fél éve nem láttam a tékozló fiamat, és annyira megörültem neki… -
áradt a nőből a szó, Melanie pedig csak mosolyogni tudott a vidámságon, és a
kedvességen, ami Andrew édesanyjából sugárzott. Zöld szemében boldogság
csillogott, ahogy pillantását hol fia, és hol közte váltogatta, miközben Andrew
apja már a csomagtartóból kiszedett bőröndökkel állt a bejárati ajtó előtt.
Láthatólag arra várt, hogy végre bemenjenek a hűs lakásba, mi sem bizonyította
ezt jobban, mint, hogy sokadjára tette le az egyik csomagot, és kalapját
megemelve, törölte meg izzadt homlokát. – Melanie, ugye? – ütötte meg fülét
neve, mire figyelmét ismét az előtte álló molett nőre fordította. A könnyed
nyári ruha, virág mintákkal, és az elé kötött kötény, melyen liszt foltok voltak,
szöges ellentétben állt azzal a képpel, ahogy Melanie elképzelte Andrew anyját.
Arra számított, hogy a férfi édesanyja elegáns ruhában, frissen lakkozott
körmökkel, szolid sminkkel, és tökéletes frizurával jelenik meg, ehelyett,
kontyba kötött hajából csapzottan lógott néhány tincs telt arcába, melyen a
sminknek még csak nyoma sem volt. Egészében véve egy egyszerű, vidéki
háziasszony benyomását keltette, amivel egy csapásra belopta magát Melanie
szívébe. – Betty Wright vagyok, érezze magát otthon nálunk! – mutatott a
hatalmas házra, és ekkor pillantása találkozott férje tekintetével.
- Betty,
kis szívem, bemehetnénk végre? – kérdezte egy gyermek türelmetlen morcosságával
Lawrence Wright, mire a nő bólintott, Andrew, Melanie és Lawrence pedig
megkönnyebbült sóhajjal követték a házba. Az ügynöknő elkerekedett szemekkel
nézett végig a hatalmas hallon, ahova beléptek. Az előtérből ikerlépcsősor
vezetett az emeleti szobákhoz, míg a tágas nappaliba egy boltíves bejárón
keresztül lehetett bejutni.
- Csak
pakoljátok ide a csomagokat a fogas mellé, máris hozok egy kis frissítőt –
sürgölődött Betty teljes lázban, mire Andrew mosolyogva engedelmeskedett, és a
nappali felé mutatott.
- Üljünk
le addig a nappaliban – invitálta a nőt, aki nagyot nyelve, feszengve követte a
két férfit. Az impozáns vendégfogadó szoba antik bútorokkal volt berendezve, a
szőnyeg pedig szolgálatkészen nyelte el lépteik hangját. Melanie úgy érezte,
mintha legalább egy centit bele is süppedt volna a kézzel szőtt remekműbe. A
kanapé és a fotelok között egy üvegasztal kapott helyet, jobbra tőlük pedig egy
kandalló állt, a meghitt karácsonyok hangulatát ígérve. Melanie szinte látta
lelki szemei előtt, ahogy kint nagy hópelyhekben esik a hó, bent a kandalló
melegénél pedig barátságos légkörben gyűlik össze a Wright család, és
tojáslikőrt szürcsölve tárgyalják meg az élet nagy dolgait.
- El
sem hiszem, hogy itt vagy! – harapott rá a már korábban látott szivarjára
Larry, miközben kényelmesen hátradőlt az egyik fotelben – Szegény húgod
vigasztalhatatlan volt, amikor megtudta, hogy nem tudsz eljönni.
- Másképp
alakultak a dolgok – rántott egyet a vállán Andrew, látszólag könnyedén, de
csak Melanie látta, hogy válla megfeszül.
- Hogy
megy az üzlet? – kérdezte Larry érdeklődve, mire Andrew nagyot nyelve,
feszengve mosolyodott el.
- Egy
szót se többet! – mentette meg Betty hangja a férfit, aki hangtalanul engedte
ki tüdejéből a bennrekedt levegőt – Lawrence Wright! Meg ne halljam még
egyszer, hogy az átkozott céged után érdeklődsz! – fordult férje felé
határozottan Betty, miközben a kezében egyensúlyozott tálcát, rajta a hideg
limonádékkal az asztalra helyezte – az orvos világosan megmondta, hogy nem
dolgozhatsz! Ebben a házban nem esik szó üzletről! – jelentette ki kategorikusan,
és Melanie legnagyobb meglepetésére, Larry megadón bólintott, annak ellenére,
hogy arcára volt írva, tudna felelni a kijelentésre – fogyasszatok, gyerekek! –
kínálta az üdítőket ismét bájos mosollyal, mire Melanie örömmel nyúlt érte, és
kortyolt bele a citromos frissítőbe. – Szóval, te vagy a fiam barátnője! –
nézett végig kedvesen az ügynöknőn Betty, akinek annyira szokatlan volt a
titulus, hogy félrenyelt, és cikákolva kezdett köhögni.
- Iiigen…
- bólintott zavartan, miközben érezte, hogy fülig pirul a vizslató tekintet
hatására.
- Mindent
tudni akarok! – foglalt helyet közvetlenül Melanie mellett Betty, és kíváncsi,
kutató pillantással fordult felé.
- Tényleg?
– kérdezte kínos mosollyal ajkán a nő, mire az asszony bólintott, és várta,
hogy minden információ birtokába kerüljön. – Én… szóval, nem is tudom, hol
kezdjem…- próbált kitérni a válasz elől, de nem volt szerencséje, mert Andrew
édesanyja vagy nagyon rutinos volt az ilyen helyzetekben, vagy csak nagyon
kíváncsi, de azonnal feltette a kérdést.
- Mivel
foglalkozol? – kortyolt bele ő is a limonádéba, de Melanie helyett, Andrew
válaszolt.
- Rendőr
– felelte félig az igazságnak megfelelően, mire Betty aggodalmasan ráncolta
össze homlokát. Melanie elhúzott szájjal konstatálta, hogy az anyuka érdekében
talán tényleg jobb lett volna, ha fia, még ha képletesen is, de olyan lányba
szeret, akinek veszélytelen a munkája. Melyik édesanya szeretné, ha az
unokájának az anyja egy F.B.I. ügynök lenne, akit bármikor lelőhetnek? – tette
fel magának a kérdést, de azonnal rémülten hessegette el, amikor észrevette,
milyen gondolatok járnak a fejében.
- Rendőr?
Az… elég veszélyes lehet… - fogalmazott óvatosan az asszony, és Melanie éppen
védekezni akart, amikor ismét Andrew szólalt meg.
- Ó,
nem olyan rendőr, mármint… nem az a veszélyes fajta! – legyintett könnyedén,
mire Melanie felháborodva nézett rá, ő azonban folytatta – még a fegyverét sem
használta soha! Ő csak aktákat tologat, irodában dolgozik, és persze, néha
forgalmat irányít, amikor szükség van rá – vázolta a tényeket, jócskán
elbagatellizálva a helyzetet, Melanie pedig jobbnak látta, ha nagyokat kortyol
az üdítőből.
- Akkor
gázoltad el? – kotyogott közbe Andrew apja, így utalva a megismerkedésükre,
mire Betty döbbenten meredt fiára.
- Te
elütöttél egy rendőrt?! – kapta szája elé a kezét, és Melanie érezte, itt az
ideje, hogy visszavágjon, amiért F.B.I ügynökből a férfi lefokozta mezei
járőrré. Minden tisztelete azon kollégáié volt, akik ellátták ezt a nemes
feladatot, de úgy érezte, nem azért végezte el kitűnő eredménnyel az akadémiát,
és vett részt a több hónapos kiképzésen, hogy végül ledegradálják a munkáját.
- Igen,
elgázolt! – sóhajtott megjátszott szerelmes mosoly kíséretében – Én ugyan,
feltartottam a kezem, és egyértelműen jeleztem, hogy álljon meg, de valami
nyilván lekötötte a figyelmét, mert egyenesen nekem jött. Szerencse, hogy félre
tudtam ugrani! Andrew olykor nagyon szétszórt, és figyelmetlen! – villant a
férfira tekintete, mire Andrew sem hagyta magát.
- Egy
meglehetősen rossz kereszteződésben álltál, életem! – ejtette ki kissé gúnyosan
a becéző szót, majd hozzátette – egy olyan kereszteződésben, ahol lámpa
irányítja a forgalmat, ezért nem számít az ember utcán bóklászó extrém
sportolókra! Ezen kívül, nekem zöldet mutatott a lámpa! – védekezett kitartóan
Andrew, mire Melanie még mindig negédesen mosolyogva válaszolt.
- A
lámpa jelzését felülírja a jelvény, de ezt nyilván tudod – kacsintott a férfira
elnézőn, és Andrew éppen válaszolt volna, amikor Betty közbeszólt.
- Gyerekek,
ne feszegessük, kinek a hibája volt az a baleset! A lényeg, hogy a sors
akaratából találkoztatok! – mosolygott rájuk boldogan a nő, és elégedetten
futatta végig pillantását a fiatalokon, akik kitartón néztek farkasszemet a
másikkal, miközben ő zavartalanul folytatta – szerelem volt első látásra? –
faggatózott tovább, mire Melanie határozottan rázta meg a fejét.
- A
legkevésbé sem! Tenyérbe mászó modora volt, nagyképű volt, és beképzelt! –
sorolta azokat a jelzőket, amik először eszébe jutottak a férfiról, aki
sokatmondón köszörülte meg a torkát, így rávilágítva, hogy ne zökkenjen ki a
szerepéből – még neki állt feljebb, amikor elgázolt!
- De
mégis egy pár lettetek… - jegyezte meg Larry a nem elhanyagolható tényt –
szóval, csak volt valami szikra, nem? – kérdezte mosolyogva, miközben átnyúlva
a fotel karfáján, megfogta felesége kezét.
- Engem
az első percben elvarázsolt – szólalt meg halkan Andrew, mire mindannyian ránéztek
– nem tudtam levenni róla a szemem, és egyszerűen azt éreztem, vele kell lennem
- folytatta nyugodt hangon, és Melanie hiába kereste a zöldes-kék szemekben a
gúnyt, vagy a csibészséget, csak komolyságot látott. Nem tudta eldönteni, még
mindig színészkedik-e a férfi, de szívét jóleső érzés járta át a gondolatra,
hogy talán tényleg sikerült felkeltenie az érdeklődését. – Randevúra hívtam, ő
pedig visszautasított. Még soha senkitől nem kaptam kosarat, szóval, tudtam,
hogy különleges – rántotta ki gondolatai közül Andrew hangja, majd nagy nehezen
összeszedte magát, és megrántotta a vállát.
- Végül
megfenyegetett, hogy egy évi fizetésemet pereli el a kocsiját ért kár miatt, ha
nem megyek el vele vacsorázni – folytatta a történetet, itt-ott elcsepegtetve
az igazságot is – Azt hiszem, megérte… - fűzte hozzá, mire Betty
szentimentálisan sóhajtott.
- Csodálatosan
modern történet, nem igaz, Larry? – fordult férje felé, aki mosolyogva bólintott
– alig várom, hogy a húgod is megtudja, nem egyedül érkeztél az esküvőjére! –
csapta össze tenyerét izgatottan, mire Melanie érezte, hogy egy pillanatra
megáll a szívverése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése